…23 tervező állított ki. Azt hiszem, a „mindössze” szó több okkal használható erre a számra, mint a „reprezentatív”. Távol álljon tőlem az ageizmus , és azt is tudjuk, a tehetség nem korfüggő, mégis felmerül a kérdés, szimptomatikus-e, hogy a kiállítók között a 40, sőt 35 év alattiak egy kezemen megszámolhatóak.

Az a helyzet, hogy csodálom a látványtervezőket. Elolvasnak egy szöveget, amit aztán művészet- és drámatörténeti alapokra építve lefordítják képre, térre, struktúrára, anyagra. A gondolati vízió azonban még nem díszlet vagy jelmez, ahhoz, hogy az ötlet kivitelezhetővé váljon, nagyon pontos definíciók, értelmezhető tervek, makettek, gyártási rajzok kellenek. Tehát amellett, hogy elszáll(hat)nak – nevezzük pongyolán így a képzőművészetet –, ott vannak a nagyon is gyakorlatias, és – én legalábbis így képzelem – favágáshoz és türelemjátékhoz hasonló munkafázisok a számítógép előtt, karton- meg mindenféle más papírok között. (Tessék közel menni némely makettekhez. A miniatűr részletgazdagságot kizárólag döbbenettel és maximális elismeréssel nézhetjük. Például Bagossy Levente díszlete a pécsi A vágy villamosához: Kép 1, 2. Vagy Kentauré a Veszedelmes viszonyokhoz, a bécsi Ronacherben. Vagy Khell Csörszé A bolygó hollandihoz, a Szegedi Szabadtéri Játékokon.) De a legyártott díszleteket, jelmezeket, bábokat – és persze a rendezőt, a színészt, a díszítőt, a kellékest és az öltöztetőt – sem lehet magukra hagyni a próbafolyamat alatt, tehát a látványtervezőknek még jól kommunikáló, helyes embereknek is kell lenniük.

Khell Csörsz: A pál utcai fiúk. Díszletterv-utasítások.

Munkájuk végeredménye az első, amivel egy produkció – ideális esetben egymást nem is kiegészítő, mind inkább organikusan erősítő – alkotóelemei közül nézőként szembesülünk. Volt már előadás, amelynek egyébként nem tolakodó látványa annyira rám zuhant, hogy nem tudtam tőle szabadulni, bármi zajlott a színpadon, érdektelen maradt. Aztán olyan is van, ez az idei évadban történt, hogy beléptem az egyébként stúdió méretű, nyitott színpadú terembe, ahol a két gesztusra csupaszított díszlettől előre megvettem az előadást. (Szerencsére az elragadtatást követően sem csalódtam.) Az is nemrég történt, hogy felment a függöny, gyönyörű volt a díszlet, a jelmezek, csak épp a darab világához nem passzoltak. Mert a színház nem csupán intellektuális, de zsigeri és érzéki élmény, látványosság is. És ha kritikákat olvasunk – még rosszabb: írunk –, azt tapasztalhatjuk, a látvány aránytalanul kevés teret kap. (Elnézést, nem poénnak szántam, így jött ki…)

Khell Csörsz: A pál utcai fiúk

Intermezzo 1.

Díszlet, jelmez, ugyanezek tervezővel is, szcenika – keresőkifejezéseket írok a könyvtári katalógusba. Kevés a találat, meglepően kevés.

Néhány kiállítás katalógusa. 1973-ból és 1983-ból egy-egy, jórészt fekete-fehér képekkel teli album Scenographia Hungarica címmel. A mai magyar bábszínház és A magyar opera- és balettszcenika egy-egy részterületre koncentrált. Az 1995-ös Prágai Quadriennáléra megjelent egy kis példányszámú, szűk körben terjesztett katalógus, ami a már reprezentatív kivitelű, méretes Díszlet-jelmez, Magyar szcenográfia 1995-2005 kötet előszavából derül ki.¹ Azóta átfogó, tervek, makettek, előadásfotók mellett életrajzokat is közlő, akár lexikonszerűen is forgatható, gyűjteményes kiadvány nem jelent meg. Pedig azóta jócskán kikerült a Magyar Képzőművészeti Egyetemről és a Kaposvári Egyetemről egy generáció, akiknek egy része a látványtervezők szervezetének tagnévsorában – még mindig – a pályakezdők között szerepel, más része meg nem tag. Ennek okát hadd ne keressem.

Monografikus munkákkal sem állunk sokkal jobban. Az elmúlt években OSZMI szcenikai gyűjteménye jóvoltából négy vastagabb füzet jelent meg (Márk Tivadar, Vágó Nelly, Nagyajtay Teréz, Vogel Eric életművéből adva ízelítőt), készült interjúkötet Csikós Attilával, és megjelent munka Székely Lászlóról, Perlaki Róbertről.²

És egy könyv részdokumentumaként egy cikk. „A szcenika mint alkotótárs”. Koltai Tamás egyik írása a Közjáték című, 1986-os kötetből³. A kritika az 1979-es, a Székely László tervezte, Székely Gábor rendezte nemzeti színházi Danton haláláról szól, az előadást pedig alapvetően a látványt inspiráló festmény, a kor, a gondolat, a térszervezés törvényszerűségeiből kiindulva, tér és a Büchner-dráma, a szöveg- és a térdramaturgia szempontjait, sőt a tárgyakat, kellékeket, de még a Nemzeti színháztermének adottságait is figyelembe véve elemzi. Koltai utolsó mondata: „A Danton halála színpadi térélményét végső soron a működés határozza meg: az előadás egészével kifejezett rendezői gondolat.” (A kötetet előttem kikölcsönző olvasó ezt aláhúzta.)

