…van a szakmán belül egy komoly konfliktus, miközben arról kellene beszélni, hogy a POSzT mitől XXI. századi. Vagy a magyar színház mitől XXI. századi. Merthogy erre most nagyon nehéz válaszolni.

– Követted korábban a szakmai beszélgetéseket? Milyen élményeid vannak róluk?

– Leginkább azt olvastam el, amit felkerült utólag, írásban a POSzT honlapjára, személyesen csak egyszer voltam. Így valamennyire ismertem a metódust, hogy szakmabelieket kérnek fel, akik hozzászólnak és véleményt alkotnak, és korrekt módon átbeszélik, hogy mi történt előző este a színpadon. Később persze hallottam a botrányokról is, és hogy voltak erős vélemények, indulatok és sértődések.

– Szerinted közelebb lehetett férkőzni az előadásokhoz ezzel a módszerrel?

– Biztos vagyok benne, hogy az, aki nyitottan állt hozzá és volt erre igénye, kapott szakmai szempontokat és új meglátásokat. És olyan emberek, értelmiségiek voltak jelen, nem is feltétlenül csak kritikusok vagy írók, akiknek a véleménye mindenképp érdekes, akikkel akkor is jó beszélgetni, ha csak egy asztalnál ülünk. Szóval gondolkodó, kultúrában mozgó emberek véleményei hangzottak el, és szerintem ez mindig lehet érdekes.

– Később megváltozott a szakmai beszélgetések szerkezete, és az opponensek helyett a színházak kértek fel hozzászólókat. Mintha lenne ebben valami tendencia, és egyre kevésbé lennének kritikaiak vagy kritikusak ezek a beszélgetések. Szerinted mi lehet az oka ennek a folyamatnak?

– Nyilvánvaló, hogy a színházi szakma átpolitizáltsága nem maradhatott következmények nélkül. Egyrészt könnyű megsértődni, a kritikát kivédeni azzal, hogy én odatettem a szívemet, lelkemet, és lám, beválogattak a POSzT-ba, de te pikkelsz rám, vagy politikailag nem értesz velem egyet. Ebből a szempontból biztos, hogy szükség volt a mérséklésre, kezelni kellett ezt az erős konfliktust. Másfelől azt is látom, és ezt nagyon sok, váratlan helyről is hallottam, a társulatoktól a szakmai vitákon is, hogy az alkotók nem elégedettek a magyar kritikával. Ez nyilván nem vonatkozik mindenkire, de van egy olyan vélemény, hogy a magyar kritika szempontjai nem különösebben okosak vagy hasznosak. Talán ezért halljuk annyiszor, hogy valaki nem olvas kritikát, amire a kritikusok persze joggal orrolnak meg. Vagyis komoly konfliktus van az alkotók és a kritikusok között, és az alkotók nem minden kritikus autonóm gondolkodását és szakmai felkészültségét fogadják el. Talán ez a legfontosabb oka annak, hogy idén elő sem került a kérdés, hogy kritikusok jöjjenek-e. Ráadásul az egész ügy átpolitizálódott, amikor Vidnyánszky kijelentette, hogy nem foglalkozik a kritikával, de azóta nagyon nem jobboldali alkotóktól is hallottam ugyanezt, csak ők kevésbé hangosan mondják, mert nem akarják, hogy rájuk süssék a politikai bélyeget. És vannak olyan, rendkívül felkészült alkotók is, említhetném itt Ascher Tamást vagy Zsótér Sándort, de rengeteg más embert is, akiknek nagyon nehéz olyan releváns kérdést feltenni, vagy olyan szempontot adni, ami őket a saját felkészültségükben valóban megmozgatja. De ránézve a POSZT-válogatásra, van egy olyan oldala is ennek a dolognak, hogy a legjobb előadások nem mindegyike illene be egy európai fősodorba, nem csak kivitelezésében, de irányában vagy gondolatiságában sem. És erre mondhatják azt a kritikusok, hogy számukra ez érdektelen. Szóval van a szakmán belül egy komoly konfliktus, miközben arról kellene beszélni, hogy a POSzT mitől XXI. századi. Vagy a magyar színház mitől XXI. századi. Merthogy erre most nagyon nehéz válaszolni.

