A művészeti intézmények fiatal alkotókat bemutató programsorozatai fontos vállalások, részét képezik a termékeny kulturális működésnek – ezt teszi a Trafó Antré, illetve az Artus Arccal a halnak című sorozatai révén, amelyekben fiatal táncművészeknek, alkotóknak nyújt bemutatkozási lehetőséget.

Az Antré negyedik előadásának alkotói persze nem éppen ismeretlenek a kortárs táncszcénát követő nézőknek, Porteleki Áron nevét már megjegyeztük pár, a táncot és zenét performatívabb viszonyba helyező produkcióból: a Juhász Adéllal közösen jegyzett Coexit alapgondolata is a hagyományos előadói szerepkörök kimozdítására épül. A tánc és zene klasszikus viszonyában a zene – a prózai színház analógiája szerint a drámaszöveghez hasonlóan – mintegy megelőzi a táncot, a zenei előadó (amennyiben jelen van) többnyire láthatatlan marad, és kívül esik a mozgás alkotta tér esztétikai mezején. A Coexit ehhez képest arra a helyzetre kérdez, hogy mi történik akkor, amikor a mozgás és zene egymás impulzusaiból táplálkozik, egymásra felelget, és ebben a folyamatban mindkét előadó lehet táncos és zenész.

Coexit

Juhász és Porteleki performanszában ez az együttesség nem feltétlenül nyugalmas – a közel negyven perces alkotás erős momentumait képezik azok a jelenetek, amelyekben zenész vagy táncos kerül „erőfölénybe”, uralva a megszólalást, irányítva a fókuszt és valamiféleképpen provokációt intézve a játszótárshoz, hogy az miként reagál erre a helyzetre. Az egyik ilyen jelenet, amikor Porteleki önfeledten vad dobszólóba kezd, már-már az elviselhetetlenségig fokozva a ritmust és hangerőt, konkrétan szétverve a zenei eszközöket is, csak úgy repülnek a dobverők – a másik, amikor Juhász elektromos gitárt ragad a kezébe és szintén kemény szólóba kezd, kézzel, lábbal is rátáncolva a hangszerre. Az előadás implikálja tehát a küzdő, hatalmi viszonyt, amit olyan képek erősítenek, mint az előadást záró mozzanat: a forgó bakelitlemezre helyezett apró műanyag női figurát, amelyet villogó biciklilámpák stroboszkópja világít meg, a fekete térben alig felsejlő Juhász alakja élőben nagyítja ki. Izgalmas felvetése a hatalmi kérdés a Coexitnek, és energikus etűdökre ad alkalmat, számomra azonban nem világosan végiggondolt a két előadó színpadi viszonyának szempontjából. Az nem érthető pontosabban belőle, hogy ennek a küzdelemnek mi volna a tétje-története (emellett Juhász finomabb mozdulatai-reakciói-jelenléte sokszor háttérbe szorulnak), és hogy ez milyen viszonyban áll a visszafogottabb, csendesebb páros jelenetekkel, amelyekben a néptánc lépései finom humorral hajlanak át a kortárs táncnak – a mozdulat köznapiságát hangsúlyozó – keretébe. A különböző kulturális regiszterekre való utalások nem csak itt, más jelenetekben is érzékeny rétegzés mentén bukkannak fel, ezek az asszociatív megoldások azért is különlegesen szépek, mert sűrítésre adnak lehetőséget: ahogyan a rituális törzsi dobolás egy sláger dudorászásába hajlik át, teret-időt lépünk.

