Ez a szerelem langyos. Akárcsak a színpadra folyó, a színpadot beterítő mű-eső.

Az Ember a fellegvárban című Philip K. Dick regényben a németek és a japánok megnyerik a második világháborút, és felosztják egymás közt Amerikát. A regény egyik szereplője reménykedve olvas olyan – a regényben fikciónak számító – újságokat, amelyek a szövetségesek győzelmét kürtölik szét: ezek a szamizdat lapok valójában valóságos, háború utáni híreket közölnek. Amikor a nagyszerű regényből sorozat készült, az átültetők számára fontos feladat lehetett, hogy a valóság és a fikció ilyen csűrcsavaros (bal kézzel fogom meg a jobb fülemet) trükkjét hogyan adaptálják filmre: a sorozatban az ellenállók természetesen régi – valódi – dokumentumfilmeket néznek. A sorozat alkotói ügyesen megoldották, hogy ne vesszen ki egy fontos jelentésréteg az adaptációból, és az új médium is megőrizze a régi értékeit. Az Ének az esőben átírói nagyobb bajban voltak, mint a K. Dick regényéi. A film ugyanis egy filmes korszak – a némafilmkorszak – (a forgatás idején nem is olyan távoli) végét ábrázolja. Azt az időt, amikor a némafilm-sztároknak át kellett állni a hangos filmre; egy másfajta, nem is kifejezetten komplexebb, de egészen másként ható színjátékra.

Fotók: Dusha Béla

Amikor az Ének az esőben médiumot váltott, vagyis 1983-ban színházi előadás lett belőle, az alkotók azzal a problémával szembesültek, hogy a film a filmen nem ültethető át egykönnyen színpadra. Szemben a K. Dick regényt adaptálókkal, az alkotók egyszerűen lemondtak egy fontos jelentésrétegről. Az Ének az esőben színpadi adaptációjából hiányzik az önreflexió – az a mozzanat, ahogy a film reagál a filmes hagyományra, a film a film elkészültét mutatja meg –, hiányzik belőle az önreflexióból fakadó irónia, a film, a vászon, a stúdióbelső, és ami marad, az a szimpla váz: a szerelmi szál. Kell-e mondani, mennyivel sekélyesebb ez a megoldás, miért nem meglepő, hogy ez a minden ízében mai, a korszakváltásokról és a szerepzavarokról is szóló film, mennyivel több és szélesebb, mint a színpadi verzió. A forgatókönyv egyes jeleneteiben nem csak a szerelem kifejlődése a lényeges, sőt mondhatni, a jelenetek jelentős része egyáltalán nem erről szól. A színpadi változat ezzel szemben egyenesen – és éppen ezért unalmasan – a szerelmi szálat tolja előre csak. Ráadásul azt is kétbitessé alakítva.

Adva van egy nyafka, alpári sztárocska, Lina (őt alakítja Szinetár Dóra), akinek nem csak a hangjával, hanem a viselkedésével is vannak bajok, meg egy kedves, szende lányka, Kathy, aki a hangját adja eleinte a filmekhez, kitakarva azt, ami Linában elviselhetetlen. És van a hősszerelmest alakító Don, aki különösebb nehézségek nélkül vált a hangosfilmre. A szerepkiosztás, a konfliktusok – mivel a negyvenes-ötvenes évek Hollywoodját még a közép-európai, polgári drámán és operetten felcseperedett forgatókönyvírók uralják – nagyon hasonlítanak egy klasszikus operettre (van naiva: Kathy, bonviván, de még táncos komikus is: Don barátja, Cosmo, aki nem is lehetne más egy operettszínházas produkcióban, mint a tüzes, ügyes, a nagyszínpadot is érző Kerényi Miklós Máté). Ám a musical sava-borsát, a más művektől megkülönböztető jelentős motívumát éppen a filmes közeg adja. Amit itt, a színpadon, csak jelezni lehet. Horgas Péter jól döntött, hogy egy hatalmas filmtekercset, tehát egy stilizált, tényleg csak a közeg jelzésére alkalmas alapelemet alkotott meg díszletként: a lépcsők, emelete, igazodnak ehhez a monumentális kulisszához, aminek egyébként olykor még van funkciója is (mögé lehet bújni, be lehet tolni térelválasztónak), nem csupán azt jelzi, éppen egy stúdióban vagyunk.

Szó sincs arról, hogy Kathy és Lina harcolnának a férfi, Don kegyeiért: Lina számára presztízskérdés, hogy a férfit, akivel összeboronálták már a bulvárlapok, megtartsa magának. Ahogy soha, egyetlen csatában, így a férfiért folytatott ütközetben sem veszíthet. Mivel fontos konfliktusforrás, és az egész mű arról szól, hogy nem tud énekelni, egy musical-verzióban nem lehet saját dala. Ám a film átírói mégis beleszuszakoltak egy teljesen felesleges és jelentéktelen új dalocskát a műbe: Szinetár Dóra tisztességgel megküzd vele, de igen nehéz úgy jól énekelni, hogy azt kell elhitetnie, rosszul énekel. Noha a direkt hamis hangképzés bevett gyakorlat volt még a barokkban is, és van rá számos példa, hogy a szándékolt hamisság vicces elem, itt nem az: Lina áriája szenvelgő. Pedig Szinetár Dóra amúgy mindvégig ügyesen elkerüli, hogy szenvelgő legyen, erőteljesen és sok humorral adja a közönségest, nem csúszva át alpáriba. Szemben a két főszereplővel, ő érzi és képes bejátszani a nagy teret, és a hangját is tudja benne használni, mert azt is tudja, mire való a mikroport.

