A rendező egyébként számos remek ötlettel dobta fel ezt a giccs közeléből nehezen elrángatható művet…

A Traviata sikeréhez – amellett, hogy tagadhatatlanul hatásos zene – hozzájárulhatott, hogy kisebb társulatok, városi színházak is könnyűszerrel előadhatják. Három remek énekes és egy nem túl terjedelmes kórus kell hozzá, és a díszleteket sem kell nagy töménységben adagolni. Kiváló példa erre Willy Decker (méltatlanul) sokat emlegetett salzburgi rendezése, aminek egy központi szereplője van: az idő, amit egy óriási óra jelképez, és amit szegény kis Violetta a testével is igyekszik megállítani. Ez az előadás nem működött volna, ha a két főszereplő, Violetta és Alfréd közt nincs meg a kohéziós erő, ha ők nem húznak – szinte szívszaggatóan – egymás felé, ha nem lehetne érezni, hogy a két énekest, Netrebkót és Villazont egymásnak teremtette Szent Cecília.

https://www.youtube.com/watch?v=cSr7hh9mbyg

Míg Anna Netrebko szerepformálása a verista operák felé hajlik, vele szemben ott áll Edita Gruberova elemző és minden szépelgést kerülő, formátumos Violetta-megjelenítése, az első felvonás gyönyörű koloratúráival és a második felvonás kevésbé kellemes részleteivel. Nagy énekesnőket soroltam, nagy énekesnők Violetta-alakításait. Egyértelmű: akármennyire is kisszínházakba való, kis helyen is elférő előadás a Traviata, a szopránok ambíciója teszi igazán megkerülhetetlenné. Ez az a szerep, aminek kapcsán nem csupán lehet, de túl is kell látni az énekesi kvalitáson, amibe muszáj belerakni a szívet, színészi képességeket, ami megköveteli az átéltséget, a túlfűtöttséget.

Várható volt, hogy – mivel repertoárjából eddig kimaradt – Miklósa Erika ambíciója is eléri a szerepet, ám azt is sejteni lehetett, hogy az – éppen az előbb említett készségek tekintetében – meg is haladja népszerű énekesnőnk képességeit. Miklósa a legismertebb rosszhírű nő csodaszép – a kanapé huzatához hasonlóan bárányfelhős – jelmezében sem tudott átmelegedni. Nem tudta elérni az érzelmi fűtöttség olyan fokát, ami feledtetni tudta volna, hogy bár hangja az első felvonás Sempre libera-áriájában nagyszerűen működik (minden hang a helyén van, és minden hang nem csak meg van fogva, de meg is van szorítva), a későbbiekben nem elég erős a közép lágéban. Miklósa alakításában Violetta lenyűgöző nagypolgári nő, inkább igazi dáma, mint esendő ember, ami nem is lenne olyan nagy baj, ha azt látnánk: igen magasról, de lezuhan, lehull, elvész minden ereje. Ám e nagyság, dámaság nem csak hogy a harmadik felvonás szomorú jeleneteire, de magára a halál-szcénára sem kopik le, sőt, mintha az énekesnő még a halál pillanatában is felfelé kapaszkodna, nem tudná megadni magát a sorsnak, a zárlatnak.

Éder Vera felvételei

Ha van ehhez az egy tömbből faragott, márványszerűvé formált alakításhoz nem illő partner, akkor az a kissé kese hangú, kissé fád, de ugyanakkor ugribugri parasztlegényt adó olasz vendégművész, Giuseppe Filionati, akinek a felső lágéban akadtak komolyabb problémái. Talán nem túlzás azt állítani, hogy egyetlen áriáját sem adta maradéktalanul, a legvehemensebbnek, legélettelibbnek a bordal-kettősben bizonyult, ami, ha jobban megfigyeljük, még közelebb van a prózabeszédhez, mint egy operai kettőshöz.

