Menni vagy maradni, belépni vagy lelépni, avagy van színház a kerítésen túl is. A Vajdasági Tanyaszínház idei bemutatóját, a Hangos disznók harapnak című groteszk aktuálpolitikai állatdrámát az interneten nézte kritikusunk.

Kis kitérő: rendszeres színháznézőként is el lehet attól szokni, hogy egy előadást saját, valódi közegében lássunk, azok között, akiknek és akikről készült. Mire gondolok? Arra, hogy legyünk bármennyire is nyitottak és elfogadóak, bármely égető társadalmi problémáról hallani a pesti belvárosban este héttől tízig, hasonló gondolkodású ismeretlenekkel és ismerősökkel körülvéve eléggé más, mint mindezt „terepen”, ha úgy tetszik, élesben megtapasztalni. Azt ti., hogy a mondatoknak – olykor tényleg csak a helyszín miatt – hirtelen valóban tétjük lesz, szembesülni azzal, hogy akik mellettem ülnek, azokkal a gondokkal küzdenek és úgy élnek, ahogyan arról a színpadon szó van, és bár akkor kacagnak vagy sírnak, amikor én, a látottakkal kapcsolatban mégis saját, zsigeri tudás van a birtokukban, szemben velem, az alkalmi vendéggel.

Baráth Attila felvételei

És az ebben rejlő erőt néha még olyankor is lehet érezni, ha a vendég nem is ugyanazon a szalmabálán ül, mint a helyi lakos, hanem otthon, kényelmesen, karosszékből nézi végig a röpke órányi tudósítást a „vajmagyar” valóságból. Igen, mindez a Vajdasági Tanyaszínház 39. évadának bemutatóját, pontosabban a 26 állomásból (!) álló idei turné egyik utolsó előadásának – néha akadozó-szakadozó, de némi türelemmel azért élvezhető – livestreammel közvetített felvételét nézve jutott eszembe. A kamera sokáig mutatja a szépen gyarapodó közönséget kezdés előtt, és milyen jól teszi! Lehetetlen nem nézni ezeket az arcokat: tényleg itt a falu apraja-nagyja, a tekinteteken látszik az izgalom és a várakozás, mert itt most valami történni fog, mert ünnepi este ez, a Színház estéje.

Ezért, a sok magyarlakta kis település évi betevő színházi estéjének a biztosításáért már önmagában megérné beindítani háborúkon és országhatárokon innen és túl, mindjárt negyven esztendeje évről évre az ekhós traktort, de a színinövendékekből, hivatásos és amatőr színészekből álló alkalmi társulat többet és mást akar ennél. A Budapesten élő fiatal vajdasági írónő, Terék Anna ez alkalomra, Puskás Zoltán rendező felkérésére született darabjában, a Hangos disznók harapnak címűben a napihírek rögvalósága úszik át ügyesen a groteszk és a szürreális tartományába. Az állatmese zsánere ezerévek óta könnyen lefordítható példázat, ami az emberi természet javíthatatlan voltának érzékletes tárgyazása mellett humoros momentumok közbeiktatását is megengedi. Terék darabja messzemenőkig kihasználja a műfaj lehetőségeit, amikor jól bejáratott, mindenkinek ismerős paneleket ütköztet aktuális kiszólásokkal, jó érzékkel találva meg köztük az egyensúlyi állapotot, egyben a politikus történetbe szorosan beleszőtt szerelmi szál révén bárki számára átélhetővé teszi a főszereplőket sújtó hétköznapi tragédiát.

Ezen a földön a disznók az urak, nem tudni, mióta, abba meg, hogy meddig még, jobb bele se gondolni. (Ahogy az egymástól mereven elzárkózó, vagyis hierarchikus viszonyba rendezett világok között könnyedén átjáró, senkit és semmit nem tisztelő Bolond /Huszta Dániel/ énekli első dalában: „Rövid az élet, ne is reméljed, / hogy bennünket majd úgyis túlélsz.”) Mindenesetre a konszolidáció már lezajlott, a rezsim ellen tiltakozó hangokat sikeresen elnyomták a felül lévők, de tudjuk jól, hogy ahol zsarnokság van, ott muszáj lennie besúgóknak meg ellenállóknak is, ez a világ rendje. Az öt rövid jelenetből álló drámában a Mazsola-házaspár egy szem lánya, és az erdei ellenállás vezére, Guba tenné össze, amije van, ám a külső körülmények, mint minden valamire való színpadi szövegben, közbeszólnak. Orwelltől megtanultuk, hogy a két láb rossz, a négy láb jó: az antiutópia itt dagonyaszagú valóságként elevenedik meg a jelzésszerű, az alá-fölérendeltségi viszonyokat a fémelemekből álló színpad különböző szintjein zajló játékkal bemutató díszletben.

