A színészek, a díszlet, a zene – egy-egy külön világ. Kicsit talán túlságosan is különálló világok…

Minden rosszabb lesz annál, ami volt. Valami ilyesmi dereng-sajog bennem a Forte legújabb előadása, a Patkányok után. E megállapítás inkább száraz tény, mint a tragédia hasító fájdalma. Talán már magában a drámában is túl sok a téma, talán eleve lehetetlent kér a nézőitől (három és fél óra feszült figyelmet, szövegre való koncentrálást), mindenesetre a Patkányok érzelmi amplitúdója nem olyan széles, mint a társulat korábbi előadásaiban. Most inkább a színpadi megoldások artisztikussága az emlékezetes – egyébként pont ez az, amire a bemutató utáni lassabb összeérés hatással lehet, és mivel az előadás részleteiben és helyenként egészen izgalmas, megvan az esélye annak, hogy jelentős produkció váljon belőle.

Mészáros Csaba fotói.

Hauptmann ötfelvonásos, több mint száz éve írt drámáját színpadra állítani már önmagában jelentős vállalkozás. A darab sokszereplős társadalmi tabló a lecsúszott (vagy lecsúszás előtt álló) rétegekről, de legalább ilyen fontos szál benne az anyaság témája vagy a színház szerepéről szóló elmélkedés. Egy berlini bérházban él John, a kőműves és felesége, Johnné; a házaspár néhány éve veszítette el a gyermekét. Férje távollétében Johnné rávesz egy megesett lengyel cselédlányt, Paulinét, hogy adja oda neki újszülöttjét, és mindenkivel elhiteti, hogy a gyermek az övé. A házban a színházigazgató, Hassenreuter bérli a padlásteret volt színháza jelmezei számára. Ő és a családja mintegy tanúként követi a Johnnéval történteket, és általa bontakozik ki a színházelméleti szál: míg Hassenreuter szerint a színpadon csak a nagy, tragikus hősöknek és a természetellenes, deklamáló stílusnak van helye, a felforgató eszméket az ifjú Spitta képviseli (aki ráadásul az igazgató lányába is beleszeret): szerinte a hősök lehetnek hétköznapiak, a színjátszás pedig természetes. És rögtön a szemük előtt bontakozik ki egy tragédia – Pauline ugyanis visszaköveteli a kisbabáját, a szövevényes hazugság-hálóból pedig nincs menekvés: minden összeomlik Johnné körül.

A színészek, a díszlet, a zene – egy-egy külön világ. Kicsit talán túlságosan is különálló világok; maguk az alakok jobban ki vannak dolgozva, mint a viszonyrendszereik. Johnné (Földeáki Nóra) is egy ilyen zárvány: szikár, csöndes fájdalmat hordoz magában, belesimulna az élet lassú folydogálásába, de nem-anyaként nem tud, és szinte észrevétlenül hullik darabjaira. John (Fehér László) sem akarna sokat az élettől, csak egyik kis rendes életet, gyerekkel, anyussal, betevővel, egy kis pálinkával, meccsnézéssel. Kétségbeesett, tomboló dühvel reagál, amikor kezd kiderülni az igazság, számára felfoghatatlan, mi mozgatja a feleségét. Hassenreuter igazgató (Krisztik Csaba) a megtestesült hamis teatralitás, minden lépése, gesztusa meg van koreografálva, minden pillanatban reflektorfényben érzi magát, az egész életét így alakítja és éli. A lánya, Walburga (Bajor Lili e. h.) primadonnaként piruettezik, hajladozik, spárgázik – mégis van benne valami természetes színpadi létezés: átütő ereje van annak, ahogy figyel. Szerelme, Spitta (Nagy Norbert) számára is fontos a figyelés, de ő magára kíváncsi: mond valamit, és nézi a hatást, persze nem olyan harsányan, mint a színházigazgató, de mintha ugyanarra a rugóra járna. Bruno (Pallag Márton) mintha megrekedt volna valamikor a felnőttkor előtt: nyers, ösztönvezérelt, de kötődik a nővéréhez, Johnnéhoz. Az előadás egyik legszebb jelenete, amikor elmeséli neki, hogyan volt kénytelen megölni Paulinét. Már rég ott van közöttük a borzalmas gyilkosság – szavak nélkül, a gesztusaikban, a búcsúzkodásukban –, mielőtt Bruno kimondaná. És ez a két megkeményedett ember szinte szeretetteljesen – mintha kíméletből – késleltetné a pillanatot, a visszafordíthatatlan előtti utolsót. Kurta Niké alakítja a szeretőt és a feleséget is, előbbiként a csábos színésznő kliséit működteti, utóbbiként zavarbeejtően megértő és joviális. Andrássy Máté Spitta lelkipásztorként emlékezetes: a nyakas kálvinisták kegyetlen sziklaszilárdsága és esetlensége egyszerre jelenik meg rajta. Kádas József házmestere a proli spiclit és önnön buldogját jeleníti meg. Pauline az elnyomottak között is elnyomott, az őt játszó Osváth Judit hősiesen küzd Parti Nagy Lajos lengyel cselédlányos, rontott szövegével. Blaskó Borbála kisegér-Selma. Soós Attila Knobbéné, az alkoholista prostituált szerepében a totális züllöttséget és szétesettséget villantja fel egy kabarésan parádésra sikerült jelenetben. Teste rongybabaszerűen nyeklik-csuklik, szinte szétfolyik a színen, nem tudja megvetni a lábát a földön.

