A Kortárs Drámafesztivál Budapest igazgatójával Proics Lilla beszélgetett a fesztivál múltjáról, jelenéről, viszonylatairól, távlatairól.

Szilágyi Mária

Mikor és miért hoztad létre a Kortárs Dráma Fesztivált?

1997-ben alapítottam a fesztivált, az OSZMI munkatársaként. Akkoriban, ahogy korábban is, a német nyelvterület színházi életével foglalkoztam és igen jelentősnek találtam a német színház határozott irányváltását, ami szerint, egyébként az angol színház mintájára, a színpadon a való élettel, a hétköznapi nehézségekkel foglalkoztak. Ekkor láttak napvilágot az egyéni és társadalmi problematikájú előadások, amelyek például Mayenburg, Schimmelphennig, Gieselmann munkáit is jellemezték. A berlini drámaíróképzés is ezidőtájt indult el, és az ott végzett szerzők szemlélete jellegzetesen másmilyen volt, mint korábban, a többségében irodalom felől érkezőké. Ennek a korszaknak a tartalmi és formai újdonságai olyan jelentősek voltak, hogy úgy gondoltam, muszáj lenne valahogy itthon is megmutatni, mi történik a színházban ott, illetve más kultúrákban. Ráadásul, ha emlékszel, a kilencvenes években korábban nem látott érdeklődéssel fordultak a színházak és a nézők is a közelmúlttal és jelennel foglalkozó kortárs művek felé. Akkoriban a hazai szerzők iránt is addig nem tapasztalt érdeklődés mutatkozott, így több helyen is játszották Forgách András, Darvasi László, Márton László, Németh Ákos, Hamvai Kornél, Kárpáti Péter, Lőrinczy Attila műveit, tehát nem is tűnt kockázatosnak ilyesmivel foglalkozni. Az OSZMI-ban pedig a hazai művek, előadások külföldi bemutatkozásán is dolgoztam – a Bonni Biennáléra, ami a térség tán legjelentősebb és legnagyobb fesztiválja volt, több magyar vendégjáték is eljutott. Úgy véltem, annyi anyagi ráfordítással, amennyiből ezekre a fesztiválokra el lehetett néhány munkával jutni, lehetne olyan hazai fesztivált rendezni, amelyre a magyar dráma iránt érdeklődő külföldi szakembereket meghívjuk, hogy betekintést nyerjenek a hazai kortárs színházi életbe, illetve később ennek keretei közt néhány méltán híres külföldi előadást is megmutassunk a magyar közönségnek – 1999-től mutattunk be külföldi előadásokat is. Írtam is egy koncepciót, mert úgy gondoltam, ezt az OSZMI keretei közt kellene megvalósítani, de nem jártam sikerrel. Ám akkor már nem tudtam erről az elképzelésről lemondani, végigjártam szinte az összes szakmai szervezetet, hogy álljanak a kezdeményezés mellé. Mindenkinek tetszett az ötlet, de senki nem fogott bele, úgyhogy Lakos Annával, Lengyel Annával, Keszthelyi Kingával, Perczel Enikővel lelkes kis csapatként belevágtunk és létrehoztuk az első olyan showcase-t, amelyen magyar előadásokat mutattunk be több, mint ötven külföldi szakmabelinek. Itt volt Tankred Dorst, és a Bonni Biennálé kuratóriumának több tagja is, a Theater heute hosszú, alapos, képes beszámolót közölt az eseményről – ami jelentős szakmai sikernek volt mondható.

Azt mondod, számottevő közönségérdeklődés is követte a rendszerváltás után még évekig a kortárs, egyéni és társadalmi problémákkal dolgozó előadásokat. Ahogy Németországban komoly múltfeldolgozás-kultúra született, amelynek a színház is részese lett, nálunk is volt ehhez hasonló társadalmi hatás?

