Ekkor csoda születik. Szétválaszthatatlanul eggyé válik színház és élet.

A legjobb új magyar dráma: Pintér Béla: A BAJNOK
Az eddigi Pintér-darabok legtöbbje lentről, a megalázottak és megnyomorítottak nézőpontjából szemlélte a kegyetlenségében is röhögséges világot, A bajnok azonban közeget vált: a felső tízezer, vagyis hát mivel a fiktív Verőcsényben járunk, a felső tíz Khell Zsolt tervezte minimalista luxusvillájába nyerünk betekintést, ahol Benedek Mari öltönyeiben és kiskosztümjeiben járnak-kelnek a szépek és gazdagok. Akiknek az alakját a szerző bejáratott panelekből, hogy ne mondjam, mindannyiunk fejében ott lévő közhelyekből rakosgatja össze, meglehetős ügyesen: a politikus korrupt és romlott, a feleség elnyomott és kiszolgáltatott, a kampányfőnök arrogáns és erőszakos, és így tovább. Az operát mint műfajt és a hozzá tapadó kliséket is lazán kibillenti Pintér a helyéről: a magas művészet elefántcsonttornyából nagyon is talaj közeli zsánerré formálja át, amikor az ún. társadalmi elithez tartozó szereplőit úgy beszélteti, mint az utolsó kocsist, illetve eléri, hogy a figurák vérlázító passzióit különösebb meghökkenés nélkül szemlélje a becsületes adófizető állampolgár.
Jászay Tamás: Verőcsény forevör (Színház.net)

A bajnok. Horváth Judit fotója

A legjobb előadás: A NYUGALOM (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat, rendezte: Radu Afrim)
Az előadás csupa rejtelmes sodrás, fojtott vibrálás, felszikrázás és kisülés. Szuggesztív képeivel sokkal kevésbé nyomasztó, mint Bartis Attila regénye. (A magam részéről hálás vagyok ezért.) Egyfelől a Radu Afrim elképzelte világ kevésbé hat zártnak és szűrt levegőjűnek, másfelől az anya-fiú kapcsolat nem érződik teljesen homogén módon sötétnek. Olyan, mintha a család életére rászakadt volna ferdén a redőny. Soha többé nem lehet felhúzni, de a pöttynyi réseken be-beszúr a fény.
Stuber Andrea: A nyugalom, a remegés (Színház, 2015. július)

A nyugalom. Rab Zoltán fotója.

A legjobb rendezés: GALILEI ÉLETE (Nemzeti Színház, rendezte: Zsótér Sándor)
Ekkor csoda születik. Szétválaszthatatlanul eggyé válik színház és élet. A darab utolsó két jelenetében az idős Galileit Törőcsik Mari játssza, a középkorú Andreát pedig Trill Zsolt. A feketébe öltözött, fekete csizmás törékeny színésznő beül a baloldali fotelba, pohár vizet kap, s a díszlet mögötti fekete háttérfüggönyt elhúzzák. Rálátunk a Soroksári útra, akárcsak a szintén Zsótér rendezte Brandban. Ez a rendezői megoldás kitágítja a dráma érvényességét. Nemcsak a látvány jelzi, hogy ténylegesen a jelenben vagyunk, a színészek és a darabbeli alakok életkora is összhangba kerül.
Nánay István: Törpe lelkek világában (Revizoronline)

Galilei élete. Eőri Szabó Zsolt fotója

A legjobb kommersz előadás: MA ESTE MEGBUKUNK (Centrál Színház, rendezte: Mark Bell)
A pillanat, mégpedig a legjobb, ennek van varázsa és súlya itt: hogy minden pontosan akkor történik, amikor a darabbeli előadás szerint nem szabad, az igazi előadás szerint viszont muszáj. Kérdés, hogy bírják-e a szerzők leleménnyel, és kérdés, bírja-e a gondosan és trükkösen fölépített játéktér. A legnagyobb kérdés persze az: bírják-e a színészek, hogy mindvégig elkapják azt a bizonyos egyetlen pillanatot, amelyből persze sok van, csupa egyetlen pillanat az egész.
Csáki Judit: Bingó! (Revizoronline)

A legjobb független színházi előadás: KOHLHAAS (Zsámbéki Színházi Bázis, Szkéné Színház és MASZK Egyesület, rendezte: Hegymegi Máté)
A felvetődő fontos kérdések következtében a kleisti szöveg jelen idejűként kezd működni; elgondolkodtat, megengedi azt az érzést, hogy amit látunk, abban van valami univerzális és időtlen. Azt hiszem, nézőként termékenyebb pozíció az, amikor nem kapunk konkrétumokat, csak jelzéseket arra, hogy van hasonlóság, és magunk dönthetünk afelől, mennyire olvassuk át a saját magunk által tapasztalat jelenre a klasszikus szöveget. A KOHLHAAS ilyen értelemben hív párbeszédbe, éppen ezért képes közvetlen viszonyba lépni a mai nézővel.
Kovács Natália: Egy hang vagy saját hang? (Színház, 2015. október)

