A magányos, öntudat nélküli lényektől jutunk el a külvilágot érzékelő, azzal kommunikáló, megmérkőző, társulásra immár képes, csoportokba rendeződő élőlényekig.

2014 tavaszán mutatta be a MU Színházban háromszereplős, Öreg tó című koreográfiáját Rózsavölgyi Zsuzsa: a hosszú évek óta (immár számtalan, tehetséges kortársához hasonlóan) nagyrészt külföldön működő táncos, koreográfus, pedagógus. Az előadást nem sokkal később, pedagógiai munkája helyszínén, a Salzburg Experimental Academy of Dance (SEAD) falai közt repertoár-darabként kezdte betanítani, s kibővíteni egy teljes osztály mint előadógárda számára. A Medúza címmel bemutatott produkció hamarosan elkészült, és hosszú egyeztetések eredményeképp a hazai közönség is megismerhette azt.

Bogdán Réka felvételei

A varázslatos hangulatú, izgalmas alapötletből, nagy leleménnyel felépített Öreg tó ismeretében természetes volt a nagy várakozás, amely a grandiózus, huszonegy szereplős táncprodukciót megelőzte. Az „előzmény”, melyben három, kiváló táncos (az eredeti verzióban: a szintén Salzburgban tanult Lányi Júlia és Marcio Canabarro, illetve Petrovics Sándor, majd a Canabarrót váltó Bakó Tamás) nagyjából az egész evolúciót eltáncolta, alaphangon felejthetetlennek bizonyult. Az Öreg tó (melynek koreográfiáját Rózsavölgyi, koncepcióját pedig a mű három, eredeti táncosa, koreográfusa és a gyártásvezető Terebessy Tóbiás közösen jegyezte) lendületes, sodró ívben vette végig az egyedfejlődés útját a zöldszemes ostorostól a kozmoszba törő humán csúcsragadozóig. Tette mindezt a Sáry Bánk jegyezte, szellemes és érzékeny hangzó környezetben, Bujdosó Nóra különleges, első blikkre minimalistának ható kaméleon-jelmezeiben, melyek szemkápráztató, különleges technikával elért színváltásai megtréfálták az amúgy is megbabonázott nézői érzékeket.

Az alig több mint ötvenperces produkció alapvetően követi az Öreg tó, a kiindulási darab tematikáját, szerkezetét, külsőségeit: a kamaraművet nagyszabású keretek közt bontja ki, játssza végig – tehetséggel élve a kortárs táncszínpadon ritkán látható, jelentős előadói sokaság kínálta lehetőségekkel.

A finom fokozással operáló darab a kozmikus semmiből, sötétből, némaságból, mozdulatlanságból indít. Az alig észrevehetően felderengő világításban a táncpadlón szinte moccanatlanul fekvő figurák kontúrjai vehetőek ki lassan. A hason fekvő táncosok csípőjüket, combjaikat aprókat himbálva a mikroszkóp alatti, szabad szemmel láthatatlan világ lüktető, pulzáló „ősmozgását” láttatják. A néma csöndben csak a testek alatt nyikorgó gumipadló neszét hallani. A hipnotikus minimál-mozgásban lévő testek finoman, centiről-centire mozdulnak csupán: himbálózásuk közben, szinte tehetetlenül haladnak-sodródnak egymás felé, vagy távolodnak társaiktól. Finoman pózt váltanak aztán: oldalukra keverednek, térdüket embriópózba húzzák fel, a mind bonyolultabb élő organizmusok egyre irányítottabb, tudatosabb mozgását imitálva.