Az emberek egy részét biztosan érdekelte, voltak egészen kultikussá vált előadások, amelyekre alig lehetett bejutni, és sokáig nem lehetett őket a műsorról levenni. Bár a vidéki nagyvárosokban is gyakorivá váltak ezek a kortárs anyagok, de azért nagyszínpadra már nagyon ritkán jutottak el. Lehetett társadalmilag némi felhajtó ereje ezeknek a munkáknak, de te is tudod, hogy nálunk soha nem lett hozzávetőlegesen sem akkora jelentősége a kortárs művészet valóságra való hatásának, mint Németországban. Idővel aztán ezt a fajta érdeklődést, tematikát, formai kísérletezést mindinkább a függetlenek vették át, ami szerintem egy nagyon virulens szféra, aminek a hatását éljük, semmint nagyon behatóan ismerjük. Én most újra nagyon gazdagnak látom a színháznak ezt a felét. A drámaírók középgenerációja, úgy látom, passzívabb, jobbára felkérésre dolgoznak, mert az nem lelkesíti őket, hogy csak úgy ontsák a szövegeket a bizonytalanba. Ma már inkább azok vannak jelen a színházi életben, akik konkrétan is képesek színházban dolgozni – ebben más lett a húsz évvel ezelőtti időszakhoz képest a közeg, egyébként külföldön is, a lengyel, a német, a román színházban ugyanezt látjuk. Ezen kívül tudjuk, hány színházi ember, mindenekelőtt dramaturg dolgozott azon pályázatokkal, fesztiválokkal, eseményekkel, és rengeteg személyes kapacitálással azon, hogy szülessenek érvényes, érdekes drámai alapanyagok, illetve előadások ezekből az élő anyagokból. Úgyhogy ehhez a gondolatisághoz csatlakozva idén a Színművészeti Egyetemmel együttműködve lesz felolvasószínházi szekciónk is.

Hogy látod, változott a színházak és a színházba járók korábban emlegetett attitűdje, nyitottsága rendszerváltás óta?

A színházak kénytelenek mindinkább biztonságra játszani. A függetlenek az egzisztenciális bizonytalanságukkal is bátrabban játszanak. A közönség pedig individuálisabb lett, azt hiszem. Az embereknek manapság elvárásai vannak, elképzelései, mit szeretnének egy színházi estétől. De mindez alighanem a világ egyéb változásaival függ össze elsősorban.

Mit mondanál most legfontosabbnak a kortárs színházban?

A részvételiséget. Nagyon lényeginek tartom a mai közegben, és nem elsősorban a megértés, átélhetőség, hanem az aktivitás miatt, ami az egymás iránti felelősségérzet kézzel fogható tudatosítását is jelenti. A színházi forma lehetőséget kínál a valódi helyzetekről, drámai kérdésekről nemcsak gondolkodni, de „játszani”, nevelődni, ténylegesen formálódni is. A cselekvés ereje, tudjuk, hogy mennyire meghatároz mindannyiunkat. Azokban a színházi kultúrákban, amelyeknek a közege egy erősebben demokratikus társadalom, sokkal kézenfekvőbben jelen is van ez a részvételiség, nekünk elszántan kell tanulnunk.

Volt olyan év, amikor elmaradt a fesztivál. Mi volt ennek az oka?

Ennek anyagi oka volt. 2010 óta az állam más preferenciák alapján támogatja a kultúrát, mint korábban. Ezt mindannyian tudjuk, tragikus és szomorú történetek tucatjait sorolhatnánk. Úgy gondolom, sokkal több potenciál van a magyar színházban, mint amennyi ebből külföldön megjelenik. Elemi érdeke kellene lennie a magyar államnak, hogy a magyar színház eredményeit promotáló rendezvényeket, mint amilyen a mi fesztiválunk is, megfelelő módon támogassa. A befektetett összeg busásan megtérülne külföldi az együttesek külföldi meghívásai, alkotások külföldi felkérései által. Közben a Magyarország-imázshoz is pozitívan járulna hozzá. Az idei tucatnyi előadást bemutató egyhetes fesztivál költségvetése – ahova újra sok külföldi szakmabelit hozunk el, ahol nyilván fordítás, tolmácsolás, kerekasztal-beszélgetések, egyéb fórumok lesznek –, legkevesebb húszmillió forint lenne. Ebből idén az állami forrásokból öt és félmillió forintot sikerült elnyernünk. Ez nyilván nem személyes történet, nem is így élem meg. Állampolgárként azonban felháborítónak tartom, hogy ez az ország képtelen felelősen viseltetni a kultúra, a színház, külföldi megismertetését célzó hazai rendezvények támogatását illetően, pedig körülöttünk számos jó példa látható, elég, ha csak a lengyel, szlovák, román utat említjük. Az pedig mindannyiunkat elkeserít, hogy egy határon túli előadásról kellett menet közben lemondanunk, költségvetési okokból, pedig a szakma, a közönség várva várta már.

Mi kerül bele az idei fesztiválba? Milyen szempontok szerint történik a válogatás?

A szakmai zsűritagokat úgy kérem fel, hogy minél szélesebb, színesebb szakmai vélemény érvényesülhessen, így általában kritikusok, dramaturgok, drámaírók, producerek vesznek részt a munkában. Idén Puskás Panni, Kovács Bálint, Varga Anikó, Lőkös Ildikó, Bíró Bence, Németh Ákos – nagyon komoly vitáik, vitáink voltak, mondanom sem kell, ugyanis különböző szempontjaik vannak, amit igyekeznek érvényre juttatni.