Szóval van az emberben/kritikusban némi bűntudat, úgyhogy szakmai érdeklődésből, továbbá – bevallom, na – csöppnyit vezeklésképp minden évben – korábban a POSZT-on, újabban a Fugába – rendesen elmegyek megnézni a Látványteret.

A kiállítás a FUGÁ-ban.

A fugás néni kedvesen figyelmeztet, hogy ne felejtsek el szavazni. Jó, nem felejtek el. (De, elfelejtek.^*) Átsétálok az előadón, a hátsó terem bejárata előtt plakát fogad, az azon olvasható nevek nem feltétlenül korrelálnak a kiállítókéval.

Gyakorlatilag egymásba érnek a díszletek meg a jelmezek meg a bábok. És nem azért, mert sok lenne belőlük: 23 tervező állított ki. Azt hiszem, a „mindössze” szó több okkal használható erre a számra, mint a „reprezentatív”. Távol álljon tőlem az ageizmus , és azt is tudjuk, a tehetség nem korfüggő, mégis felmerül a kérdés, szimptomatikus-e, hogy a kiállítók között a 40, sőt 35 év alattiak egy kezemen megszámolhatóak.

Tordai Hajnal: Cirkuszhercegnő

Intermezzo 2.

Egy kis statisztika. Nem teljeskörű, de talán hasznosabb, mint a focimeccsek kommentátorai által citáltak.

Bár a Látványtéren a 2015-ös és 2016-os naptári év előadásaiból látható ízelítő (és egy 2014-es terv is akad), csak az arányok kedvéért elővettem a 2015/2016-os évad kritikusdíjas szavazólapjait. Csak emlékeztetőül: a legjobb díszletért Ágh Márton (Látszatélet, Proton Színház) és Adrian Damian (A nyugalom, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat), a jelmezért Bajkó Blanka Aliz (Úrhatnám polgár, sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház) kapta a díjat. A legjobb díszletek kategóriában 31, a jelmezek között 34 előadás címe szerepel, ezek közül 9 mindkét kategóriában említést kapott. A listán 31 díszlettervező, 30 jelmeztervező neve található, és négyen vannak, akik itt is, ott is olvashatóak.

A Látványtérre a tervezők maguk választják ki legjobbnak tartott munkáikat. A fenti szavazólapok említései és a kiállítás közös halmaza négy díszlet: Nagy Viktória (Csongor és Tünde, Nemzeti Színház), Cziegler Balázs (Turandot, Radnóti Színház), Antal Csaba (Száll a kakukk fészkére, székesfehérvári Vörösmarty Színház), Khell Zsolt (Hamlet, Kecskeméti Katona József Színház). A 2014/2015-ös évad legjobb jelmezéért Pilinyi Márta kapta a kritikusdíjat, a szombathelyi Vitéz Mihály jelmezei szintén ott vannak a Látványtéren.

Hoffer Károly: Rosali elmegy meghalni.

Persze, a terem se nagy. De akkor is. Legszűkebb pátriámból, a magyar bábművészetből Hoffer Károly, Matyi Ágota és Orosz Klaudia munkái láthatóak. Nem elvitatva tehetségüket, de ők egy nagyon szűk keresztmetszet. Ráadásul – és ez itt vállaltan az elfogultság helye – aki megnézi a kiállítást, látja, hogy a Hoffer tervezte báb egy átfordulós marionett? Nem, nem látja. Érti, miért van kiírva a báb két készítőjének a neve? Nem, nem érti. Tudja, hogy a báb kitalálása technikailag milyen feladat elé állítja tervezőt és készítőt? Nem, nem tudja.

A tervezők részvételi listáján kívül érdekes még, hogy ki mit ítél legjobbnak magától, és azt hogyan mutatja meg. Egy díszlet vagy játszó produkciók jelmezeinek kiállítása nyilván nem várható el, de az, hogy a terv, makett vagy négy totálkép a kész produkcióból skáláról minél többet bekerüljön a kiállításba, sokat segítene annak, aki nem látta az adott előadást. Mert annak vagy legalább az alapanyagnak az ismerete nélkül csak annyit mondhatunk, tetszik-nem tetszik, szép-nem szép. Önálló, de alkalmazott művészet esetében ízlés mentén véleményt mondani igencsak butaság. Mert bár lehetnek abszolút mércék, a látvány az előadás összefüggő totalitásának része, kifejezőkészségét pedig saját törvényszerűségei alapján lehet/célszerű megítélni. Azok ismerete nélkül csak babaházakat meg ruhákat és rajzokat látunk. Kétségkívül: sokféléket.