A legjobb gyerek- és ifjúsági előadás: AZ IDŐNK RÖVID TÖRTÉNETE (győri Vaskakas Bábszínház és ESZME, rendezte: Hoffer Károly)
Hoffer Károly tervező-rendező az élethű miniatürizálás remekét alkotta meg a Vaskakas Bábszínház és az ESZME közös produkciójában (a bemutató színhelye a Trafó klubja volt). Mind a tereppel és díszletekkel, mind báb-hőseinkkel. Nem pusztán kicsinyít, hanem a még élhető, átélhető világ arányait fokozza le, a lét maradék kereteit zsugorítja, tömöríti, töpöríti. A bábok teste hajlékony, engedékeny, azonban valóságos mozgásra alig képes: mint akiknek valamennyi ízülete elkopott. Feltűnően nagy, karakter-reprezentáló markáns fejük fogantyús billegetése a bábozás tényét, a technikát, mozgató és mozgatott viszonyát emeli ki, ellenben amikor a bábu kis keze és a színész emberi keze együtt fog meg, emel fel bármit, akkor hirtelen egyek lesznek: a kéz a test tükre.
Tarján Tamás: Velencejáték (Színház.net)

A legjobb női főszereplő: TENKI RÉKA (Egyasszony, Orlai Produkciós Iroda és FÜGE Produkció)
Tenkinek a mozdulataiba van kódolva a tragédia, mintha a teste külön is játszana. Ül velünk szemben, és szinte a saját izmaimban érzem, milyen merevek a végtagjai és a nyaka. Kétoldalt a székbe kapaszkodik – ezzel a mozdulattal fogja leemelni a saját súlyát a halott babáról.
Rádai Andrea: Egyben lenni (Színház, 2016. január)

A legjobb férfi főszereplő: TRILL ZSOLT (Galilei élete, Nemzeti Színház)
Trill Zsolt gyönyörű megfogalmazásában Galilei lankadatlan, megállíthatatlan igazságkereső, aki látni tanít. Végül tanítványaival, a kíváncsi fiatalokkal nem az igazságról vitatkozik hevesen, hanem szenvedélyesen focizik. Igen, focizik, remekül egyébként, a kis térben. (…) Trill az elme harcművésze, autonóm lélek, a hatalommal szemben már-már pökhendi.
Tompa Andrea: Látni tanít (Magyar Narancs, 2016/15.)

A legjobb női mellékszereplő: CSOMBOR TERÉZ (Macska a forró bádogtetőn, kecskeméti Katona József Színház)
Big Mama (Csombor Teréz) közönséges és darabos, maga is nevet saját ormótlanságán, s hosszas diszkussziókba bocsátkozik altesti kínjairól. Az előadás interpretációja szerint őszintén szereti férjét, megrázó, ahogy a halálos betegség árnyékában életét újratervező férfi többször megalázza.
Schuller Gabriella: A férfiasság átrendeződő terei (Színház, 2016. május)

A legjobb férfi mellékszereplő: TASNÁDI BENCE (Az Olaszliszkai, Katona József Színház)
Tasnádi egyenesen áll, amikor vádlottként sértődötten fakad ki a bíróságon, s szánalmas életéről beszél; majd amikor a teste rácsok rabjává válik, fekvőtámaszba ereszkedik és a karhajlításokhoz könyveket használ segédeszközként. Erősít, mert bosszúra készül azok ellen, akik a szüleit is bemártották. Ez a fiatal férfi „a” helyett „á”-t ejt, így beszél megalázottságáról, ami a budapesti néző arcára reflexszerűen mosolyt csal, vagyis ekkor a tájszólás – a monológban említett bőrszínhez hasonlóan – stigmaként működik.
Kovács Natália: In memoriam... (Színház.net)

A legjobb díszlet: LÁTSZATÉLET (Proton Színház, tervezte: Ágh Márton) és A NYUGALOM (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat, tervezte: Adrian Damian)
A látvány egyszerre szívfacsaróan kegyetlen és lehengerlően profi: miközben forog a tér, gyönyörű koreográfia szerint nyílnak ki a polcok és fiókok, mozdulnak el helyükről asztalok és székek, gurul el egy zsáknyi dió, zuhan egy mosógép és hull ki fehér tollú a szekrényből. A fények ki-kihúnynak és pislognak, a neon elalszik, és hosszú ideig csak az esés, koppanás, zuhanás hangjait hallani. Az erőszak, rombolás, halál zavarbaejtően pontosan mutatkozik meg úgy, hogy tulajdonképpen csak a díszlet játszik.
Adorjáni Panna: Rommá emelve (Színház.net)
Adrian Damian lenyűgöző „lelki táj”-díszlete mintha egy elsüllyedt világot ábrázolna. Talán szó szerint elsüllyedt, hiszen a valaha értékes, szép, régi bútorokat itt-ott benőtte a tengeri növényzet, csigák tapadnak a komód oldalára, moszatos a szekrény, redves a kredenc, pókhálók lebegnek a csillárok körül. A múlt úszik a vízben is – csatornának mondtam az elején, de talán inkább zegzugos medence ez ott a színpad közepén –, gyerekjátékot, piros telefont, labdát, hegedűt halásznak ki belőle a szereplők. A színpadkép titkokban gazdag. Sosem lehet tudni, honnan kerül elő valaki, melyik szekrényen vagy járaton vágja át magát a fényre.
Stuber Andrea: A nyugalom, a remegés (Színház, 2015. július)

