Van-e értelme közösségi színházat csinálni, miközben olyan sok jó színész van, akiket színpadon nézhetünk? Milyenek ezek az előadások, amelyek személyesen fogalmaznak magukról és a közösségükről – ahhoz képest, hogy nem is színészek játszanak bennük? Nyilván bárki megmutathatja színházi formában is, amit erre érdemesnek gondol, és ami mások érdeklődésére is számot tarthat, hiszen az egyéni mintáink…
Ritkán látni olyan előadást, amely két kitűzött célja közül mindkettőt magabiztosan valósítja meg, mégis vegyes érzéseket hagy a nézőben: nehezen lehetne ugyanis kifogásolni a XV. kerületi KOMA Bázison ügyködő csapat heroikus színházi, pedagógiai és szociális munkáját. A Zrinyi Gál Vince alapította pestújhelyi oktatási és kulturális műhely amellett, hogy közösségi színházat működtet, erőn felül igyekszik segítséget…
Családsegítőt, mentálhigiénés központot, iskolát és színházat ötvöz egy intézményben a XV. kerületi közösségi színház, a KOMA. Most tanodát alapítottak, és azt remélik, színházi terápiájukkal modellt alkotnak, ami segíthet a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásában.
Hogy világos legyen: a probléma egyáltalán nem az, hogy amit látunk, nem eléggé „színházias”. Épp ellenkezőleg: nem elég „életes”.
A KOMA két színésze belekopik a folyamatos mászkálásba és a humort sem nélkülöző diskurzusba. A huszadik perc táján már úgy kerülgetik egymást, mint kása a forró macskát. Kitart a rejtély, a fenyegetettség, a groteszkum, a morbiditás, csakhogy korántsem eléggé.
A fiatal fiúk, élükön a Bauer Sándort játszó Tóth János Gergellyel, akkor hitelesek, amikor félszegen csajozni próbálnak, Tóth-Bauer ultrabalos nézetei viszont az előadásban igencsak motiválatlanul jelennek meg.
Shakespeare e kései tragédiája némiképp a Lear király paródiájának tűnik.
A képlet végtelen primitív: ultramacsók kontra eleve kurva.
