Mielőtt szétcincálnám a rendezőt, gyorsan leszögezem: Ohad Naharin élete és munkássága rendkívül érdekes, a Mr. Gaga pedig becsületesen vázolja fel a világsikerig vezető utat.

Ohad Naharin a világ egyik legismertebb és leginnovatívabb koreográfusa, az izraeli Batsheva Dance Company vezetője, élő legenda. Tomer Heymann, szintén izraeli rendező forgatta róla az immáron számos fesztivált megjárt Mr. Gaga c. dokumentumfilmet¹, amelyet több kritikus a Pina Bausch-film méltó párjaként emleget.

Heymann műve ízlésesen megkomponált főhajtás a koreográfus munkássága előtt – néhány egykori szupernyolcas kamerának és a láthatóan folyamatos dokumentálási kényszernek köszönhetően már a korai évektől bepillantást nyerhetünk a most hatvannégy éves Naharin fejlődési stációiba, szuverén mozgásnyelvének kialakulásába. A címadó „Gaga” kifejezés e speciális nyelv elnevezése, melyet a koreográfus mára már definiálható, alkalmazható módszerré fejlesztett.

Sajnos a filmből egyáltalán nem derül ki, mit jelent a „gagaság” – a valóban elsöprő erejű, szuggesztív előadásrészletek az első pillanattól gyönyörködtetik a nézőt, ez nem kérdés; ám a beharangozott edukációs jelleg elmarad. Naharin próbáját nézve a film végén – mikor ordibáló rendezőből már szeretetteljes guruvá avanzsált, de erről majd később – egyértelmű, hogy valami (tánc)szabályellenes, bolondos és emberközeli hozzáállás ez. Valami, ami egykor talán szokatlannak és felforgatónak minősült, és nem utolsósorban segít a táncosoknak örömteli fókuszt adni a munka során.

Egy interjúból kiokosítottam magam: a Gagának még saját lexikonja és abc-je is van; a szavakhoz és betűkhöz különböző állapotok és mozdulatsűrítések társulnak. A fogódzók által egyrészt konkrét magyarázatot nyer a nyelv megjelölés, másrészt könnyebben átélhető a módszer egyedisége, mivel az értelmezés által ölt tényleges formát. Ez mind kimarad a filmből, amely gyakran esik különböző dramaturgiai hibákba. Mielőtt szétcincálnám a rendezőt, gyorsan leszögezem: Ohad Naharin élete és munkássága rendkívül érdekes, a Mr. Gaga pedig becsületesen vázolja fel a világsikerig vezető utat.

A fentebb már említett archívokon keresztül bepillanthatunk a Jom kippuri háborút is megjárt, majd szárnyait New Yorkban próbálgató, sokakat vonzó titán történetébe; akinek bár a kibuc-tojáshéj még alig esett le a fenekéről, elsöprő magabiztossággal veszi az akadályokat. Kollégái öntörvényű, némileg agresszív alkotóként emlékeznek rá vissza: Naharin képtelen volt megmagyarázni, mi hibás a mozdulataikban, ezért a „nem” szót ismételgette a végtelenségig, hatalmas konfliktusokat generálva. Könyörtelensége gyakran elüldözte a táncosokat, akik pár nap pihenő után mégis visszatértek hozzá, egyöntetűen állítva, hogy bár a körülmények nem voltak mindig megfelelőek, a munka minősége felülírta az egyéni harcokat.

Mari Kajiwara, Ohad felesége és nagy szerelme, a szintén világhírű táncos nagy szerepet játszott a koreográfus és az előadók közti közvetítésben. Méhnyakrák következtében hunyt el 2001-ben, így csak néhány régi felvétel és a visszaemlékezések rajzolják körül szerepét. A New Yorkból Izraelbe költözést követően, miután Naharin elvállalta a Batsheva vezetői posztját, Kajiwara, bár éveket élt Tel-Avivban, soha nem állította át óráját az ottani időre – személyes drámája ilyen apróságok által jelenik meg plasztikusan. Privát felvételeken látjuk őt ébredéskor sírni, vagy Ohad rokonait piszkálódni a családi ebédnél, miszerint most már illene megtanulni héberül. Kajiwara maradandó főszereplő: Naharin nélküle nem tartana itt; a filmet is felesége emlékének ajánlotta. Többek közt a nő halálát követően vált humánusabbá a táncosokkal, a veszteség ereje átformálta az emberekhez való viszonyát. Bár erről szintén nem kap a néző információt, sejthetően nagy szerepet játszott a változásban a „Gaga” felfedezése és kimunkálása, a türelmetlen keresés végpontja.

