Goldoni és Gozzi vitájában két ellentétes világszemlélet, élet-, kultúra- és színházfelfogás, kétféle színházeszmény csapott össze.

A Turandot különleges helyet foglal el Carlo Gozzi életművében: tíz Mesekomédiája közül ez az egyetlen, amelyben nem csodák és varázslatok keltenek mesei hatást, hanem „mindössze” a főhősnő végletessége és az egymástól távol eső helyek, Kína és Velence – minden racionalitást nélkülöző – összekapcsolása. Gozzi a kínai császári udvarban a kínai és a mongol-tatár szereplők mellett velenceieket is megjelenít; ők Truffaldino, Tartaglia és Brighella, a velencei commedia dell’arte típusfigurái. Arra, hogy hogyan kerültek Kínába, Gozzi nem ad magyarázatot. A magyarázat Gozzi dramaturgiájában rejlik.

Gozzi, csakúgy, mint riválisa, Carlo Goldoni, a commedia dell’arte megújítója, csak Gozzi épp ellenkező irányba fejlesztette tovább a műfajt, mint Goldoni. Goldoni a színházi reformja végén a realista velencei komédiákig jut el, Gozzi viszont elfordul a kortárs valóságtól – egy irreális világ, a mese világa felé. A XVIII. századi Itáliában, ahol a felvilágosodás a természetességhez való visszatérést hirdette, és az egyszerű formákat kereste, Gozzi a csodálatost és a valószerűtlent vitte fel a színpadra; látványos környezetbe helyezte, egzotikus és fantasztikus elemekkel egészítette ki a hagyományos commedia dell’artét. Goldoni egyszerűségével ellentétben Gozzi a barokk opera hatalmas díszletapparátusát használta, és fontos szerepet szánt a csodákat előállító színpadi gépezeteknek, maximálisan kihasználta kora színháztechnikai lehetőségeit és a rendelkezésére álló világítási eljárásokat. Olyannyira, hogy miután meghalt a velencei San Samuele Színház színpadigépezet-kezelője, aki tökéletesen ismerte a XVII. századi velencei színpadtechnikát, a San Samuelében játszó társulat megoldhatatlan nehézségekbe ütközött a Gozzi-mesék előadásakor.

Goldoni

Gozzi a Mesekomédiáiban saját dramaturgiai modellt állít szembe Goldoni realista komédiáival. A darabjaiban egymástól különállóak maradnak a komikus és a tragikus részek, a komoly és a commedia dell’arte-jelenetek. A Mesekomédiák szereplőgárdája magas rangú figurákból (királyok, királynők, hercegek, hercegnők, varázslók), közepes rangúakból (miniszterek, tanácsosok) és alacsony rangúakból áll. A magas rangú szereplőkhöz tartoznak a legnemesebb érzelmek, de a közepes rangúakat is bölcsesség, mértékletesség, alázatosság, istenfélelem jellemzi. A magas rangú szereplők tizenegy szótagos, jambikus verssorokban és gondosan, választékosan fogalmazott hosszú mondatokban beszélnek, a művelt, irodalmi nyelvet használják. A közepes rangú szereplők prózában, köznapi nyelven fejezik ki magukat. Az alacsony rangú szereplők közé tartozó szolgák mindig a commedia dell’arte típusfigurái. ők nevettetik meg a közönséget. Gozzi két csoportra osztja őket: „komoly” maszkokra (Pantalone, Tartaglia) és „komikus” maszkokra (Truffaldino, Brighella és Smeraldina). Tartaglia nem mindig szolgaként, hanem bizonyos darabokban miniszterként, sőt hercegként szerepel. Gozzi a commedia dell’arte-figurák jeleneteit nem írja meg, kanavász formában hagyja, bár ügyesen megkomponálja az improvizációikat. Az alacsony rangú szereplők dialektusban improvizálnak. Amikor az olasszal próbálkoznak, hibásan beszélik.

Így kerülnek tehát a velenceiek Turandot Kínájába: a commedia dell’arte bizonyos típusfigurái Gozzi darabjainak elengedhetetlen szereplői, jelenlétüket maga a Gozzi által teremtett új műfaj indokolja.

Goldoni és Gozzi vitájában két ellentétes világszemlélet, élet-, kultúra- és színházfelfogás, kétféle színházeszmény csapott össze. Gozzi másfél évtizeddel Goldoni után született a számos elszegényedett velencei nemesi család egyikében; származásánál fogva az arisztokrácia világképét képviselte. Vitairataiban és pamfletjeiben kezdettől fogva a felvilágosodás politikai és kulturális megnyilvánulásai ellen küzdött, a régi társadalmi-gazdasági struktúra megőrzése mellett emelt szót, Goldoniban pedig a hagyományos rend, kultúra és ízlés ellenségét látta. Goldoni mesterségnek tekintette a darabírást, abból élt, és a társulatokkal szorosan együttműködve dolgozott. Gozzi kedvtelésből írt, visszautasította a pénzért dolgozó színházi szerző szerepét, és a vele dolgozó társulatnak ajándékozta a Mesekomédiáit.

A commedia dell’arte „feltámasztása” Gozzi ideológiai programjának része és következménye volt: szerinte a színháznak nem tanítania, kizárólag szórakoztatnia kell, a commedia dell’arte, a „tiszta” színház, a „legszínháziasabb” műfaj pedig mintegy garanciát jelentett erre. Darabjainak mindig van morális üzenetük. A társadalmi hierarchia tisztelete, a Sors elfogadása mindig boldog végkifejlethez, boldogsághoz vezet. A házastársi szeretet, a testvéri szeretet, a hűség, az egyszerűség a legfontosabb értékek Gozzi számára, szemben a Goldoni által hirdetett néhány olyan új értékkel, mint például a furfangosság vagy a leleményesség.