Insert (Tőled tanultam az egyéniségem)

Az Artus új generációs programjában látható két előadás az Unknown teXt formáció és MoTus Mozgásszínházi Egyesület produkciói. Az Insert (Tőled tanultam az egyéniségem) elvont, geometrikusan tiszta mozgáskompozíciók révén azt vizsgálja, hogy a külső tényezők miként alakítják a személyiséget. Dobozkába zárt mécses világít a sötét színpadon, amit aztán az egyik táncos kötélen húz végig, ezzel csigázva és irányítva a másikat, majd a találkozás-ütközés-akadályozás-interakció gesztusait variáló szekvenciák következnek. A három előadó – Békési SzAnett, Oláh Balázs, Sessi Kriszta – a színpad külön sávjaiban mozognak, mindenkinek megvan a saját „folyosója” és hozzá egy bot, amivel a saját és a többiek haladását szabályozzák, határt képezhetnek, visszafordíthatják a másikat – és ez a határ természetesen képlékeny, ide-oda tolódik. A botokkal alakzatokat lehet építeni, ehhez össze kell állni, hangolódni, de az interakcióban való változásnak, keveredésnek, érintettségnek vizuális jele is van: a különböző színű jelmezekről egy-egy textildarabka vándorol át a partnerek jelmezére. Az előadás utolsó részében a táncos test és mozdulat egyfajta átvilágítása-előhívása történik: a színpad széli lámpafénynél az egyik táncos különböző testrészek röntgenfotóiból válogat, majd egy kötélre akasztja ki azokat, amire a többiek (távoli bábként) a képen látható testrészek bemozgatásával válaszolnak – egyikük a másik mozdulatait utánozva kis fáziskéséssel, elnagyoltabban. Az Insert alapgondolatát kibontó koreográfia pontos, ugyanakkor a helyzetek variációit végigjátszó szándék hermetikussá és mechanikussá is teszi mindazt, amit látunk – előrevetíthető pl., hogy az előadók az adott szekvencia végén mind magukra gyűjtik a másik ruhájának jeleit –, és ez az „akadálymentes” dramaturgia tompítja a nézői figyelmet.

YIN

Az Insert után látható YIN az előzőhöz kísértetiesen hasonló képpel indul: a sötét színpadon mécses világít, a vallási gyökerű indiai tánc, amit Tóth Laura és Závodszky Rita adnak elő a lángocska előtt, szertartásos hangulatot teremt. A keleties jelmezek azt vetítik előre, hogy ez a hangnem kíséri majd végig az előadást, ám ehelyett izgalmas retorikai váltások és stílusáthajlások folyamatát kísérjük, amelyek az egzotikus, távoli, szakrális, illetve a kortárs, mindennapi, a saját környezetet beemelő utalások révén azt a kérdést járják (táncolják) körül: mit jelent nőnek lenni, női előadónak lenni, mik a női szépségre vonatkozó (szexista) elvárások. A YIN különleges, idegenségében zárt világot állít elénk kezdetben, ennek harmóniáját civakodó mozdulatok bontják meg, és az előadás folyamata visszamenőleg is átírja a kezdeti jelenet atmoszféráját. Az enigmatikusan abszurd kínai mese; a két nő kínai párbeszéddel kísért teázása (amit később szinkronfelirattal látunk viszont: a jelenet addig sokértelmű gesztusait itt a rivalizálás, beszólogatás, odamondás felfedett és vicces kontextusában olvassuk); a videó – amiben az előadókat kissé erőszakosan kisminkelik, miközben a szépségeszményre, színpadi megjelenésre vonatkozó elvárásokat hallgatjuk a csábosan megjelenő táncosokat nézve – együttesen olyan asszociatív teret nyitnak, amelyben nem csak a női problémakör rajzolódik ki, de az előadói helyzetre való reflexió is épp ennyire hangsúlyos.

Hol? Trafó Stúdió
Mi? Juhász Adél–Porteleki Áron: Coexit
Kik? Alkotó, előadó: Juhász Adél, Porteleki Áron. Zene: Porteleki Áron. Fény: Szabon Balázs

Hol? Artus Stúdió
Mi? Unknown Text: Insert (Tőled tanultam az egyéniségem)
Kik? Alkotó, előadó: Sessi Kriszta, Oláh Balázs, Békési SzAnett. Installáció, zene: Békési Ervin. Jelmez: Hornyák Dóra

Hol? Artus Stúdió
Mi? MoTus Mozgásszínházi Egyesület: YIN
Kik? Alkotó, előadó: Závodszky Rita, Tóth Laura. Fényterv, világítás: Pete Orsolya. Jelmez: Leszkó Zsolt