Naharin politikai állásfoglalása által izraeli kulturális hőssé avanzsált: 1998-ban az izraeli állam megalapításának ötvenedik évfordulójára létrehozott darabját cenzúrázták, a táncosok militarista alsónadrágját kellett volna hétköznapi ruházatra cserélni. A résztvevők egy emberként sorakoztak fel a koreográfus mögött, bojkottálva a prominens elnökvendégekkel teli csarnokot, így a gálaműsor elmaradt. Az esemény közfelháborodásba csúcsosodott, napokig tartó tüntetéseket eredményezve városszerte. A szabad kultúráért demonstráló sokaságot ábrázoló filmrészlet lenyűgöző kordokumentum – a mai Magyarországra vetítve némileg irigyen is néztem: nálunk előfordulhatna hasonló?

A kép előterében Tomer Heymann rendező

A hagyományosan, főként lakásbelsőkben rögzített beszélő fejek mellett a fentebb már említett koreográfia-részletek uralják a film nagy hányadát. A táncosok koncentráltsága és egyedisége lehengerlő vizuális élmény, emellett korrekt és esztétikus feldolgozása az eddigi életműnek.

A film legfőbb hiányossága a reflektálatlanságban rejlik, s bár a száz perces játékidő apróbb döccenőkkel, de javarészt nézőbarát; a moziból kijőve a koreográfiák erején túl a dramaturgiai és rendezői baklövések rossz szájízt hagynak a kritikusabb szemlélőben.

Első körben a klasszikus-kronologikus vonalvezetést említeném: Heymann, a rendező kizárólag az adott korról mesélteti Naharint, mintha egyfajta szabály lenne az, hogy ne árulja el az 1982-es énjére való visszatekintés során, mi történt ’93-ban. Ez a fajta emlékezetrendszer tulajdonképpen megcáfolja az élet működését, a múlt szeletkéinek folyamatos és magától értetődő átrendeződését, amelyek a reflektáltsággal és a tapasztalatok összegyűlése által szerveződnek új egységgé, s adnak átfogóbb képet az adott témáról. Felesleges cliffhanger, hogy bár sejthető, hogy Kajiwarával valami történt, mivel nem készült vele interjú, Heymann kétségek közt hagyja a nézőt, amíg el nem érünk 2001-hez. A két opció közti választás (vajon tönkrement-e a házasságuk vagy meghalt-e a nő) nem kecsegtet túl nagy fordulatokkal, hiszen egy művész munkásságának szentelt dokumentumfilmről beszélünk. A rendező pár megrázó perc erejére redukálja a halált követő letargikus vallomásokat, ezáltal szereplőjét és filmjét is megfosztva a tágabb emlékezet-hálószövés lehetőségétől.

A másik sarkalatos pont a hazugság és a guruság témaköre. Naharin a film elején elmeséli, hogy volt egy ikertestvére, egy fejlődési rendellenességgel született fiú, akit egyedül a táncmozdulatok tudtak kommunikációra késztetni. Nagymamájuk naphosszat táncolt, hogy a kisfiút aktivizálja, a koreográfus pedig ennek tulajdonítja, hogy tulajdonképpen az anyatejjel szívta magába a mozgást, ezért soha nem is elemezte, miért lépett a pályára.

Fotók forrása: A film hivatalos Facebook-oldala

Egy órával később, pár mondatban hangzik el, hogy Naharin fiatalkorában találta ki a sztorit a nem létező testvérről és nagymamáról, hogy a „Miért foglalkozol tánccal?”-kérdésre konkrét választ adjon. A tanulság természetesen az, hogy nem lehet mindent megindokolni és az életben csomó dologra nincs válasz. Pont. Bár a történet szép fricska a sokszor értelmetlen kérdések kapcsán, az attitűd több kérdést vet fel. Nehéz eldönteni, hogy a rendezői felelőtlenség mellett mennyire Naharin sajátja az önreflexióhiány, illetve mennyire tudatos a „guru vagyok, bármit megtehetek”-attitűd hangsúlyozása. A 2010-es évek próbafelvételeit látva megnyerő és emberséges, rendkívül fitt és koncentrált férfit látunk, aki először minden idegszálával a táncosok mozdulatára figyel, utána pedig pár éves kislányával fogócskázik a balett-teremben. A sokszor szentimentális képek egyértelműen szimpátiát hivatottak kiváltatni a nézőből, miközben a hazugság aktusára semmiféle reakció nem érkezik, ahogy a múltbeli agresszivitásra sem. A fentebb már említett magyarázathiány hasonlóképp érvényes a guruvá válásra is: megmutatja ugyan az adott állomásokat, ám a keresés mélyebb bugyraiba, kézzelfoghatóbb pontokba nem avat be, így a fejlődéstörténet zömében képeskönyvvé redukálódik.

Képeskönyvnek szép is – ki ne gyönyörködne el szívesen a lehengerlő koreográfiákban? A valóság objektív definíciója természetesen nem létezik, hiszen egy dokumentumfilm rendezőelve egyéni döntések sorozata; ám a valóság minél többrétű, mély bemutatása jobb esetben megkerülhetetlen törekvés. A Mr. Gaga szépen megmunkált, esztétikus filmélmény, ám gyengeségei maradandó űrt hagynak a nézőben.