– Talán még sosem voltak ennyire láthatatlanok a válogatók, és amennyire tudom, a szakmai beszélgetéseken sem lettek megszólítva. Ez szándékos?

– Ennek egyszerű oka van: az egyikük egyszer sem jött el a szakmai beszélgetésekre. Sólyom András ugyan sokszor ott volt, de őt problematikus lett volna megszólítani, hiszen hogy lehetne megkérdezni egy olyan előadásról, amit esetleg nem is ő válogatott be? Nem lehet mindig csak az egyik válogatón elverni a port. Ha van rá protokoll, akkor ott ül mindkét válogató, fel lehet tenni nekik a kérdéseket, de így nem. Sólyom Andrással ugyanakkor rengeteget beszélgettem az előadások után, meg tudtam kérdezni, hogy milyen szempontok alapján van itt egy előadás. Kiss B. Attilával viszont egyszer sem sikerült találkoznom, lehet, hogy ez az én hibám. És igen, a fesztivál előtt is óvatosan nyilatkoztak a válogatók, de el tudom képzelni, hogy mivel új vezetése van a POSzT-nak, próbálják minimálisra csökkenteni a politikai vitákat, és ezért mindenki egy kicsit fél beszélni.

– És mintha mindenki, vagyis mindkét oldal próbált volna visszafogottabb, türelmesebb lenni…

– Ez nagyon érzékelhető volt. Ha valamilyen pozitívumot kell kiemelnem, akkor az mindenképp az, hogy politikai megosztottságnak nyomát sem láttam. És ez azért is fontos, mert én például egy csomó mindenkivel összeismerkedtem, akikről soha nem gondoltam volna, hogy összeismerkedem, sőt bizonyos kérdésekben még közös nevezőre is jutottunk… Valahogy jobbról és balról is fontos lett a szakmaiság, és szerintem ennek köszönhető, hogy ami a díjazott előadásokat illeti, szerintem nagyon jó végeredmény született, nem politikai, hanem szakmai alapokon. És nem voltak botrányok, legalábbis a szakmai beszélgetéseken. Sértődések persze igen, de senki sem látott mögé politikát.

– Gondolkodás nélkül elvállaltad a moderálást?

– Nem. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, egy csomó embert megkérdeztem, beszéltem Lévai Balázzsal is (a szakmai beszélgetések korábbi moderátorával – a szerk.), próbáltam nagyon körültekintően eljárni. Arra jutottam, hogy megalakult ez a grémium, amiben számomra hiteles nevek szerepelnek, tehát a politikai viták minimumra csökkentésével a POSzT tényleg új irányba indulhat, így érdemes lenne megpróbálni ezt a párbeszédet, érdemes lenne valamilyen módon részt venni benne. Én hiszek ebben a párbeszédben, amióta interjúkat készítek.

– Volt valamilyen előzetes vízió arról, hogy ideális esetben hogyan néz ki a beszélgetés?

– Volt. A két dramaturgnak, Szokolai Brigittának és Bíró Dénesnek az lett volna a dolga, hogy a beszélgetések elején félrevonuljanak a közönséggel, és aktivizálják őket, amiből aztán megszülethetett volna egy csomó vélemény. Ezt Vidovszky Gyuri találta ki, és szerinte működik is, de ő nem volt ott, és nálunk nem működött. Nem tudom, miért – talán mert a dramaturgoknak ebben nem volt elég gyakorlatuk, és drámapedagógiai felkészültség, hosszú tréningek nélkül ez egyszerűen nem megy. Ha ennyire új rendszert akarunk, akkor azt alaposan ki kell próbálnunk, előzetes felméréseket kell csinálnunk hozzá, stb. Amúgy nyilván van a módszerben potenciál, bár azt is lehet mondani, hogy Németországban működik, hát persze, Németországban a demokrácia is jobban működik.