A legjobb jelmez: ÚRHATNÁM POLGÁR (sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, tervezte: Bajkó Blanka Alíz)
A szuggesztív látvány része a jelmezvilág, Bajkó Blanka Alíz gyönyörű kosztümjei stilizált jellemrajzok, egyúttal képzőművészeti objektek. Jourdain úr egyik kosztümje egy pazar palást, amelynek alsó széle mókásan felkunkorodik, mint valami egzotikus virág. Pálffy Tibor Jourdain ura úgy törekszik fölfelé, s úgy próbál betörni az arisztokrácia zárt és irigyelt világába, hogy mindezt magától értetődő természetességgel teszi.
Kovács Dezső: Tagirovsky esetei (Színház.net)

A legjobb színházi zene: MESÉL A BÉCSI ERDŐ (Örkény Színház, Kákonyi Árpád)
Átiratok a zenék: ifjabb Johann Strauss azonos című, zenekarra és stájerciterára írt művének (op. 325) motívumai szólalnak meg a rövidzongorán, vagy Rudolf Sieczinsky Wien, Wien, nur du allein-ja és mások. Kedélytelen drámaisággal: anti-„gemütlich” házimuzsika, polgári önelletmondásokkal, zenei eltúlzásokkal és szabályszegésekkel.
Hermann Zoltán: Illuzionisták (Színház, 2016. május)

A legígéretesebb pályakezdő: Kovács D. Dániel
Kovács D. Dániel rendezésében [a Haramiákban] a schilleri, merészen megvágott és újrafordított (Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka munkája) szöveg nem zárt történetként jelenik meg a színpadon: inkább a lázadás (dráma)irodalmi narratívái és ikonjai által átjárt anyag, amely szabad utat enged a műfaji idézetességnek. (…) Miközben a történet lepörög előttünk, az egyszerű, beton hatású oszlop díszlet lassan átrendeződik, és felfedi a háttér tükörfóliáját. Ami kezdetben talányos, festményszerű foltnak tűnt az atyai rezidencia falán, akár egy nyíló blende, végül a teljes látványt (a nézőteret is) befogja: a nagyra nyílt tükörkép előtt mossa némává a dübörgő zene Karl gyilkosság utáni monológját, mialatt a haramiatársak elszivárognak a színpadról; mintha a megtisztulással, a morális megigazulás lehetőségével szembeni szkepszis helyzetét közösen hoznák létre az előadás szereplői és nézői. Mintha a záróképben az opció kérdése fel sem merülne.
Varga Anikó: A kommentkultúra ereje (Színház, 2016. április)

Különdíj: SÓVIRÁG (Tünet Együttes, rendezte: Szabó Réka)
A szeretet sóvárgásában érnének össze a generációk? Vagy a bensőségesség újraélése lenne a záloga és feltétele a személyes megbékélésnek, a túlélésnek? Kérdések, kérdések…
Fahidi Éva a saját sorsát, személyiségét és önképét kínálta fel a színház számára, a Tünet együttes stábja pedig – a rendező, a dramaturgok, a világosító és mindenekelőtt az estet végig finoman a kezében tartó Cuhorka Emese – egy olyan kísérletbe vágott be, ami tárgya és főszereplője miatt is szokatlanul kockázatos.
Fuchs Lívia: Az élet diadala (Színház, 2016. február)

Életműdíj: SZÉKELY GÁBOR
Székely Gábor a színházi szakmában megingathatatlan tekintély, morális etalon, igazodási pont. Aki vele dolgozik, aki vonzáskörébe kerül, az úgy érezheti, hogy mellette biztonságban van, mert Székely tiszteletben tartja a másikat, s azt mondja, amit gondol, és azt teszi, amit mond. Önazonos művész és önazonos ember. Ez nem mindig kényelmes sem neki, sem a partnereinek, de ez a hitelesség az, ami művészi értékei mellett egyedülállóvá teszi a színházi világon belül és kívül.
Nánay István laudációja (A Színházi Kritikusok Céhének honlapja)