Vetkőzése és zakólóbálásai egy nem túl eszes, felkapaszkodott vidéki fiút idéztek meg, és ehhez a koncepcióhoz, ha kék posztóöltönye nem is, de az apa figurája mindenképpen passzolt. A nagy szereplői hármasból egyedül Germont megformálása nem bizonyult fiaskónak: Kelemen Zoltán mint egy konzervatív földbirtokos, nagy csizmában állt ki lányáért, szörnyű helyzetbe rángatva Violettát. Kelemen nem csak hangi adottságait, de szerepformálása árnyalatait tekintve is kiemelkedett: az egyetlen volt, akinek volt mélység és szomorúság is a hangjában, aki gondolt valamit a szerepről. Ezért is méltánytalan, hogy Kelemen az előadás színes leporellójából lemaradt.

Ahogy nem éreztem, azt, hogy Miklósa Erika gondol valamit a szerepről – arról, hogy miképpen alakítják Violettát a vele történt szörnyűségek, érzelmi viharok –, nem éreztem azt sem, hogy a dekoratív, tényleg szemet gyönyörködtető, funkcionális díszletek megteltek, értelmet nyertek volna. A báltermet, majd a téli kertet körülvevő nem túl magas fal hol szárnyas ajtókká alakult át, hol a bálterem mögötti szeparékká, sírbolttá és buja kertté, amiben ablakmosók és kertészek szorgoskodnak.

A második báli jelenetben, a második felvonásban már minden a halál jegyében áll. Ennek megfelelően hatalmas csípőcsontot fuvaroznak haláljelmezbe öltözöttek – vagyis Violetta mindvégig a halál jegyese. Ez a gondolat ugyanolyan szimpla közhelynek tűnik, mint az említett Willy Decker-előadás alapállítása: Violetta az idővel küzd. Nem lehet felróni Anger Ferencnek, hogy nincs unikálisabb ötlete a megjelenítéshez, az azonban sajnálatos, hogy nem mutatja meg a főszereplők közti érzelem alakulását, a lángolást.

A rendező egyébként számos remek ötlettel dobta fel ezt a giccs közeléből nehezen elrángatható művet: amikor a meghódított Violetta felmászik a kanapéra a szerelmesével, a bútor felborul, és mögüle csak a félmeztelen Alfréd bukkan elő. Vagyis szinte akaratunkon kívül tűnnek a világ elől, és a közben eltelt három hónapban a szerelem tette ki a pár életét. A báli jelenetben a széptevő Alfrédnek a kéjnő csak megbiccenti az állát, mintha azt mondaná: ugyan, ki vagy te. A Violettát jelképző bárányfelhős szetthez hasonló házikabátot vesz fel Alfréd a második felvonásban, ami szépen mutatja, ki is lett az úr a háznál. Violetta tiszta fehér, selyem otthonkában fogadja az orvost, várja Alfrédot: mintha a Germont kérésére hozott áldozattal már megtisztult volna minden bűnétől.

Miklósa Erikán remekül állnak ezek a ruhaköltemények, egyes jeleneteket akár egy divatkreátor is átvehetne a Margitszigetről. Csak a szív, a fájdalom hiányzik nagyon ebből a neki kitalált előadásból. És kissé a zenei megjelenítésből is: Héja Domonkos és az Operaház zenekara kitett magáért a nagy melegben (bár a hangszerek nem bírták egyenletesen a terhelést), de játékukból hiányzott az elevenség, az, hogy ne csak azt halljuk: népszerű művet játszanak nagy és hálás közönség előtt. Hiányzott néhány vérfolt arról a ragyogó selyemotthonkáról.

Hol? Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Mi? Giuseppe Verdi, Francesco Maria Piave: Traviata
Kik? Szabad Tér Színház, Magyar Állami Operaház
Szereplők: Miklósa Erika, Simon Krisztina, Bakos Kornélia, Giuseppe Filianoti, Kelemen Zoltán, Ujvári Gergely, Káldi Kiss András, Fülep Máté, Kiss András, Takács András/Gál János, Bakó Antal/Zsigmond Géza.
Rendező: Anger Ferenc. Látványtervező: Zöldy Z Gergely. Koreográfus: Venekei Marianna. Dramaturg, felirat: Kenesey Judit, Kováts Andrea. Játékmester: Lázár Katalin. Vezényel: Héja Domonkos.
Közreműködnek a Magyar Nemzeti Balett és a Magyar Állami Operaház Zenekarának és Énekkarának művészei.