Soósnál a nemváltás krízis, kétségbeesett igyekvés, amely inkább egy egész életet elvet, csak hogy megszabaduljon az átélt traumától.

Fotók: Dömölky Dániel

A jelmezeknek, a világításnak, a zenének is köszönhető, de elsősorban annak, ahogyan a Trojka Színházi Társulás négy színésze viselni tudja a testét a színpadon, hogy az Orlando első jelenetei ígéretesen érzékiek. Mintha nem is néznénk, hanem tapintanánk az előadást. A gondolat viszont sehogy sem akar megérkezni a puha kelmék és a zizegő nejlonfüggöny közé.

Virginia Woolf közel száz éve írt regénye több nagy témát fon egymásba, melyek közül legalább annyira izgalmas az írás, alkotás természetének ízlelgetése vagy a történelmi korok tapasztalata, mint a címszereplő férfiból nővé válása. Orlando a regény első oldalaitól kezdve ír, előbb túláradó termékenységgel, ontva magából a műveket, majd egyre ökonomikusabban, egyetlen kéziratot rejtve mellébe évszázadokon át, melyet végül erőtlenül enged át kiadásra ugyanannak a Nick Greene-nek, aki korábban gyilkos pamfletet adott közre irományairól. Orlandóval az Erzsébet-kor alkonyán találkozunk, és 1928-ig kísérjük, miközben ő alig öregszik. Woolf szereplője azonban nem halhatatlan, nem az idő ellenében, nem valami csoda folytán marad fiatal. Orlando együtt nyargal a múló idővel, és minden új korral, stílussal új emberként konstruálja meg önmagát, magától értetődően, ahogy az ember sapkát tesz, ha hideg van, vagy frakkot ölt, amikor úgy illik.

A címszereplő nem kivételes, Woolf hasonlóan bánik több szereplőjével is, például Greene figurájával: az éhenkórász csúfolódó firkász háromszáz év alatt ügyesen taktikázza fel magát a bölcsészet doktorává és szövegsáfárrá. A regény egyáltalán nem foglalkozik a természet törvényszerűségeivel, a test biológiájával. Épp ezért nem kell megmagyaráznia Orlando nemváltását sem. Egy zűrzavaros éjszakát követő, hét napig tartó mély álom után Orlando nőként ébred, s a változás fájdalommentes, tökéletes, és „annyira sikerült, hogy magát Orlandót sem lepte meg”, írja Woolf, aki így felmenti magát és olvasóját az ok-okozati összefüggések kényszere alól, és a továbbiakban szabadon játszadozik a társadalmi nem problematikájával. Lady Orlando élvezettel próbálgatja új szerepét, a szoknya kötelességeit és a szoknya alól kivillantott boka jogait.

Soós Attila adaptációja és rendezése mind közül az átváltozás-történetre koncentrál. A Jurányi színpadán az átváltozás azonban cseppet sem könnyed, sem nem titokzatos. Petrik Andrea Orlandója és Sztarenki Dóra várandós Rosinája házastársi idillben összehajolva mézédes nyugodt hangon mesélik el, hogy azon az éjszakán gyilkosok törnek rájuk és halálra késelik a nőt. Majd az előadás meg is mutatja ezt – hosszan, lihegve püfölik a kitömött hasat -, jócskán kioltva az előző narráció feszültségét. Színpadi nyelvezetét illetően a jelenet alig különbözik a pár perccel korábban látott Othello-Desdemona színház-a-színházban jelenettől, amelynek naiv fogalmazásmódján kedélyesen kuncogtuk. De most nagyon nem illene kuncogni, hiszen az előadás épp egy tragédiát próbál elbeszélni.

Soósnál a nemváltás krízis, kétségbeesett igyekvés, amely inkább egy egész életet elvet, csak hogy megszabaduljon az átélt traumától. Orlando felveszi a megölt asszonyról leráncigált női ruhát. Az erőszaktól azonban új életében sem szabadul. Míg a regényben Lady Orlando „jobban élvezte az életet, s gazdagabb tapasztalatokat is gyűjtött. Mert a nadrág tisztességét felcserélte a szoknya csáberejével, és egyformán élvezte mind a két nem szerelmét”, az előadásban az őt szerelmével ostromló nagyherceg egyszerűen leteperi és akarata ellenére magáévá teszi. Mennyi fontosabb dolga volna ennél, amire igazán semmi ideje – jegyzi meg szemünkbe nézve az asztalra fektetett Petrik Andrea távolságtartó cinizmussal, miközben bántalmazója ott nyomul felhajtott szoknyája alatt.

Az ágyékával nem bíró udvarlót Egyed Bea alakítja, aki korábban az egyik gyilkost, illetve Szását is, az orosz hercegnőt, Lord Orlando imádott első szerelmét, aki azonban megcsalta őt. Bár az egyes karaktereknek nincs explicit kontinuitása, az összevont szerepek szépen dúsítják így egymást: Mészáros Piroskát, az Orlandót mohón ölelő Erzsébet királynőt később – egy dramaturgiailag teljesen a levegőben hagyott jelenetben – fröcsögve-zihálva író Greene-ként látjuk viszont; az imádott Rosinát alakító Sztarenki Dóra az utolsó jelenetben Shelmerdine-t játssza, a végre megtalált méltó társat. A happy end meglehetősen kétes: Sztarenki robotszerű, tagolt mozgással, kifejezéstelen, merev arccal viszi színre a csodálatos férfit. Sztarenki mozgáskultúrája adja az előadás több emlékezetes jelenetét, remek például, ahogy kezét-lábát lógatja, unottan heveredik lábhoz, és mindenféle maszk vagy kiegészítő igénybevétele nélkül, csupán e mozdulatokkal eljátszik egy kutyát. Több is elkelne ebből a fajta stilizáltságból az előadásban, amely, különösen a gyilkosság és a nemi erőszak jeleneteiben bennereked az illusztrálásban. Szlávik Júlia tervező színes-pompás ruhái és a Pázmány Virág tervezte teret hátul lezáró nejlonfüggöny is puszta látványosság marad, nem válik jelentésessé.

A két-erőszak jelenet beiktatásával Soós radikálisan ellép Woolf gender-esszéjétől, anélkül azonban, hogy artikulálná a maga koncepcióját. Nem segít ezen az sem, hogy Petrik Andrea – pontosítok: a Petrik Andrea nevű színpadi jelenség olyan vonzerővel bír, hogy mindegy is, férfi vagy nő, száz percre biztosan odaszegezi a tekintetünk a színpadra.

Hol? Jurányi Produkciós és Közösségi Inkubátorház
Mi? Orlando. Virginia Woolf regénye nyomán
Kik? Rendező: Soós Attila. Előadók: Petrik Andrea, Egyed Bea, Sztarenki Dóra, Mészáros Piroska. Adaptációs konzultáns: Kerékgyártó Yvonne. Látvány: Pázmány Virág. Jelmez: Szlávik Júlia. Zene: Tarr Bernadett.