A KOMA két színésze belekopik a folyamatos mászkálásba és a humort sem nélkülöző diskurzusba. A huszadik perc táján már úgy kerülgetik egymást, mint kása a forró macskát. Kitart a rejtély, a fenyegetettség, a groteszkum, a morbiditás, csakhogy korántsem eléggé.

Szabó Zoltán és Zrínyi Gál Vince úgy döntött, hogy a lehető legtakarékosabb módon színre viszi a krimi műfaj, egyben a krimiparódia egyik, Magyarországon már számos változatban játszott darabját. A majdnem ötven esztendeje íródott, egykor Tony-díjjal jutalmazott kultművet, amelyből nem is egyszer készült film (az újabbnak, ismertebbnek a színészeit a KOMA művészei csak úgy menet közben és mellékes-tréfás-tisztelgőn meg is nevezik: Michael Caine és Jude Law. Ennek a mozinak a forgatókönyvébe Harold Pinter is besegített).

A kiinduló elképzelés az lehetett, hogy mindössze két bűnjel legyen a színen. A két szereplő. Róluk és a történetről elég annyi: az egyik, Andrew Wike népszerű detektívregény-író, a másik, Milo Tindle jelenleg épp munkanélküli színész. Ha minden igaz. Wike-ot elhagyta a felesége, aki most Tindle oldalán reméli a boldogságot. Ezért keresi fel a csóró színész a dúsgazdag írót fényűző otthonában: meg kellene beszélni a dolgot. Már ha azt, s már ha ami kettejük között történik, megbeszélésnek lehet nevezni.

A Mesterdetektív erre a duóra épít, ám eredetileg nem kétszereplős, tehát a mostani szöveg-kidolgozás (dramaturg: Mattyasovszky Zsolnay Bálint) Zrínyi Gál és Szabó személyére és a megjelenítés formanyelvére szabott forgatókönyv. A színházteremben négyfelől elhelyezett kis lelátók között ringként ható puszta négyszög keletkezik: a látszólag üres tér a figurák állandó mozgásától, egymáshoz való, sűrűn helycserélgető viszonyától, felvett passzív vagy provokatív testhelyzeteitől nyer dinamikát. A koreográfia logikus és feszültségteli, fűti a pattogó (egyben „angolos”) szövegmondást, és fordítva: a jól poentírozó, mégis pőre adok-kapok dialógus diktálja a mozgásokat, mozgássorokat. Ráadásul a két alak – az egész itteni játék kimenetelével összhangban – némi felcserélhetőséget és némi civilséget mutat (külsőre egykorúak, ellentétben az idős Caine-nel és az ifjú Law-val), s az álöltözet kérdésére fittyet hány. Wike ugyan két fokkal jobb ruhadarabokat mondhat magáénak, mint Tindle, mégis nagyjából egyformán öltöznek. Az egyenfarmer uralja jelmezüket. Jelmez? Az a benyomásunk, hogy nadrág, zakó, cipő nem a jelmeztárból vétetett, hanem Zrínyi Gál és Szabó otthoni szekrényéből. Azaz a KOMA premierje többszörösen szembefordul a Shaffer-mű megjelenítésének konvencióival, és kissé gúnyt űz a krimi szabályaiból: miközben a lehető legintimebbnek, legtitkosabbnak sejteti két ember két menetes élet-halál párbeszédét, ennek mintegy hatvan szem- és fültanúja van. A nézők, akiknek közelségébe, alig érintésnyi távolságra hőseink többször is oda kuporodnak, heverednek.

A két színész egyformán nívósan alakít, valóban kettőst alkotnak. A produkció első felében a nagyember Wike, azaz Zrínyi Gál viszi a prímet: mintha szinkronban már írná is új könyvébe, amit mond és tesz, vagy azt mondaná és tenné, amit krimijeiben már megírt; így soroz kíméletlenül jobbal-ballal. A második részben a kisember Szabó talál több színt: fineszből, szereptapasztalatokból, revansvágyból ravaszkodja, gonoszkodja elő Tindle ütéseit. Mindez szerepükből és az egymással feleselő két alapszituációból is sarjad. Egy idő után azonban a puritán szó- és mozgásszínház ellaposodik, láthatóan a biodíszlet közönség is kissé kókadozni kezd. Shaffer ördöglakat-színművének trouvaille-ja épp az ördöglakat jelleg: amíg egyben van, izgató-idegesítő, amikor szétszedik (?…!), a trükk megismerése után csak két hajlított drót. A szerzőt bizonyára kaján örömmel töltötte el, hogy a formát tette tartalommá, szinte semmiből ügyeskedett rébuszt, szórakoztatást. A KOMA két színésze belekopik a folyamatos mászkálásba és a humort sem nélkülöző diskurzusba. A huszadik perc táján már úgy kerülgetik egymást, mint kása a forró macskát. Kitart a rejtély, a fenyegetettség, a groteszkum, a morbiditás, csakhogy korántsem eléggé.

Ha forró macska nem is, „forró háztető” akad a darabban. A két férfi egyike a tetőablakon bütyköl valamit, a másik lentről irányítja. Vagy ekkor, vagy később végzetes következményekkel bírhat ez az epizód – melyet teljes sötétségben, „láthatatlanul” adnak elő, a szóváltást (fülünk így érzékeli) valamiféle adó-vevőn bonyolítva le. E kevéssé indokolt technikai beavatkozás mellett egyre többször hívnak segítségül tárgyakat a viaskodók. A lelátók dobogói, székei alól húznak elő ezt-azt. Egy csodás bútordarabot az üres térbe oda képzelhettünk, ahová mondták és mutatták, a whiskys pohár anyaga is lehetett a levegő; pisztolyt viszont mégsem mernek úgy formázni, hogy ököl, mutató- és hüvelykujj álljon készen lövésre.

„Mesterkedőknek” egy 18. század végi költőcsoportot neveztek, nevüket később kapták, Arany Jánostól. Nem alkotásaik eredetiségével, mondandójával tűntek ki, hanem azzal, hogy bizonyos versformákat, rímeket tökélyre vittek, líratechnikai virtuózzá képezték magukat. Akár a mesterkéltség árán is. Zrínyi Gál és Szabó „csupasz színház” eszméjének kellék nélküli, a beszédre és mozgásra bízott radikalizmusa, a választott formakultúra vélhetően megcélzott maximalizmusa csorbát szenved. Akik a játék első harmadában mesterek, s később is születnek jó jeleneteik, a végéig már igencsak mesterkélten, technikailag egyet-egyet huppanva kocogtatják el a Mesterdetektívet. Talán ezért is döntöttek úgy: a színlapra nem kerül egyikük (Zrínyi Gál) vagy kettejük neve rendezőként. Rendezni kellene a sorokat: az előadás előrehaladásának medrét. Megvizsgálni: nem bírná-e el az üres tér színháza, a teljes kellékfogyatkozás az egész darabot?

Ezen lenne érdemes mesterkedni.

Mi? Anthony Shaffer: Mesterdetektív
Hol? KOMA Bázis
Kik? Szabó Zoltán, Zrínyi Gál Vince
Dramaturg: Mattyasovszky Zsolnay Bálint. Rendezőasszisztens: Anka Kristóf. Fény: Szász Antal.