A filmben Kathy eleinte húzódozik, nem arról van szó, hogy úgy tesz, mintha nem érdekelné, Don mekkora sztár, hanem valóban hidegen hagyja a férfi, akinek így majd meg kell küzdenie érte. Az, hogy a Kathyt alakító Dancs Annamari és a Dont adó Gömöri András Máté között nincs kémia, legalább akkora baj, mint az, hogy Kathy már az első találkozás alkalmával – a buszmegállóban – is túl lelkes. Nem érezni, hogy ezért a nőért a férfinak meg kell majd küzdeni, hogy a férfi kihívásnak, feladatnak tekinti Kathy meghódítását. Vagyis az, ami ebből az így roppant sekélyes és elég unalmas darabból megmaradt, sem hiteles, igazi, vérbő a szegedi verzióban. Ez a szerelem langyos. Akárcsak a színpadra folyó, a színpadot beterítő mű-eső. A színes esernyő-, esőkabát-kavalkád az előadás egyik leglátványosabb eseménye.

Ha valamit, akkor az Ének az esőben slágereit nem lehet elrontani – gondolnánk. És valóban, a kimódoltan mozgó, beszélő Dancs Annamari, ha énekelni kell, nagyszerűt nyújt. Azonban a Dont adó Gömöri így sem elég erőteljes: természetesen nincs olyan jelenléte, neve, sármja, mint Gene Kellynek (olyan ma már Hollywoodban is csak legfeljebb két embernek van George Clooney-n kívül), de a hangja sem elég erős és telt egy akkora térhez, mint a szegedi Dóm tér. Dancs és Gömöri számára láthatóan szokatlan, és úgy tetszik, megszokhatatlan a Szabadtéri tágassága. A két legrutinosabb, a téren legtöbbet szereplő színész, Gálvölgyi János és Szulák Andrea könnyedén, bájjal, elegánsan hozza szerepét. Aki a fiatalok közül helyt tudott állni, az egyedül Kerényi, akinek bohókássága jól hat ebben a nagy térben is.

A tánckar nem vesz részt olyan vehemenciával a játékban, mint ő: nem egy nagyobb apparátust megmozgató színpadi mozzanatban éreztem azt, hogy a táncosok lazsálnak, nem adnak bele mindent. Egy táncos betét akkor igazán jó, ha azt látjuk, főleg, ha ekkora a tér, hogy itt mindjárt mindenki belehal, annyira sokat mozog, annyira fürge. A lábemelős, összekapaszkodós betétek azt a benyomást keltik, hogy sem a táncosok, sem a koreográfusok, rendezők nem tettek bele túl sokat ebbe az előadásba: nem volt elég a próba, nem volt elég az ötlet.

A szövegeket a társrendező, Somogyi Szilárd és Kero ültette át magyarra: a dalok többségénél kihallani a sláger mögött az angolt. Ami nem olyan nagy probléma, mint a suta fordítás, amiből szintén akad azért: a Csúcsszuper lány a Beautiful girl helyén például kissé még ízléstelen is.

Summázva: nem elsősorban a magyar alkotók: a rendező, Harangozó Gyula, az előadók okolhatók azért, hogy ilyen langyos, minden sodrást, valódi percet nélkülöző előadás született, hanem főként azok, akik azt hitték, egy film, csak azért, mert vannak benne jó dalok, meg szerelem, simán áttehető színpadra, a lényeg jelentős sérelme nélkül. Nos: az Ének az esőben annál sokkal fontosabb és jobb film, hogy ezt meg lehessen tenni vele.

Hol? Szegedi Szabadtéri Játékok
Mi? Ének az esőben
Kik? Gömöri András Máté, Kerényi Miklós Máté, Dancs Annamari, Szinetár Dóra, Szabó P. Szilveszter, Gálvölgyi János, Angler Balázs, Mészáros Árpád Zsolt, Szulák Andrea, Csere László, Kisfaludy Zsófia, Jenes Kitti, Serényi Misa/Ágoston Máté/Császár Patrik (MMTI növendékei)
Továbbá közreműködik: Sz. Nagy Ildikó, a Budapesti Operettszínház Musical Együttese, Zenekara, a Varidance társulata és a Szegedi Szabadtéri Játékok statisztái
Rendező: Harangozó Gyula. Társrendező: Somogyi Szilárd. Magyar szöveg: Somogyi Szilárd és Kerényi M.G. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Velich Rita. Szcenikus: Tóth Kázmér. Zenei vezető: Silló István. Karigazgató: Drucker Péter. Koreográfus-asszisztens: Czár Mónika és Kiss István Róbert. Rendezőasszisztens: Pányik Tamás és Magyar György. Rendező munkatársa: Angyal Márta. Zenei munkatársak: Axmann Péter, Déri Judit, Mihalics János, Kemény Gábor, Puskás Dóra. Szteppkoreográfus: Hajdu Anita. Koreográfus: Lőcsei Jenő