Mi van akkor, ha egy táncelőadás saját magát érti félre vagy a nézőit vezeti vakvágányra? Ha olyat ígér, amit aztán nem teljesít, vagy olyat mutat, ami leveti magáról a darab mondanivalóját.

Remélem, tévednek mindazok, akik a cím láttán azt gondolják, hogy a cikk szerzője definíciókkal és előírásokkal akarja korlátozni a táncművészet alanyi szabadságát. Amikor a mozdulatlan beszédtől a színpadon való rohangáláson át egészen a látványos showműsorokig minden belefér a színpadi táncba, botorság lenne bármiféle kirekesztő, intellektuális fintorgás. Poszt-posztmodern korban élünk, amikor egy műalkotást elsősorban önmagához mérünk, önmagából kell megértenünk.

De mi van akkor, ha például egy táncelőadás saját magát érti félre vagy a nézőit vezeti vakvágányra? Ha olyat ígér, amit aztán nem teljesít, vagy olyat mutat, ami leveti magáról a darab mondanivalóját. És mindez nem is elsősorban színvonal kérdése. Az októberben Budapestre látogató vidéki balett-társulatok és tánctagozatok előadásai között például voltak jobbak és voltak gyengébbek. A cikkben érintett négy közül azonban háromnál valami alapvető anomáliát lehetett érezni, ami a legjobb elődásnál inkább csak kérdéseket szült, a leggyengébbnél viszont egyenesen döbbenethez vezetett.

Tánc és show között

Ha már a döbbenetnél tartunk, kezdjük a soproni Petőfi Színház tánctagozatának Álmos legendája című előadásával, amit a Millenáris látott vendégül ősz derekán. Demcsák Ottó koreográfiája ugyanis nem partnere Szarka Gyula (Ghymes) zenéjének és Szálinger Balázs szövegének, csupán – helyenként kifejezetten kínos – dekorációja. Az előadás a magyarokat a Kárpát-medencéig elvezető, ám oda már belépni nem tudó vezér történetét meséli el, reflektálatlan pátoszossággal és fekete-fehérre (pontosabban színes magyarokra és fekete ellenségekre) butítva azt. És teszi mindezt gyakran közhelyes gesztusokkal, táncművészet és esztétikum helyett imitált indulatokkal és esetenként a nézők felé mosolyogva kiforduló táncos lányokkal. A show is tánc, ám ahhoz a soproniakénál sokkal professzionálisabb és színvonalasabb műsor kellene. Az Álmos legendája már-már kínos botozós és harcos jelenetei egyetlen valamire való orfeumban sem állnák meg a helyüket.

Álmos legendája. Fotó: Torma Sándor

Az alig több, mint két éve alakult tagozat táncosai hétköznapi értelemben véve kimagasló mozgáskészségű fiatalok, azonban ez a hivatásos táncművészethez önmagában nem elég. A páros kartánc-jelenetek egyébként profin végrehajtott egyes mozdulatai nem állnak össze mozdulatsorokká, amitől a táncmozgás elkezd tornagyakorlatokra hasonlítani. A nézőtérről nehéz megítélni, hogy ez a zavaró szakaszosság a koreográfia vagy a táncosok hiányossága. A társulatban azonban vannak szemmel láthatóan profin képzett és megfelelően karbantartott táncművészek is. Ilyen az Álmost alakító (időközben Miskolcra szerződött) Bolla Dániel, valamint a Táltost formázó Rovó Péter és a Füvesasszony szerepében Szalai Dóra, akik párosként többször is szépen dolgoznak együtt. Demcsák Ottó jó érzékkel emeli ki őket a fontosabb szerepekre.

A showszerűen viselkedő előadás egyes elemei jól működnek – ilyen az elhivatottságot, a történelmi szükségszerűséget vagy akár sorsot jelképező karika, amellyel a Táltos és a Füvesasszony emeli ki az embereket a tömegből egy feladatra, vagy éppen az életből a halálba. Egyszerűsége mellett és miatt pontos megoldás. A legtöbb elem azonban közhelyes és hatásvadász, mint a szinte folyamatos vetítés, vagy kínosan ügyetlen, mint a hét darab, földre lógatott vörös anyag, amelyhez a hét vezér a függöny-akrobatika ígéretével lép, de ehhez képest csak téblábolnak alatta, még csak nem is tudni mit imitálva.

A kizárólag érzelmekre hatva szórakoztató produkcióknak – még ha sok szempontból nem is tartom szerencsésnek – nyilvánvalóan helye van a táncelőadások között. Ám a Soproni Balett által felkínált színvonalnál, a sablonos leegyszerűsítésnél és a passzív befogadói szerepnél mindannyian többet érdemelnénk. Azok is, akiknek tetszett.