Suhogó-morajló zúgásban kezdenek aztán forogni, immár lábfejükkel irányítva, sután kormányozva magukat, majd a hátukra fordulva, billegő felsőtesttel, úszást imitálva kezdenek immár egymáshoz képest is mozogni. Az egysejtűektől a lárvákon, ebihalakon, halivadékokon végigtempózva jutnak el a hasra fordulva, széles terpeszben tempózó békák rajáig. Nem emberi, nagyszerűen megfigyelt és adaptált mozdulataik tökéletesen idézik az egyedfejlődés során mind bonyolultabbá váló testfelépítést, mozgássorokat, etológiai sajátosságokat. A magányos, öntudat nélküli lényektől jutunk el a külvilágot érzékelő, azzal kommunikáló, megmérkőző, társulásra immár képes, csoportokba rendeződő élőlényekig.

Táncszínpadon ilyesmivel még soha nem találkoztam: az Öreg tóban megjelent koncepció a nagyszínpadi verzióban is mellbevágóan egyedi s magával ragadó. A táncosok mind összetettebb, de ugyanarra a mágikus, belső ritmusra pulzáló mozdulatai fokozatosan elemelkednek a talajtól: fokozatosan csoportokba, telepekké rendeződnek, míg lassan egy, a színpad egészén keresztülhúzódó átlóba rendeződnek. Ekkorra a moraj végül tökéletesen felismerhetővé, a tengeri fövenyt ostromló, erős hullámzás dübörgésévé alakul. A táncosok hátukon billegve, tehetetlenül lendülnek, fodrozódnak, csapódnak a hullámverés sodrában: a percekig tartó, gyönyörű jelenet olyan erejű, hogy szinte orrunkban érezzük a föveny jódos páráját.

A következő etapban már a talajtól bátran elszakadó, „táncoló” táncosok képében gyönyörködhetünk: a jelmezek színe intenzívvé, harsánnyá válik: déltengeri korallzátonyon járunk, ahol a szerepek differenciálódnak, immár nem mindenki ugyanazt ábrázolja, osztatlan csoport tagjaként. A tömegből „korallok” állnak fel, melyeket a képzeletbeli vízsodor hullámoztatta virágállatok, halak ússzák, simogatják körül. Feltartott karú alakok mozdulatlanságukkal meszes vázakat, lassan felépülő, élőlények alkotta struktúrákat ábrázolnak misztikus, szórt fényben. Huszonegy pár láb erdeje himbálózik varázslatos, sűrű hínár-mezőként a szemünk előtt.

Az evolúció boszorkánykonyhájának sűrű pempőjében mind bonyolultabb konstrukciók jönnek létre: membránok, izomcsoportok, idegpályák. Az előadók egyre szervezettebb csoportokba rendeződnek, igazodva az evolúció menetrendjéhez. Az egymásra mászó, egymáson átgördülő testek csoportosulást, csomópontokat képeznek, erejük-létük összegződik. A testek immár nem csupán kölcsönhatásban vannak egymással, de tudatosan komponált cselekvés-füzérekben vesznek részt: funkciót, feladatokat adnak és kapnak, szerepükben differenciálódnak, elkülönülnek. Tartásuk immár tökéletesen kiegyenesedik: szemünk előtt a homo erectus, csoportokban összekapaszkodva, keringve, vagy a színen, örvénylő halrajként kergetőzve. A mind intenzívebb és artikuláltabb moraj-zörej fémes, felemelő hangzássá nemesedik: a záróképben kettes-hármas csoportok aranyló fényben, kitárt karral keringenek, mint a dervisek.

A Medúzára bizony érdemes volt várni: Rózsavölgyi Zsuzsa huszonegy – a tényszerűség okán, elragadtatottságunkat lábjegyzetelve valljuk be: képességiben komoly szóródást mutató, bár egyként lelkiismeretesen dolgozó – táncosa egy kivételesen eredeti, nehezen hasonlítható, intelligens és látványos munkával lepte meg az évad végén lelkes, budapesti közönségét.

Hol? Trafó
Mi? Medúza
Kik? Koreográfus: Rózsavölgyi Zsuzsa. Zeneszerző: Sáry Bánk. Fény: Nagy Zoltán. Produkciós vezető: Rácz Anikó. Előadják: a SEAD (Salzburg Experimental Academy of Dance) táncosai