Szóval ennek a elképzelésnek az alapján nekem annyi lett volna a dolgom, hogy amikor lezajlik 15 perc alatt a kiscsoportos beszélgetés, rácsatlakozom, felteszem a beérkező kérdéseket, finomítom őket, visszakérdezek, egyszóval moderátori szerepem lett volna. De az első egy-két napon kiderült, hogy ez nem fog működni. Ekkor mi, a stáb úgy döntöttünk, hogy ezt hagyjuk: inkább adjanak a beszélgetéshez a dramaturgok szempontokat, kérdéseket, aztán persze bevonjuk a közönséget is. És az az igazság, hogy amikor bejelentettem, hogy ez most nem lesz, akkor a közönség tapsolt, tehát valószínűleg ők alapvetően nem szerették ezt a módszert.

– És az alkotók hogyan álltak ehhez a helyzethez?

– Akikkel én beszéltem, azok szerették, tetszett nekik, hogy az emberek megnyilvánulnak, hogy nincsenek túlkomplikálva a kérdések…

– Vagyis ők a „közönségtalálkozósabb” irányt kedvelték jobban?

– Igen, határozottan. De azért azt nem mondanám, hogy a közönség teljesen civil volt, hiszen nagyon sok szakmabeli és újságíró ült ott. Időnként nagyon jó kérdések és megjegyzések hangzottak el, amelyek között persze voltak kritikusabb jellegűek is. Összességében azt látom, hogy azok után az előadások után, amiket jól fogadott a közönség, egészen termékeny beszélgetés alakult ki, más előadások esetében meg egyszerűen elment egymás mellett néző és alkotó.

– Tehát volt tere a kritikusabb szemléletnek, annak ellenére, hogy kritikusokat nem kértetek fel.

– Pontosan éreztük a beszélgetés hangulatából vagy milyenségéből, hogy egy előadást szeretnek-e az emberek, vagy sem.

– Szerinted lehet kritikusan és jól beszélni egy rosszabbul sikerült előadásról?

– Nem gondolom, hogy ne lehetne, és ez a POSzT-on is megtörtént. Volt néhány csörte, de beszéltem utána az alkotókkal, és ők azt mondták, semmi gond, nincs harag. Szerintem sértődés csak személyeskedésből adódhat, de lehet ezt teljesen normálisan is csinálni, én például nem éreztem magam kiutálva egyik beszélgetés után sem.

– Vagyis sikerült a helyén kezelni a problematikusabb előadásokat.

– Igen, de azért azt hozzáteszem, hogy én nem vagyok se kritikus, de dramaturg, tehát kevés vagyok ahhoz, hogy szakmailag alátámasztott kérdéseim legyenek. De azért ami „civilből” megvalósítható volt, azt sértődés nélkül elértük, és így is kidomborodtak a problémás pontok. És így is párbeszédbe kerültek előadások egymással, például a két Tennessee Williams, vagy a két tömegmozgató, Mohácsi és Vidnyánszky egymás utáni napokon, a fesztivál elején pedig a cigányinterpretációkról volt szó.

– Jövőre te hogyan csinálnád a szakmai beszélgetéseket?

– A legfontosabb az lenne, hogy lefektessük, mit akarunk. Ha közönségtalálkozót, akkor azt az előadások után is meg lehetne csinálni, hiszen akkor van ott a közönség, és kérdés, hogy egyáltalán ki megy el másnap munkaidőben egy beszélgetésre. Ha viszont szakmait akarunk, akkor legyen vagy legyenek opponensek, akik elmondják, hogy ők mit láttak a színpadon, és ebből elindulhat egy beszélgetés. Én mindkettőre nyitott lennénk.

– Akár mindkettőt meg lehetne csinálni, nem is muszáj választani.

– Igen, össze lehetne úgy rakni a programot, hogy bizonyos előadások után beleférjen egy közönségtalálkozó. Ahol egyébként jó dolgok is történhetnek – szerintem nincs igaza annak, akik lenézik a közönségtalálkozót, most is nagyon izgalmas beszélgetések zajlottak le.

