Szó se róla, van líraiság a színpadon, de a díszlet és a jelmezek mintha egy egészen más, a monarchiát felsőbb társadalmi osztályból sirató történethez készültek volna, nem Hrabal csevegéssel, anekdotázó hajlammal kiszínezett, szürke, sörgyár környéki hétköznapjaihoz.

Kállai-Tóth Anett fotói

És akkor Francin (Zöld Csaba) úgy dönt, hogy elmondja nekünk ezt a halvány, semmi dolgot. Mármint azt, aminek vége a női szoknya és a női haj rövidülése. (Ő ugyanis a narrátor, tehát az ő szemszögéből ismerjük meg azt is, amiről elvileg nem tud, ami, valljuk be, ebben a formában kissé problematikus.) Mert Maryška (Fekete Réka Thália) látszólag – vagy talán tényleg – szeszélyből hozott döntéseinek van jelentősége Francin és Nymburk város életében is. Hogy mi vezetett ide? Valami különös, dacosan életigenlő bohémság. Hrabalnál legalábbis.

A József Attila Színházban pedig…? Nem tudni, pedig a kissé túlcsacsogott szövegben (dramaturg: Németh Dóra) benne lehetne a válasz. A látványban már kevésbé. Annak ellenére, hogy szép és gazdag Horesnyi Balázs díszlete. Annyira szép és annyira gazdag, hogy egy cseh Szomoryt vagy Molnár Ferencet várnánk a muchás ornamentikát idéző patinás zöldek, szürkék, aranybarnák közt. A foncsorban itt-ott sérült hatalmas tükrök még a pirospozsgás, fenomenálisan, amolyan élő cégtáblaként bodorított és bajuszírozott Boda Červinka (Fila Balázs) csinos segédeket foglalkoztató, sokalkalmazottas fodrászüzletében is soknak tűnnek, nemhogy a sörgyári irodában vagy egy kistisztviselői lakásban. És ugyanígy szépek és elegánsak Kárpáti Enikő ruhái, amelyek karaktertől függetlenül fessé teszik a viselőiket. Talán túl fessé is. Szó se róla, van líraiság a színpadon, de a díszlet és a jelmezek mintha egy egészen más, a monarchiát felsőbb társadalmi osztályból sirató történethez készültek volna, nem Hrabal csevegéssel, anekdotázó hajlammal kiszínezett, szürke, sörgyár környéki hétköznapjaihoz.

Ez a túláradás, ez a vérbőség nincs benne a Hargitai Iván rendezte előadásban. És a mesék képtelenségekben kulminálódó, groteszk és szürreális világa sem, ami legfeljebb a kerekénél rögzített, ide-oda rakosgatható biciklivel és Maryška – egyébként inkább rendezetlen, kifejezetten csúnya, mint irigyelhető és erotikus érzeteket keltő – hosszú hajának lobogtatásában fejeződik ki. Még a tériszonyos tűzoltóparancsnok tűzoltóinak burleszkszerű felvonulásában is tetten érhető, amikor a kéményről Maryškát és Pepint megkísérlik lehozni. De az nagyon távol áll ettől a minőségtől, ahogy a tükör mögül kilépnek a csehül kocsmanótákat meg sanzonokat dalló urak (zeneszerző: Dobri Dániel, éneklő előadók: Ömböli Pál, Vaszkó Bence), vagy ahogy az ajtószerűen kinyíló falakból hosszú sorokban sétál a nép. Akik amúgy hiába vannak sokan, csak staffázsként láthatóak, nem alkotnak igazi közösséget.

És ez az összetartozás-érzet hiányzik a főszereplőkből is. Szoktunk emlegetni a kémiát, ami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, ráadásul a szemlélő számára is teljesen szubjektív. Most én is csak a kémiára tudok hivatkozni, ami Zöld Csabát és Fekete Réka Tháliát illeti. Az általuk játszott Francin és Maryška kapcsolatából – kivéve talán azt a jelenetet, amelyben a kék fényű elektronikus szerkezettel nyugtatják egymást – épp az a feszültség érzékelhetetlen, aminek a szemérmes, ragaszkodó szerelmű férj és az egyszerre tiszta gyermekiségű és hódító asszonyiságú feleség között kellene vibrálnia.

Mintha nem adna alkalmat a rendezés arra, hogy Francin férfibáját, szertelenségét, motormániáját, technikai érdeklődését, megannyi reklámszövegben manifesztálódó kreativitását megismerjük, viszont hangsúlyt kap az a brutalitás, ahogy a pumpával elfenekeli a bubifrizurára váltó feleséget. Viszont a már-már zenés játékká váló darab négytagú kísérőzenekarába be-beülő Zöld Csaba muzikalitásáról szerencsére megbizonyosodhatunk.

Maryškából megvan a kacagás – a színésznő gyöngyözően kacag –, a természetesség helyett viszont mórikálást kapunk. A kulináris élvezetek öröme, sőt erotikája helyett egy férfiakkal versenyezni akaró nőt, aki csakazértis megmutatja, mennyiségileg bírja a sört és a disznótort. Zsigeri, hátsó gondolatok nélküli frivolság helyett egy zaklatott idegrendszerű, mondén úriasszonyt, de minimum kikapós menyecskét, aki számítóan kihívó, mert pontosan tudja, mije van, amivel hódíthat. A hátizsákkal, ládájával betoppanó Pepin bácsi (Ujréti László) keserédes bohózati figura, egy slemil Švejk, ám az örök túlélés meg a finesz hiányzik belőle, csak a történetei maradnak. Meg ő, nem mindenki osztatlan örömére, mint tudjuk.

Nem feltétlenül holmi monarchiák – pláne egyéb tűnt államberendezkedések – iránti nosztalgiával, de a közép-európaiságból adódó ismerősség érzetével olvassuk, nézzük Hrabal szomorkás komédiázását. Mert pontosan tudjuk, hogy ha unatkozunk, mosómedvét célszerű vásárolnunk. Ha a büfében árultak volna, biztosan veszek.

Mi? Sörgyári capriccio
Hol? József Attila Színház
Kik? Író: Bohumil Hrabal, dramaturg: Németh Dóra, díszlet: Horesnyi Balázs, jelmez: Kárpáti Enikő, koreográfia: Gyöngy Zsuzsa, rendező: Hargitai Iván;
Szereplők: Zöld Csaba, Fekete Réka Thália, Ujréti László, Gazdag Tibor, Fila Balázs, Ömböli Pál, Chajnóczki Balázs, Vaszkó Bence, a Nemes Nagy Ágnes színészképzés hallgatói; zenészek: Grósz Zsuzsanna, Mike Krisztián, Sánta Martin