…az előadás olyan döntésre kényszeríti a nézőt, amely morálisnak is csak nagy pontatlansággal nevezhető.

Még soha nem vakaróztam színházi előadás közben annyit, mint a Terror Kamrabeli bemutatója alatt, miatt. A bennem felgyülemlett feszültség fizikai tünete volt ez: szó szerint kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben. Kínos helyzetbe kerültem, hiszen az eldönthetetlenről kellett döntést hoznom, olyasmibe kellett belegondolnom, amit soha, még csak elképzelni sem szeretnék. Ráadásul, hogy helyesen döntsek, kénytelen voltam több különböző aspektusból is megközelíteni a problémát.

Ferdinand von Schirach darabja nagyon nagy népszerűségre tett szert egyetlen év alatt; 2015 októberében mutatta be a Deutsches Theater Berlin és a Schausspiel Frankfurt, azóta pedig harminckilenc német, négy osztrák, négy svájci, két japán és egy venezuelai színház tűzte műsorra; itthon, a Katona Kamrában Dömötör András rendezte meg, de ezeken kívül még szlovén, dán és izraeli előadások is várhatóak a közeljövőben. Nem meglepő, hogy ennyire sokakat foglalkoztat a dráma, ez is azt bizonyítja, hogy a történettel és problémafelvetéssel az egész világot érintő tragikus és fájdalmas jelenségek kellős közepébe tenyerel a szerző. Tabut bolygat: felteszi a kérdést, mi van akkor, ha önhibádon kívül ölni kényszerülsz, és nincs más megoldás; akárhogy cselekszel, annak következtében emberek halnak meg. Ráadásul az előadás olyan döntésre kényszeríti a nézőt, amely morálisnak is csak nagy pontatlansággal nevezhető.

Dömölky Dániel fotói

Ugyanis a közönség ítéletén múlik annak az embernek a sorsa, aki ilyen embertelen helyzetbe került. Schirach darabja bírósági tárgyalást mutat be, ahol a szereplők a tárgyalás résztvevői, a közönség pedig az esküdtszék. Az előadás elején a bíró így fogalmaz: „Egy bírósági eljárás során utánjátsszuk a történteket, a bíróság egy színpad” – a darabban ez egyszerre önreflexió és kiszólás, de a valóságban is igaz, hogy a bíróság intézménye számos színházias vonást hordoz magán, valamint, hogy több szinten és a szó többféle értelmében performatív. Amikor a szövegben elhangzik ez a mondat, egyfelől a színház a színházban gondolatát hozza mozgásba, másfelől pedig mintha ez azt is jelentené, hogy a színház is túlmutat önmagán; az ítélkezés itt sem játék, komoly tétje van: nézőként ítélőképességünket tesszük mérlegre; meg kell ismerkednünk önmagunk eddig feltáratlan oldalával.

A bírósági eljárásban rekonstruált történet szerint egy terrorista eltérített egy Berlin és München között közlekedő Lufthansa gépet; az utasszállítót a fedélzeten ülő 164 emberrel egy teltházas futballstadion felé irányította, amelyben 70.000 ember tartózkodott. A légierő riadócsoportjának egy katonája, Lars Koch annak ellenére, hogy nem ezt a parancsot kapta, lelőtte a repülőt a fedélzeten 164 utassal. A katonát ezután őrizetbe vették; az eseményekbe akkor kapcsolódunk be, amikor az esküdtszéknek felmentéséről vagy elítéléséről kell döntenie a bíróságon.

A rendezés kihasználja a bíróságok teatralitását, de ahhoz, hogy tényleg színházat formáljon belőle, fiktív vonásokkal is felruházza. Ahogy a védőügyvéd vagy az államügyész viselkedik, az például az amerikai filmekre és sorozatokra emlékeztet; azokban szoktak a tárgyalóteremben fel-alá sétálni, miközben az egybegyűltekhez intézik meggyőző, retorikailag alaposan és taktikusan felépített érvelésüket. Kálmán Eszter díszlete és jelmezei sem a valósághűségre törekednek, sokkal inkább arra, hogy a látvány hasson a nézőre. Nyomasztó a tér szürkesége és egyhangúsága. A bíró, az ügyész és a védőügyvéd kosztümben, illetve öltönyben vannak, nem viselnek talárt. Utánanéztem, és úgy találtam, ez elég valószínűtlen mind a német, mind a magyar törvénykezésben. Felmerül a kérdés, miért nem a hagyományos dresszkód szerint öltöztették a jogászokat játszó színészeket, miközben a katonák pedig egyenruhában vannak. Két megfejtésem van. Az egyik, hogy vannak olyan nehéz pillanatok, amikor a szakmai tudás, a jogi képzettség sem segít, amikor a legprofesszionálisabb szereplőket is civillé vetkőzteti az ügy szürrealitása. A másik, hogy azért nem viselnek olyan öltözetet a szereplők, amely kvázi a nézők fölé pozícionálná őket, mert ebben a történetben a közönség dönt, vagyis mi vagyunk a végső bírák. Egyébként az előadás látványa sokban hasonlít a darab düsseldorfi változatára – mind a színpadkép, mind pedig az, hogy a per minden szereplője frontálisan, a közönséggel szemben helyezkedik el, kivéve a vádlottat.

