A jelenetek azt járják körül, hogy reklámokon, manipulált közvéleményen, tradíción és egyszerű hétköznapi ostobaságokon keresztül a társadalom hogyan kasztrálja és miként veri béklyóba a női természetet.

Nagyon nehéz – ha egyáltalán lehetséges – direkten felvilágosító célzattal jó előadást csinálni, legyen a téma a földgolyó védelme, a békés egymás mellett élés vagy akár a nemek mentén félrecsúszni látszó gondolkodásunk. Minél nagyszabásúbb a cél, minél égetőbb és elevenebb a probléma, annál inkább. A néző igényli, hogy előadás után több legyen, mint előtte volt, ám mivel az ismereteit nem közvetlenül akarja gyarapítani, a direkt tanítást a színpad általában pillanatok alatt leveti a hátáról. Márpedig Rózsavölgyi Zsuzsa most tanít minket.

Hevér Zsófia fotói

Azt írja az előadás felvezetőjében, hogy „a darab a test valódi értékeit kutatja”, ami nem teljesen igaz. Ő maga bizonyosan kutatta, és ennek a kutatásnak a sokrétűségét meg is mutatja nekünk, azonban mi a nézőtéren már csak készen kapott állításokat és zömében a közhelyesség határain mozgó gesztusokat kapunk. Sem a kutatás izgalma, sem a rácsodálkozás frissessége nem jut el hozzánk. A dolgot ráadásul tovább nehezíti, hogy mindenben egyetértünk vele. Kicsit olyan az egésznek az atmoszférája, mint amikor egy ellenzéki asztaltársaság kormányzati politikáról beszélget. Minden eddig ismeretlen tény és őszinte gesztus belehalkul az egyetértésbe. A halkulás ellenére az 1.7-et mégsem dobja le magáról a színpad – mivel a közlésvágyon átüt az őszinte megmutatásnak az a foka, ami élményszinten tudja tartani a népnevelő direkciót, és amit az etűdszerűen egymásra következő jelenetek játékossága még tovább old.

Lassan kortárstánc-közhellyé válik a megoldás, amikor a színpadon lévők egy jól pozicionált pulton maguk indítják, állítják le a zenét, ők vetítenek és kezelik a fényeket. Az előadáscsinálás leleplezése mellett azt is üzenik ezzel, hogy éppen azok csinálják ezt az előadást, akiket látunk. Hogy itt nincsen abrakadabra. Rózsavölgyi Zsuzsa is előttünk csinálja az előadást, és mivel egyedül van, ez minden alkalommal megakasztja a történések egymásutánját. Ami amellett, hogy néha kissé zavaró hand made jelleget ad az egésznek, egy kicsit távolabb pöcköl minket a játékos humorral előadott mondandó komolyságától – ami viszont ismét csak jót tesz az előadásnak. Látva a performer szónokot a pult felé baktatni, tér nyílik a tőle való különvéleményre – néhány másodpercnyi időt kapunk akár rajta, akár magunkon elgondolkodni.

A jelenetek ugyanis azt járják körül, hogy reklámokon, manipulált közvéleményen, tradíción és egyszerű hétköznapi ostobaságokon keresztül a társadalom hogyan kasztrálja és miként veri béklyóba a női természetet. Teszi ezt néhány ponton közvetlen, ám alapvetően megilletődött előbeszéddel és minden műviségtől mentes tánccal, ami képzeletben minket is a színpadra von: a kedveseink vagy akár mi magunk is ott lehetnénk a tökéletlen testeinkkel az ő helyében, az ő gondolataival. Amit viszont még csak nem is érint az előadás, hogy ez a bizonyos társadalom, miként a hétköznapi ostobák: mi magunk vagyunk. Sőt, minden egyetértés és az előadóval való közösség éppen erről tereli el a figyelmünket. És ez az, amire a kezelőpulttal való kelletlen ügyködés lehetőséget ad számunkra.

Rózsavölgyi Zsuzsa hol a féléve a természetre bízott szőrzetével és általa is szóvá tett gömbölyödésével („Mert van itt hasika, ugye látjuk!?”) anyaszült meztelenül demonstrálva beszél hozzánk, hol leopárdmintás feszülős szerkóban és motoros bukóval a fején csábít, táncol vagy nyuszinak öltözik. Közben elmélázhatunk a voajőrség természetrajzán vagy a férfivágyak és a női praktikák helyénvalóságán. Amíg mindketten ugyanazt akarjuk (akár fazonírozott, akár természet adta fanszőrzetet kérünk kedvesünktől, vagy börtönőrnek és bojtos farkú nyuszinak öltözve paskolóval a kézben jó nekünk egymást szeretni, egy gyerekkel, sokkal vagy éppen gyermektelenül), addig ez teljesen rendben van.

A baj ott kezdődik, amikor ezek a vágyaink és az életünkre vonatkozó tervek már nem szeretkezéseket és kapcsolatokat, hanem szépségipart, közvélekedést vagy törvényeket szülnek. Amikor intézményesen szabjuk meg magunknak, hányféle hajviseletet hordhatunk (Korea), hogy melyik fanszőrzet-dizájn mit üzen, hogy be kell-e fogadni a hozzánk emigrálókat vagy gyűlölnünk kell őket, hogy szüljünk vagy abortáljunk.

Szó se róla, nincsen könnyű dolga egy alkotónak. Azt sem bírjuk, ha határozott közölnivalója van, és azt sem, ha nincsen mondandója. Ami engem illet, ezerszer az előbbit választanám.

Hol? MU Színház
Mi? 1.7
Kik? Koncepció és koreográfia: Rózsavölgyi Zsuzsa. Zene: Ryan Seaton. Animáció: Vicsek Viktor. Fény: Nagy Zoltán. Producer: SÍN Kulturális Központ