A Föld megmentői

Amíg a soproniak előadása a show és a tánc közötti senkiföldjén reked, a Szegedi Kortárs Balett eARTh című koreográfiája máshonnan indulva és egészen más minőséget képviselve csúszik félre. Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e a környezetszennyezés elkerülésére és a bolygónk ökológiai értelemben vett megmentésére hivatott, olyan színházi produkciót létrehozni, amelyik ki tudná kerülni a tanító nénis didaxis csapdáját. Én minden esetre még nem láttam ilyet. Legfeljebb egy-egy performansz vagy happening jellegű játék rémlik a távolból, de színházi, pláne táncszínházi előadás biztosan nem. A szegediek előadása úgy tűnik, ezt a célt tűzte maga elé, és emiatt éppen annyira érződik csináltnak, mint amennyire a címe az.

Juronics Tamás, az eARTh koreográfusa a darab rövidségére hivatkozva egy keletkezéstörténeti és zenei bevezetőt tart számunkra az előadás előtt. Keresetlensége és őszinte önleleplezése üdítő, még ha kicsit talán hosszabba nyúlik is saját lendületénél.

eARTh. Fotó: Dusa Gábor

A kiváló szegedi táncművészek könnyedén birkóznak meg a haláltánc által rájuk szabott feladattal, és magas előadói színvonalon adják oda magukat a folyamatos pusztulás és a lehetséges újjászületés esztétikumának. A koreográfiában az erős pillanatok és az ötletesség helyenként pátosszal keveredik, majd az egyre nyilvánvalóbb didaktikusság lassan a Föld tönkretételének illusztrációjává old minden, egyébként míves látnivalót. A vetített képek bágyasztó egyértelműsége éppen annyira nem tesz jót az előadásnak, mint ahogy az sem, hogy a koreográfia engedve Henryk Górecki lengyel zeneszerző különlegesen töredezett IV. szimfóniájának csak leköveti azt.

Örök kérdés, hogy a művészetet lehet-e profán figyelemfelkeltésre vagy praktikus üzenetek átadására használni, legyenek azok bármilyen léptékűek is. Vajon nem válnak ettől a művek propagandává, és nem indítják be azonnal a vészcsengőt, hogy itt művészet címén meg akarnak minket győzni? Bármennyire távol is áll egymástól az Álmos legendája és a szegedi eARTh esztétikai minősége, ismét itt vagyunk a megmondásnál, az illusztrálásnál és a passzív befogadásnál. Márpedig ez nem tűnik jó pozíciónak egy táncelőadásnál.

Legényes kortárstánc-módra

Biztos sokunkban felmerült a kérdés, hogy vajon hogyan táncol egy kortárs táncos népzenére. Hogyan indítja el az idegrendszerét és a testét az általa megszokottól távoli, valahol talán mégis belekódolt muzsika? A Kecskeméti City Balett, az Esszencia Zenekar és Csík János közös táncszínházi előadása, a Szárnyalás éppen erre a kérdésre válaszol.

Barta Dóra koreográfust ötletek sora dicséri, miközben az egymást követő zeneszámokra ráengedi a táncosait. Hol egyenként mozdulnak, megtartva saját mozgásegyéniségüket, hol közös mozdulatsorokban játszanak a zenével. Lehet direktnek tartani, de például az egyik legeredetibb ötlet, amikor az egyes táncosok egy-egy zenész mellé állva az adott zeneszerszám indíttatására mozognak (kár, hogy ezek a sajátmozgások nem állnak össze egésszé, szemben az egyes zenészek által játszott hangokkal, amiből muzsika lesz).

Szárnyalás. Fotó: Walter Péter

Annak ellenére, hogy a kiváló táncosok képesek elfelejtetni velünk előzetes elvárásainkat, és így az előadásban nincsen disszonancia a szokatlanul egymás mellé került kortárs táncos és népzenei világ között, a legerősebb részek mégis azok, ahol nem népzene, hanem jazz szól. A Szárnyalásban egyszerre van jóféle játékosság és kevéssé szerencsés műsorszerűség. Túl azon, hogy ráadást adnak, ami a kortárs táncban minimum elképzelhetetlen, ez elsősorban abból fakad, hogy az egyes jelenetek csak jelzésként, üzenetként mutatnak egy irányba. Már csak a patetikus záró képből is értjük, hogy a (nép)zene mindenkit megmozdít és felemel, de amit hazaviszünk, mégsem több, mint a rácsodálkozás a két világ különös elegyedésére.