A Lars Kochot játszó Kovács Lehel a darab első felében háttal ül a közönségnek, csak a tarkóját látjuk annak az embernek, akinek a bűnösségéről és a sorsáról van szó. Bevallom, arra számítottam, amikor majd megfordul a színész, arcjátékával együttérzést kelt bennem. Ez azonban nem így volt; a katonai fegyelemmel viselkedő férfi mindvégig annyira kimért maradt, hogy emberileg semmivel sem került közelebb hozzám. Szerettem volna érzelmileg viszonyulni hozzá: sajnálni vagy megvetni őt de ridegsége megzavart ebben, nem tudtam mit kezdeni vele. Ezt pedig utólag, átgondolva az előadást, nagyon jó alkotói döntésnek tartom. Ugyanis ezzel a játékmóddal Kovács eltávolítja magától a nézőt, nem kelt benne rokonszenvet, de tulajdonképpen ellenszenvet sem. Ha létezik ilyen: semleges marad. Ettől azonban áldozattá válik; teljes mértékben a róla és hozzá beszélőktől függ, attól, ők hogyan kérdezik, mit mondanak róla, hogyan érvelnek bűnössége mellett vagy ellen. Ugyanúgy önmagán kívül álló erők csapdájába kerül, mint amikor lelőtte a gépet.

A színészi játékra egyébként az előadás egészében is visszafogottság jellemző. Ez valószínűleg a téma komolyságából és abból is fakad, hogy a törvénykezés nyelve és szabályai keretezik a játékot. Az előadók jól működnek ebben a közegben; a néző úgy érezheti magát, mintha dokumentarista előadást nézne, miközben ez nincs így.

Az eredeti darabban a bíró férfi, Dömötör András azonban Kiss Eszterre osztotta ezt a szerepet, így az előadásban egyenlő a nemek aránya, emellett pedig az is igaz, hogy többféle női karakter mutatkozhat meg. Rezes Judit az egyik áldozat felesége, Franziska Meiser, szerető, megtört özvegy vagyis érzelmes női karakter. Fájdalmával és könnyeivel küzd. Többnyire a bírónő felé beszél, mint akinek nincs gyakorlata abban, hogy az esküdteknek szerepeljen: ő csak azért jött, hogy elmondja saját igazát. Ezzel ellentétes Fullajtár Andrea játéka Nelson államügyészként. Habár látszik, hogy a nő bizonyos pillanatokban megrendül, megrázzák az események, tehát nem érzéketlen alak, a viselkedése sokkal fegyelmezettebb emberre vall, aki tudatosan konstruálja megnyilvánulásait. Sőt a vádlott kihallgatása közben kifejezetten kegyetlen. Valahol kettejük közt helyezkedik el a bíró. Kiss Eszter játékában is van tárgyilagosság, ami eleve a bírói szerepkörből következik, de ő nem mutatkozik olyan keménynek, mint a főügyésznő. Igaz, neki nem is dolga, hogy meggyőzze erről vagy arról az esküdtszéket, ebben a kontextusban inkább moderátor, mint döntnök.

A rendezésnek csak egy olyan eleme van, ami nem győzött meg. A jelenetváltások alatt elsötétül az egész terem, és hangos robaj hallatszik, talán a zuhanó gép hangja (hang: Kákonyi Árpád és Matkó Tamás). Bár érteni vélem ezt a megoldást, a sötétség újra- és újra túlságosan kizökkentett. Ettől függetlenül, vagy ezzel együtt olyan estém volt, amit egy hétig emésztettem, mire végre meg tudtam írni. Ez pedig azt jelenti, hogy hatott rám az előadás. Méghozzá nem is kicsit.

Hol? Katona József Színház – Kamra
Mi? Ferdinand von Schirach: Terror
Kik? Szereplők: Kiss Eszter, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Fullajtár Andrea, Rajkai Zoltán, Rezes Judit
Fordította: Jónás Péter, Díszlet-jelmez: Kálmán Eszter, Dramaturg: Török Tamara, Hang: Kákonyi Árpád és Matkó Tamás, Fény: Pető József, Rendező: Dömötör András