– Neked van képed a kritikáról? Szerinted lehet azt mondani, hogy a kritika valamilyen Magyarországon?

– Nem szeretem a sommás ítéleteket. Azt látom, hogy vannak kritikusok, akikre odafigyelek, és vannak, akikre nem. Nem szeretem a nagyon átpolitizált vagy összefonódó kritikát. Azt tartom jónak, ha a kritika szempontokat ad, de emberi nyelven, emberléptékű módon, úgy, hogy persze azért mégsem túl populáris. Vagyis azt az átmenetet szeretem, amit mi most a POSzT-on is megpróbáltunk. De persze blogszerű, tetszett-nem tetszett tartalomfelmondás se legyen. Igen, ez is hozzátartozik a kritikáról alkotott képemhez, ez a blogszerű tartalomfelmondás…

– A kritikusok sem igazán tudják behatárolni, hogy ki hívja magát kritikusnak, vagy hogy mit tekintsenek kritikának.

– Ez valóban jelentős probléma, és nem látom a megoldást. De azért mégis csak az lenne a lényeg, hogy mindazok, akik értelmesen és érthetően csinálják ezt a szakmát, kivívják a pozíciót, hogy megkérdőjelezhetetlenek legyenek. Kérdés, hogy miért nincs rendes kritika a lapokban – hogy az internetes lapokról ne is beszéljünk. Miből állna heti egy kritikát közzétenni a nagy online portáloknál? Heti egy, szakmai szempontok alapján megfogalmazott, olvasmányos kritikára volna szükség, amit a Magyar Narancs csinál már hosszú ideje.

– Kritikákból készültél a szakmai beszélgetésekre?

– Kritikákból, elemzésekből, de persze volt, amiről semmit sem találtam. Mindig az előadás után olvastam utána, hogy az elemzés ne befolyásoljon, és legyen saját képem arról, hogy mit tartok problematikusnak vagy jónak, majd megnéztem, hogy a kritikusok ehhez képest mit mondanak. Volt, hogy előkerült egy csomó új szempont, vagy olyasmire reflektáltak, amiről én nem tudhattam, például hogy milyen volt egy darabnak a 30 évvel ezelőtti bemutatója… És ha találtam egy nagyon markáns véleményt, akkor kiírtam, hogy provokálhassak vele.

– És általában találkozott a képed a kritikusokéval?

– Igen. Volt olyan, amikor egyáltalán nem, de ezekről az előadásokról kevés írás jelent meg, és azok sem voltak szakmailag értékelhetők. Persze azt szerettem, ha van a kritikában valami, amire nem gondoltam, mert szerintem akkor van értelme. Ami még nagyon erős impulzus volt, és ezt Karsai tanár úr mondta, hogy arra kell rákérdezni, ami a színpadon zajlik. A sepsiszentgyörgyieknél például történt egy lefagyás, szövegkihagyás, és szerintem a szakmai beszélgetések legszebb pillanata volt, amikor erre rákérdeztem, és amikor arról beszélt egy színész, hogy öregszik, és egyre többször felejt szöveget. Volt benne valami hihetetlenül megrázó és erős.

– Szerinted az alkotók részéről lenne igény szakmaibb jellegű beszélgetésre?

– Én nem beszéltem olyan alkotókkal, akik azt mondták volna, hogy nagyon hiányzott nekik a komoly kritika: élvezték, hogy érdeklődő emberek érdeklődő kérdéseket tettek fel. Én a magam szempontjából gondolom azt, hogy érdekesebb lenne, ha megjelenne a szakmai kritika. Egyébként el lehet jönni, és fel is lehet tenni azokat a szakmai kérdéseket, ha valaki ilyen jellegű beszélgetést akar, nyugodtan szóljon hozzá, van rá lehetőség.

– Egy beszélgetést sokan is létrehozhatnak.

– Én is ezt gondolom, és én lettem volna a leghálásabb, ha jönnek folyamatosan kritikusok, akik el akarják mondani a véleményüket. Én akartam, hogy el akarják mondani.