Az előadás kb. kétharmadánál állt fel végre mögöttem az addig a közönség soraiban meghúzódó ifjú szemüveges Nagy Imre, és kezdett veretes mondatokkal vitába szállni az őszre festett zavarodott fejűvel. Épp jókor, mert Kádár már-már meggyőzte magát és a közönséget, hogy a realitásokból kiindulva mindennek úgy kellett történnie, ahogy. Nagy viszont nem így látta. Mindketten mondták a magukét, aztán egyszer csak vége lett, mi meg tapsoltunk.

Minden kényszer nélkül¹ néztem meg a drámai időpontban, este 23 órakor kezdődő darabot az opera színpada alatt berendezett játszótéren. Ősbemutatóról lehetett olvasni, de az elhúzódó ködösítés ellenére sejthető volt, miről lesz szó: Kornis Mihály 1996-ban, a Beszélőben, majd 2006-ban – figyeljük meg az évfordulós sormintát – önálló kötetben is megjelent drámájáról. Igaziból 1999-ben egy köztes kiadást is megért a szerző válogatott drámái között. Kornis Kádár (Magyar Dráma) később A Kádár beszéd végül Kádár János utolsó beszéde (Szabad előadás) címmel írta meg és adta elő a darabját.

És hogy miért kell ennyit emlegetni Kornist? Mert az opera honlapja elfelejti megtenni az előadás színlapján, ami köztünk szólva, elég nagy bunkóság. Másrészt Kornisnak volt szeme a műremekre, nem a történészeké az érdem, hogy emlékszünk a rém kellemetlen esetre, Kádár utolsó bevonulására. Ha az író nem áll elő saját interpretációjával, ha nem ejti foglyul a gyűlölt vezér utolsó jelenése, akkor legfeljebb annyit jegyeztünk volna meg, hogy az 1989. április 12-i MSZMP KB ülést megzavarta egy kínos incidens: a párt egy évvel korábban félreállított főtitkára, a diktátor váratlanul visszatért, de már összefüggéstelenül – értelmetlenül – beszélt. A szöveg tartalma bizonyára feledésbe merült volna, és legfeljebb arról vitatkoznánk, hogy miért engedték szóhoz a beteg embert, és még inkább az utódlási harc közepette kinek, kiknek állt érdekében, hogy a hangfelvétel nyilvánosságra kerüljön. Az érzékenyebb kutatók még megemlítették volna, hogy a zavaros beszédben, Kádártól merőben szokatlan módon, Nagy Imre neve is elhangzott. A párt tiszteletbeli elnöke a forradalom-ellenforradalom értelmezéséről akart volna valamit mondani, ha tudott volna.

Fotó: Pályi Zsófia

Kornis, a művész azonban felgyűrte az ingét és nekiállt az olvasásnak. Kíváncsi lennék, hányszor olvasta el a kevesebb, mint tíz oldalnyi szöveget, míg elkészült az elemzéssel. És nem állt meg félúton, előadás és archívokkal, effektekkel ellátott filmfelvétel is készült Sólyom András rendezésében (Kádár János utolsó beszéde, 2006), ahol Kornis szenvedélyesen magyaráz, érvel, áthevül, majd elcsendesedik, hiába, a színházi évek nem múltak el nyomtalanul. A Youtube-on is megtekinthető felvételeken átsüt, hogy a szerzőt teljesen magával ragadta a szöveg, rengeteget agyalt rajta, és azt szeretné, ha mi, nézők is megértenénk a benne rejlő drámát, az elaggott diktátor megkésett próbálkozását tetteinek igazolására és talán a bocsánatkérésre. Kornis megacélozza magát, nehogy ellágyuljon a teljesen magára maradt, az önkifejezéssel küszködő öregember szánalomra méltó vergődésétől. Szerinte bocsánatkérése Nagy Imre halálért nem őszinte, és az író nem is menti fel, miközben kitartóan próbálja megérteni az összekuszálódott és félbehagyott mondataiból a politikai érzékéről, sakkhúzásairól híres politikus gondolatmenetét és érzéseit. Nem menti fel, de ehhez újra és újra emlékeztetni kell magát Kádár János hazugságaira, árulásaira és az 56-os kegyetlen leszámolásra. Nehéz ugye meglátni az öregemberben az egykor tetterős gengsztert, a cinikus nácit vagy a kíméletlen kommunistát.