Ez a biztos alapokat nélkülöző ingatagság jellemző magára az előadásra is. Már csak a díszlet miatt is (Antal Balázs munkája), ami egymásra pakolható, ledönthető, fallá, asztallá, székké formázható ruhabálákból áll. A háttérben egy csúszda a padlásfeljáró, de ritkán van használatban, lehetne több funkciója is. A műszálas, szedett-vetett jelmezek (Benedek Mari) a rossz minőséget, a másodrendűséget állandósítják, a zoknival viselt kínai papucs különösen kispolgári: maga a kimondatlan, magától értetődő a nyomorúság.

Az előadás általában erősen szövegközpontú, és a fizikai színházi eszközök mintha épp Hassenreuter színházelméleti elképzelésének ellenpontjául szolgálnának. Amikor a színészek látványosan nem csak a szövegen keresztül nyilvánulnak meg, akkor épp „megfelelnek” a színházigazgató ideájának: azaz természetellenesnek, melodramatikusnak és nevetségesnek hatnak. Mozdulataikat operettekből kölcsönzik, bizonyos fordulópontoknál pintérbélásan dalra is fakadnak (zene: Ökrös Csaba), miközben az egyik jelenlevő színész kíséri őket szintetizátoron. Johnné, aki épp annak a tételnek az antitézise, hogy tragikus hőssé csak nagy emberek lehetnek nagy szavakkal, olykor szintén belemegy ebbe a kicsinyesen blőd játékba.

Nehéz felfedezni ezekben a megnyilvánulásokban a rendszert: hogy mi mihez képest teátrális vagy természetes – nem tudni, hogy amit látunk, az színház a színházban, színház az életben vagy élet a színházban. Ami nem feltétlen baj, de a rendezés így nem győz meg arról (de az az érzésem, hogy ezzel valamelyest a dráma is adósunk marad), hogy a Hassenreuter és a Johnné által képviselt két szálnak egymás mellett lenne a helye.

Nem arról van szó, hogy nincs tragédia és megrendülés, hanem hogy elmarad.

Hol? Szkéné Színház
Mi? Gerhart Hauptmann: Patkányok
Kik? Szereplők: Földeáki Nóra, Fehér László, Krisztik Csaba, Kurta Niké, Bajor Lili e.h., Andrássy Máté, Nagy Norbert, Kádas József, Pallag Márton, Osváth Judit e.h., Blaskó Borbála, Soós Attila.
Díszlettervező: Antal Balázs. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Garai Judit. Fordító: Parti Nagy Lajos. Zene: Ökrös Csaba. Fénytervező: Payer Ferenc. Produkciós vezető: Kudron Anna. Rendezőasszisztens: Kovács Henrietta. Rendező: Horváth Csaba.