Mintha nem a táncosokból fakadna a kíváncsiság, és emiatt nem világos, hogy mi dolga van éppen ezeknek a táncosoknak a népzenével. Mintha feladatot hajtanának végre, és noha ezt a legkevésbé sem kényszeredetten, sőt, talán kifejezett élvezettel teszik, az előadás összességében mégiscsak mutatvány lesz. Még ha annak az élvezetes fajtájából való is.

A pusztulás melankóliája

Az esztétikai vállvonogatás már a kecskemétiek Szárnyalásánál is éppen csak parázslott, a székesfehérvári Vörösmarty Színház Hekabé előadásánál aztán végleg ki is huny. Blaskó Borbála koreográfiája ugyanis pontosan azt adja, amit ígér: Euripidész tragédiájának ihletésére egy mélységek felé forduló mozgásszínházi előadást.

Hekabé. Fotó: Cserta Gábor

A különálló jelenetekre tagolt előadás súlyos női sorsokat mutat, kapcsolatokba fulladó, kapcsolatokra képtelen, elhagyott és önmagukat elveszejtő lányok, asszonyok sorsát. A koreográfia tágabb és szűkebben értelmezhető tárgyi metaforák sorával kínál meg minket: kő, pata, fal, égőkkel díszes, áttetsző műanyagszoknya. Hol gesztusmozdulatokkal, hol arcjátékkal jelzi, legjobb pillanataiban mozdulatsorokkal teszi láthatóvá a figurákban zajló drámát.

A Hekabé alaptónusa a szürkés-fekete melankólia, amelyen belül a kezdeti drámai feszültség az előadás folyamán, a zenében való váltással érzelgősségbe csúszik. Amíg az előadás első részében a karcosabb, dallamtalan hangkulissza a mozdulatokkal együtt egy erős színpadi költeményt hoz létre, a lágyabb klasszikus zenére ez az erő fokozatosan elhagyja a koreográfiát. Az üresen kongó zenét a mozdulatok képesek kitölteni, a telt muzsikát ugyanaz a mozdulatvilág azonban nem éri utol.

Hekabé. Fotó: Cserta Gábor.

Blaskó Borbála színpadi jelenléte mindig rendkívül erős. Mozgása most alig több mozdulatlanságnál, mégis megteremti az általa formált alak(ok) drámáját, amely az elmenetel vágya és az itt maradás súlyából fakad. Az előadást azonban ő sem bírja megtartani. Így a Hekabé végül nem éri el a célzott mélységet, megáll a pusztító semmi drámaiatlanságánál.

Hol? Millenáris Teátrum
Mi? Álmos legendája
Kik? Táncolják a Sopron Balett, valamint a Sopron Táncegyüttes tagjai. Zeneszerző: Szarka Gyula. Dalszövegíró: Szálinger Balázs. Dramaturg: Németh Ervin. Díszlet- és jelmeztervező: Németh Hajnal Auróra. 3D animáció: Szakál Attila. Fényterv: Kovács Ferenc. Rendező–koreográfus: Demcsák Ottó

Hol? Müpa, Fesztivál Színház
Mi? eARTh
Kik? Táncolják: Bujdosó Anna, Czár Gergely, Csetényi Vencel, Hegedűs Tamás, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Kiss Róbert, Stáry Kata, Szigyártó Szandra, Takács Zsófia, Zsadon Flóra, Bocsi Petra, Vincze Lotár, Mai Matsuki. Zene: Henryk Górecki. Fény: Stadler Ferenc. Díszlet, jelmez: Bianca Jeremias Imelda. Koreográfus: Juronics Tamás

Hol? Millenáris Teátrum
Mi? Szárnyalás
Kik? Táncolják: Szőllősi Krisztina, Domán Dalma, Nagy Nikolett, Varga Lotti, Tóth Nóra, Földesi Milán, Szóka Roland, Mező Máté. Zene: Esszencia zenekar (Csík János, Lakatos Róbert, Bede Ferenc, Balogh Kálmán, Kunos Tamás, Bognár András, Kacsó Hanga). Ötlet: Barta Dóra, Csík János. Színpadkép, jelmez: Katonka Zoltán, Barta Dóra. Fény, koreográfia: Katonka Zoltán. Rendező-koreográfus: Barta Dóra

Hol? Nemzeti Színház
Mi? Hekabé
Kik? Szereplők: Gál Gergely, Gál Horváth Bernadett, Kertész Júlia, Rovó Tamás, Szirmai Irén, Vida Emőke, Pásztor Richárd, Blaskó borbála, Bischof Ildikó. Koreográfus: Blaskó Borbála.