Amikor megérkezünk a történetbe, már lezajlott a teljes helycsere: a disznók a házakban dőzsölnek, miközben az emberek szűkös ólakban nyomorognak. Az elemi szükségletek kielégítése, illetve biztosítása ilyen körülmények között mindennél fontosabb lesz, és bár Mazsoláék (Fülöp Tímea, Rókus Zoltán) sem értenek egyet abban, hogy a Lánynak (Székely Bea) be kellene-e lépnie a Kondába vagy tán inkább mégsem, a szükség a legnagyobb úr. A lány vágyai korántsem kivételesek: saját ólat akar, és amikor a két kapura focizó Feketéző (Szilágyi Áron) segítséget kínál, nem sokat habozik, még ha szerelme, Guba (Szalai Bence) szerint el is ment a józan esze. A teljes kilátástalanság kétségbeesett tettekre képes sarkallni az embert, ugyanakkor nem ment fel a felelősség alól. Ha netán valakinek illúziói lettek volna a disznóuralmat megdönteni hivatott ellenállással kapcsolatban, az gyorsan kiábrándul a változás szükségességéről inkább gondolkodó, semmint cselekvő egyedeket hallgatva. („Kéne már, hogy valamit is lépjünk, / no de gondolkodjunk el. / Majd az ész legyőz mindent helyettünk, / jaj, csak ne veszítsük el!”) Amíg az erdőlakók minden erejüket megfeszítve gondolkodnak azon, hogy mit lehetne, lehetett volna tenni, a disznók a pártirodán híznak. Vezetőjük, a megszólalásaiba szerb kifejezéseket keverő Brutusz (Ozsvár Róbert) igazi gazember, aki lehetetlen választás elé állítja a lányt. És ezen a ponton már képtelenség visszafordulni: amikor a Böllér (Búbos Dávid) azzal szembesül, hogy mit követel tőle a Konda vezetője, hiába nyúl újra és újra a pálinkásüvegért, a bódultság nem menti fel.

Az előadás a vándorszínház és az „állatdráma” műfajából következően alapvetően feketében és fehérben látja és láttatja a világot. A rosszak nagyon rosszak, a jók viszont sokszor inkább csak szánni valóak és hülyék, akik képtelenek túllátni a pillanatnyi szükségen, amit persze az elnyomóik ki is használnak. Helyük és funkciójuk lesz a harsány, nem ritkán trágár kiszólásoknak, a két dimenziót magabiztosan bíró, a harmadikat meg időnként bónuszként megcsillantó szereplők pedig otthonosan mozognak ebben a célratörő gazdaságossággal megrajzolt közegben. Sokat nevet a néző, a magukat illegető, mindig éhes disznók és az egyről a kettőre jutni képtelen ellenállók, meg a lényegtelen részletkérdéseknél leragadó kisember is megkapja a magáét, miközben nyugtalanul forgathatjuk a fejünkben a kérdést: ugye mi nem ilyenek vagyunk? Kitett, hangos, hatásvadász színészetet művelnek a szereplők, de ezúttal ez korántsem közegidegen, épp ellenkezőleg: az ízes odamondások – és különösen erősek e tekintetben az operettes, musicales, de még balkáni népzenés beütésű melódiákra (zene: Erős Ervin, Klemm Dávid) elhangzó dalszövegek – célba találnak. Ahogy a nem annyira kétfenekű, inkább egyértelmű utalások is kerítésre, pártra, határzárra, a szebb jövő építésére, na meg a reményre és reménytelenségre. A záró kérdés pedig még jó ideig motoszkál a nézőben: „A tornak vége, az ég csupa vér / A kés lassan a torkomig ér / Uram, kérlek, mondd meg nekem, hol van az otthon? / Hol van az otthon?”

Mi? Terék Anna: Hangos disznók harapnak
Hol? Vajdasági Tanyaszínház (livestream augusztus 3-án Zentagunarasról)
Kik? Szereplők: Budinčević Krisztián, Búbos Dávid, Dienes Blanka, Fülöp Tímea, Hajdú Sára, Huszta Dániel, Katona Gábor, Kőműves Noémi, Nyári Ákos, Orlović Stanislava, Ozsvár Róbert, Rókus Zoltán, Szalai Bence, Székely Bea, Szilágyi Áron, Verebes Andrea, Verebes Judit
Livestream: Nagy Miklós, Talló Ferenc. Hang: Lukács Attila. Fény: Pócik József. Jelmez: Ledenjak Andrea. Zene: Erős Ervin, Klemm Dávid. Dramaturg: Lénárd Róbert. Koreográfia: Gyenes Ildikó. Koordinátor: Magyar Attila Öcsi. Rendező: Puskás Zoltán.