Hadd fecsegjem bele ebbe az írásba most, ne csak a kirakatot, hanem amit nem teszünk ki az ablakba, azt is. Hátha van olyan érdekes a szorongás és a bizonytalanság, mint ha valamit jólfésülten késznek tételezünk; hátha lehet olyan fontos egy nyugtalanító kérdés, mint egy körülbástyázott állítás.

Mindenki ül már a nézőtéren, várjuk a kezdést. Egy ember kimagaslik közülünk: Tompa Gábor járkál a terem közepén, a jobb- és baloldali széksorok között, a telefonját nyomkodja. Várhat valakit, bizonyára egy fontos illetőt. A kolozsvári Interferenciák nemzetközi fesztiválon vagyunk, egy stuttgarti Bölcs Náthán kezdésére várunk, ki bizakodón, ki gyanakvón. (Sosem tudjuk, mi miért került bele a fesztivál programjába: mert jó az előadás? vagy mert szorosabbra fonandó a viszony a két alkotó/intézmény között?) Armin Petras előadásának a végére gyanakvásom elpárolog. A bosszúság fölöttébb gyűlékeny természetű, ám szerencsére oszlékony is: az előadást elhívni jó ötlet volt. (Ahogy az is, hogy a színház meghívót küldött nekem.)

Bölcs Náthán. Fotó: Paul Băilă

Azt hiszem, ilyenkor van Tompa elemében, amikor nemzetközi fesztivál zajlik a színházában, amikor illusztris vendégei vannak; ilyenkor (bezzeg) nem hiányozna! (Ahogyan máskor meg-megteszi… A kolozsvári bemutatók nagy része simán lezajlik úgy, hogy nincs a városban az igazgató.) Én sem hiányzom amúgy a színházból a fesztivál alatt. Jólesik, hogy előttem-mögöttem románul is beszélnek a széksorokban, a színpadon „nyugati”, stilárisan frissnek tűnő előadás: mintha élnék. Mintha nem szeparáltan élnék, egy zárványnak is tekinthető közösség részeként, amelynek a színháza is inkább muzeális, mint üdének mondható. (Hm, ezt, hogy provinciális, Tompa szokta volt mondani a kolozsvári közegről, és én mindig tiltakozni szokom ez ellen. Lehet, hogy mégiscsak ugyanazt gondoljuk? Csak valami meggátol abban, hogy ezt beismerjem?)

Tompa tehát bizonyos tekintetben jó igazgató. Más tekintetben nem annyira: az előbb említett hiányzékonyságáról (sokat tartózkodik Amerikában, ott tanít) már írtam egy esszét a Színházba, a májusi lapszámba, címe, nem meglepő módon: A hiányzó atya. Az apahasonlat azóta még eszembe jutott, illetve juttatták: a Homemade alkotói közül többektől hallottam, hogy úgy érzik, ezt az előadást „mostohagyerekének” tekintette a színház. (Ejnye: szóba állhat az alkotókkal a színházi szakíró; és hivatkozhat az általuk mondottakra?)

Ma este viszont nem általánosítok ilyen odvasan (ma este nem vagyok rosszmájú), pedig szokásom nekem is, hisz a tiszta képlet szép – bár nem igaz. Ma azt gondolom, az igazgatásnak sok aspektusa van, és van, amit ebből szeret csinálni Tompa, és jó is benne (pl. szakmai kapcsolatok építése). Az is jó, járulékos jó, hogy sok erdélyi színházból látok arcokat a nézőtéren, egy Interferenciák – Nemzetközi Színházi Fesztivál – sokakat idevonz. (Né, X-et, Y-t érdekli a szakmája. Nem gondoltam volna.) Ma este megengedem Tompának, hisz magamnak is megengedem, hogy lehessen olyan, amiben kevéssé (vagyok) jó: én pl. szabályos kritika írásában. Nem vagyok jó benne, mert a kritika egyetlen sima felület, és engem a gyűrődés érdekel, ha összetolul több felület, vagy alulat inkább, hiszen „alatta” van, a mondottnak, sokszor egy másik gondolat, vagy mögötte (vagyis amit mögötte mondunk egy másik embernek, nem az arcába, nem a szemébe). Elhallgatjuk azt a másikat, pedig tudni véljük, előítéljük, jól felgyülesztjük. Büfében aztán ki-kifecsegjük. Hadd fecsegjem bele ebbe az írásba most, ne csak a kirakatot, hanem amit nem teszünk ki az ablakba, azt is. Hátha van olyan érdekes a szorongás és a bizonytalanság, mint ha valamit jólfésülten késznek tételezünk; hátha lehet olyan fontos egy nyugtalanító kérdés, mint egy körülbástyázott állítás.

Casanova utolsó éjszakája. Fotó: Sipario

Az Interferenciákkal kezdtem, mert bár arra kért a Színház folyóirat szerkesztősége, három kolozsvári előadásról írjak, illetve azok kapcsán a kolozsvári évadkezdésről, a szerző mindig egy bizonyos jelenben áll, és a jelenem most ez: meghatároz. (A szakíró nem steril képződmény, van neki környezete.) S mivel megtaláltam korábban az atya-metaforát, nem tudok nem úgy nézni, hogy tényleg, milyen „apa” ez a Tompa? Más nap van már, amikor ezt a bekezdést írom (a szakíró halogatja olykor az írást, aztán folytatja mégis, mit tehet mást), láttam azóta már egy nagyváradi román Leart és egy olaszországi Casanovát, amelyek elkeserítettek – nem, mégsem olyan jó ez a fesztivál. Tompa olyan atya is, morfondírozom, mint Lear, aki hiúságából fakadóan (?) rossz döntéseket hoz, vagy mint Casanova, aki eljátszadozik azokkal, akik a keze ügyébe kerülnek (nők, láthatatlan szorgalmú szolgák), de utódot áldozatosan nem nevel fel. (Valóban: nem látszik, ki lehetne a következő igazgató a kolozsvári színházban, míg körben az erdélyi színházakban egyre több a fiatal vezető: Szatmárnémetiben Bessenyei Gedő István, aki idén ősszel töltötte a harmincat – Márton Imola, a sepsiszentgyörgyi M Studio vezetője ugyancsak –, Gyergyószentmiklóson a szintén harmincas Czegő Csongor után a nála fiatalabb Albu István lett frissen igazgató.)

Ez az apafigura olyan is, hogy néha becsapja, cserben hagyja a benne bízó, Kolozsvárra utazó, a külföldi (!) előadásokra jegyet váltó „fogadott gyerekeit”: a nézőket, szakmabelieket, támogatókat. Pedig ez neki sem jó, a szakmai megítélésének. (Néha azt érzem, hogy igazából ő a „gyerek”, elkényeztetett kölyök, aki mindent megkapott – több mint 25 éve játszadozhat egy színháznak kinéző játszóházban, sok-sok bábuval – színészek, műszak, nézők stb. –, sok a költőpénze, és gyakran engedik el otthonról a szülei. Pedig talán a szigor volna az, amire igazából szüksége van – hogy valaki világossá tegye: nem tehet meg bármit. Mert most úgy tűnik: de.)

(folyt. köv.)

(A kolozsvári Interferenciákról márciusi lapszámunkban olvashatnak részletes beszámolót. A Szerk.)

Ketrecharc 2. rész