Fotó: Csibi Szilvia

Ebben speciel Novák Tamásnak, a darab rendezőjének is lehetett némi tapasztalata. Alkotótársával, Skrabski Fruzsinával ők kapták el Biszku Béla tökét néhány éve, csakhogy ők álnaivan és a lejáratás szándékával közeledtek a külvilágot addig sikeresen távol tartó hétpróbás gazemberhez. Most Biszku főnöke kerül a célkeresztbe, csak hát ő sajnálatosan már nem interjúvolható meg, és elég sokan lehúzták már róla a vizes lepedőt. A történeti hűség kedvéért említsük meg Szigethy András Kegyelem című „tragigroteszkjét” (cr: Bölcs István), más megfogalmazásban „rémálomjátékát” (cr: Blaskó Péter) melynek mondandóját a szerző, (az egykori Népszabadság egykori újságírója) egy interjúban az alábbiakban foglalta össze: „A darab leginkább arról szól: Kádár miképpen számol el azokkal a dolgokkal, amelyeket egész életében nagyon határozottan le akart nyomni a tudata alá, nem létezőkké akarta tenni ezeket a problémákat. Nagy Imre nevét nem meri kimondani az egész előadás alatt. Ezt az embert is nem létezővé akarja tenni. Semmi nem létezik számára, ami az ő döntését megkérdőjelezné. Mi tudjuk, hogy ennek az élete végén az a mindenki által ismert zavaros KB-beszéd lett a vége. Megőrült. Beleőrült abba, hogy milyen felelősséget vállalt.” A darabot, melynek egyik csúcspontja állítólag Nagy Imre és Kádár János egymást vádoló képzeletbeli párbeszéde volt, 1998-ban be is mutatták a veszprémi színházban, Vándorfi László rendezésében.

És akkor ne hagyjuk említés nélkül Lengyel László politológus Kádár utolsó beszéde. Egy élet drámája – megközelítések című írását, mely – talán Kornis vagy Szigethy nyomán – olyan irodalmi példákat vonultat fel az elemzés során mint Ionescu: Haldoklik a király, Alfres Jarry: Übü király, William Shakespeare: Macbeth és még sokan mások. Az elemzés amúgy egy Kádárról szóló, színes népszerűsítő kötetben jelent meg 2001-ben, csak úgy mint az elhíresült beszéd, a dráma magva.

Visszatérve a jelenbe, az opera forradalmi honlapján Kornis távollétében Novák Tamás szerző (?) neve Johann Strauss, Gaetano Donizetti és Giuseppe Verdi mellé keveredett. De hogy az éles kritikákat is kapott eredeti szerzőnek mégis köze lehet a mostani cucchoz, azt máshonnan, a Librarius kulturális portálról tudhatjuk meg: „A döbbenetes történelmi pillanatokat Kornis Mihály Kádár János utolsó beszéde című könyve nyomán Novák Tamás történész és dokumentumfilmes viszi színre egy korábbi Ókovács–Kornis televíziós beszélgetés inspirációjára.” Az ilyen finom szövésű leírások hozzák csak nehéz helyzetbe a zsűrit, ugyanis nagy felelősség eldönteni, melyik gyomorforgatóbb, a teljes elhallgatás vagy az átlátszó, arcpirító süketelés.

A 2016-os változatban a legjobb a helyszín volt. Nem vagyok abszolút meggyőződve arról, hogy a három hosszú sorba rendezett kb. 56 darab szék ideális nézőteret biztosított – a sor széléről én leginkább profilból láttam az előadást –, de a színpad alatt, a kulisszák között lenni mindenképpen érdekes élmény volt. A huzatra sem lehetett panaszunk. Nem akarom sokáig ragozni, az előadás unalmas volt, helyenként egész gyermeteg megoldásokkal, beépített emberekkel, amennyire tudálékos, annyira szövegidegen betoldásokkal, mint Kádár autópályát építtetett a Balatonig, mert ez kell a népnek, meg Bereczcel szemben (Who is Berecz?) nem szerette a modern technikát, tévét, walky-talkyt. Azt hiszem ez akart lenni a hozzáadott érték. (Jobban mondva az ősbemutatóról szóló első Ókovács-híradó még Ákos zenéjét harangozta be, aztán az előzetes egyeztetés elmaradta miatti – őszinte – bocsánatkérés már sejtetni engedte, hogy nem lesz az operában dalolászás.) Más tekintetben Novák a 2006-os Kornis könyv nyomvonaláról nemigen tért le, Kádár nagymonológját kiegészítette a kötet függelékében megjelentett Rajk László kihallgatási jegyzőkönyvéből vett részletekkel, mely műfajából adódóan tényleg dialógus – a vádlottat különben hárman vonták felelősségre, a belügyminiszter Kádár mellett Farkas Mihály és Péter Gábor is aktívan közreműködött.

Fotó: Csibi Szilvia

Az idősíkok 1989 és 1949 között jól követhetően ugráltak, ezt mindenképpen az előadás javára írhatjuk, csak lassan elfelejtkeztünk arról, hogy miért is jöttünk aznap éjszaka össze: hogy Kádár ’56-os vívódásait meghallgassuk. Az előadás kb. kétharmadánál állt fel végre mögöttem az addig a közönség soraiban meghúzódó ifjú szemüveges Nagy Imre, és kezdett veretes mondatokkal vitába szállni az őszre festett zavarodott fejűvel. Épp jókor, mert Kádár már-már meggyőzte magát és a közönséget, hogy a realitásokból kiindulva mindennek úgy kellett történnie, ahogy. Nagy viszont nem így látta. Mindketten mondták a magukét, aztán egyszer csak vége lett, mi meg tapsoltunk. A Nagy Októberi Magyar Forradalom 60. évfordulóján az 56-os Emlékbizottság támogatásával 10 napig megvalósuló előadásából nemcsak Kornist tüntették el (a színlapról), hanem a drámai feszültséget is.

A szerző történész, az 1956-os Intézet munkatársa.