Gozzi

Gozzi Goldoni elleni első támadása egy 1757-ben írt szatirikus költemény (La tartana degli influssi invisibili per l’anno bisestile 1756), amelyben rossz irodalmi ízléssel vádolja Goldonit és a harmadik, kevésbé jelentős drámaíró-riválisukat, Pietro Chiarit. Goldoni válaszul néhány tercinát írt, amire Gozzi még keményebben támadott. Gozzi eszközei az irónia, a szarkazmus, a szatíra, egészen a közönséges sértegetésig. Aztán 1761-ben a színpadra is kiterjesztette az addig csak elméleti síkon zajló vitájukat.

Gozzit különlegesen szoros munkakapcsolat fűzte a XVIII. századi Velence egyik leghíresebb commedia dell’arte-színészéhez, Antonio Sacchihoz és társulatához, amelynek előadásaiban Sacchi mindig Truffaldino típusfiguráját játszotta. A Sacchi-társulat az 1730-as évek óta a velencei San Samuele Színházban dolgozott; itt ismerkedtek meg Goldonival, aki az improvizációs képességéről is híres Sacchi számára írta 1747-ben a Két úr szolgája címszerepét. A társulat 1753-ban meghívást kapott a portugál királyi udvarba, de a tervezettnél hamarabb, nem sokkal az 1755-ös lisszaboni földrengés után visszatértek Velencébe, ahol újra birtokba vehették a San Samuele Színházat. Gozzi színházi karrierje akkor kezdődött, amikor 1758-ban a San Samuele Színház és Sacchiék háziszerzője lett. Goldoninak ezek a Velencében töltött utolsó évei, a San Luca Színházban bemutatott realista darabjainak korszaka; Sacchiékkal a San Samuelében csak a pályája elején dolgozott. Sacchi és társulata az improvizáción alapuló színjátszáshoz értett, és távol állt tőlük a Goldoni által bevezetett új stílus, a maszk nélküli színjátszás. Tökéletes volt tehát az összhang Gozzi és Sacchi között: mindketten visszautasították Goldoni megreformált színházának újításait, és a commedia dell’artéhoz való visszatérést szorgalmazták.

Gozzi és Sacchiék együttműködésének eredménye Gozzi – 1761 és 1786 között írt – tíz Mesekomédiája, amelyek témáit Az ezeregyéjszaka meséiből és a nápolyi költő és novellista, Giambattista Basile Lo cunto de li cunti o Pentamerone címen kiadott, ötven mesét tartalmazó gyűjteményéből merítette. A San Samuele színpadán 1761–62-ben mutatták be az első négy mesekomédiát: A három narancs szerelmesét, A hollót, A szarvaskirályt és a Turandotot. A három narancs szerelmesében egy boszorkány és egy gonosz varázsló képében Chiarit és Goldonit is megjelenítette, nyílt harcot indított ellenük, aztán a következő darabjaiban másképp, kevésbé direkt utalásokkal támadta a két riválisát.

1762-ben Gozzi – a Sacchi-társulattal együtt – a Sant’Angelo Színházba szerződött, itt mutatták be A kígyóasszony, a Zobeide, A szerencsés koldusok, A türkizkék szörny, A szép, zöld madár és a Zeim, a szellemek királya című mesekomédiákat. Ezekben az ésszerűséget végképp felváltja a fantázia szabad szárnyalása: beszélnek az állatok, a víz is beszél és táncol, a szobrok emberekké, az emberek szobrokká vagy állatokká változnak át, a konfliktusok többnyire természetfölötti lények beavatkozásával oldódnak meg.

1765-ben, mielőtt a közönség elvesztette volna az érdeklődését a Mesék iránt, Gozzi elhagyta ezt a műfajt; innentől kezdve melodrámákat és tragikomédiákat írt.

A két szerző csatája látszólag Gozzi győzelmével végződött: Goldoni 1762-ben – közvetlenül a legfontosabb realista komédiái bemutatása után, a karrierje csúcsán – Párizsba költözött. Távozása után, jó háziszerző hiányában, a San Luca Színház hanyatlásnak indult. A színház tulajdonosa, Francesco Vendramin 1769-ben megkereste Gozzit, és – nagyon előnyös szerződéssel – megpróbálta átcsábítani a San Lucába. Csakhogy Gozzi nem volt hajlandó megválni Sacchiéktól, és végül sikerült elérnie, hogy Vendramin vele együtt az egész Sacchi-társulatot is szerződtesse. Huszonöt évig tartott Gozzi és a társulat együttműködése, amely végig az összhang, a kölcsönös bizalom és hűség jegyében telt.

A XVIII. század végén a Gozzi-féle maszkok, beszélő állatok, trükkök, színpadi csodák is elhagyták a velencei színpadokat, már csak Bécsben és Drezdában hódítottak, aztán – egészen a romantika koráig – feledésbe merültek. A romantika színháza Gozzit részesítette előnyben Goldonival szemben; Schiller 1802-ben megírta a maga Turandot-átiratát. A romantikusokat elsősorban Gozzi gondolat- és látványvilága vonzotta, a XX. századi művészeket pedig inkább a formavilága, a commedia dell’arte „nyelve” érdekelte. Gozzi hatott Chaplinre, Kandinszkijra, Chagallra, Prokofjevre, Sztravinszkijra. Mejerhold az 1910-es években színpadra állította A három narancs szerelmesét, Vahtangov pedig 1921-ben a Turandotot. Bár Olaszországban Giorgio Strehler is megrendezte A holló című mesekomédiát, Gozzi népszerűsége sem Olaszországban, sem Európa más országaiban nem vetekedhetett Goldoniéval a XX. század további évtizedeiben.