Kicsit olyan az egész, mintha a tábortűznél hallgatnánk a nagyobb gyerekek rémtörténeteit, és úgy tennénk, mintha csöppet sem félnénk, de valójában a hátunkban érezzük a nagy, kiismerhetetlen sötét mindenséget.

Manapság ritka és ezért szimpatikus törekvés, amikor egy színházi formáció úgy küzd a folytatásért, egy előadásban rejlő lehetőségek kibontásáért, ahogy azt a TÁP Színház teszi a Dzsuva esetében. Dennis Kelly drámájának magyar fordítása egy műfordító-kurzusra készült, aminek a lezárásaként felolvasószínházban mutatták be a darab egy részét. A siker és az alkotók lelkesedése hívta életre a folytatást, s a TÁP Színház karolta fel a produkciót, hiszen a részvevők közül hárman rendszeresen dolgoznak a társulattal.

Hajmási Péter fotói

A Dzsuva a TÁP próbatermében látható, és nincs meghirdetve a Jurányi Ház hivatalos műsorában. Így az előadást körüllengi valami titkos-beavatós fíling: a csak a Facebook szerint létező esemény, a Jurányi „művészbejárója”, a félhomályos folyosók, a kevés néző (sokkal több nem is férne be), ahogy a színészek, az alkotók együtt „gyülekeznek” velünk az előadás előtt… A Jurányi és mindenekelőtt a TÁP Színház ezzel a keresetlenséggel folyamatosan emlékezteti az embert arra, hogy valójában milyen kevés is elég ahhoz, hogy a színház legyen, még akkor is, ha ezek a körülmények részben a pénztelenséggel és a szárnypróbálgatás sajátosságaival magyarázhatók.

Az előadáson persze „rendes” színházat kapunk, kortárs angol drámát. Dennis Kelly nem teljesen ismeretlen Magyarországon, de nem kapkodják szét a színházak, a néhai Merlinben látható volt After the End című darabja Zsákutca címmel, a Love and Money székelyudvarhelyi előadása pedig még a POSZT versenyprogramjába is bekerült 2008-ban.

A Dzsuva Kelly korai darabja, és megértem, hogy bele lehet szeretni, de elég kevés ponton tudnék kapcsolódni hozzá. Izgalmas, de zárt, önreferenciális mű, talán azért, mert épp a mítoszteremtés aktusát mutatja meg: költői ereje van, a mesélésben, a fantáziában rejlő energiákat hívja elő. Egy gyermekvédelmi szempontból igen csak elhanyagolt testvérpárról szól a darab; az anya meghalt (valószínűleg), az apa alkoholista. A gyerekek (vagy már felnőttek) történetek találnak ki és mesélnek el a közönségnek és egymásnak, van köztük közös és saját is. A fiú a Megváltó legendáját értelmezi és éli újjá: az önmagát keresztre feszítő apán és a szemétben megtalált gyerek (ő Dzsuva) alakján keresztül. Húga az anyja (és a tévé) halálát meséli újra és újra, egymástól teljesen különböző, egyre bizarrabb változatokban. Közös történetük pedig csodálatos megmenekülésükről szól, amikor – és ezt főleg a néző sejti – még valami annál is rosszabbtól menekülnek meg, mint amiben éppen vannak. A testvérpár szempontjai szerint az anyai önfeláldozás legmagasabb foka a gyermekről való lemondás (ahogy azt tulajdonképpen Szűz Mária is tette), annak belátása, hogy a gyereket meg kell menteni a körülötte levő világtól.

A normalitás semmilyen szinten nem jelenik meg, legfeljebb a fiú által kilesett, vágyott családi idill képében, mégsem a szenvedéstörténet van a középpontban, azt csak hozzásejtjük. A reményt, a normalitást legfeljebb az a szépen megvilágított, a koromfekete falon felkapaszkodó mű-futónövény képviseli (díszlet: Juhász Nóra) az előadás terében. A gyerekeknek tehát nem az az elsődleges szempontja, hogy a megértsük a szenvedésüket – ők csak mesélnek. Történeteikben minden bizarrság ellenére van valami gyermekien költői és vicces. (Például a növénnyé változó csecsemő, aki az anyja hullájában ereszt gyökeret, és az apja elleni bosszúból addig nő és erősödik, amíg képes nem lesz szétroppantani a tévét.)

Sándor Júlia rendezése a felolvasószínházi keretekből indul ki – a két színész általában velünk szemben, két széken ül –, a finoman és okosan adagolt színházi eszközök a bizarrságot, a kísértetiességet fokozzák, a beleélő képességünket gerjesztik. Kicsit olyan az egész, mintha a tábortűznél hallgatnánk a nagyobb gyerekek rémtörténeteit, és úgy tennénk, mintha csöppet sem félnénk, de valójában a hátunkban érezzük a nagy, kiismerhetetlen sötét mindenséget.

Meghallunk egy ismétlődő hangot, s akkor jövünk rá eredetére, értelmére, amikor már szinte beleolvad a háttérzajba (hang: Bredán Máté). A limonádé és a csipszeszacskó már a második jelenetben megjelenik, de csak később derül ki a jelentőségük, a szétszórt darabkák addig is kísértetiesen ropognak a színészek lába alatt. A közönséghez való közeledésnek még ebben a kis térben is van jelentősége, a lány egyszer leül a közönség körében egy székre, és onnan mesél, a fiú pedig majdnem torkon ragadja az egyik nézőt. Bizonyos részletek teljes pedig sötétségben hangzanak el.

Ez a visszafogottság a felolvasószínházi keretek miatt egyrészt magától értetődő, másrészt azért is jó, mert a szöveget hagyja hatni, dolgozni. A Dzsuva esetében ugyanis nem egyszerűen szövegközpontúságról van szó (Sándor Júlia egyébként dramaturg szakos a Színművészeti Egyetemen): a darab mintha a mesélés aktusát, a szöveg születését, azaz megformálódását akarná tetten érni: tele van pontosításokkal, ismétlődésekkel – mintha a narrátor maga sem lenne biztos időnként, hogy melyik a megfelelő szó. Ez a minőség látszódhatna jobban is az előadásban, nem egészen világos ugyanis, hogy a szövegben rejlő vagy a színészi bizonytalanságról van szó. Ennek talán az az oka, hogy a két színész más módon közelíti, kezeli ezt a formai sajátosságot.  Egger Géza és Papp Katalin eltérő személyiségű karaktereket hoznak létre, akik különböző vérmérséklettel alkalmazzák túlélési stratégiákat és figyelik a másikat. Egger robbanékonyabb, pergőbb, hevesebb, magabiztosabb, így az ismétlések, javítások nála sokszor látszanak inkább tévesztésnek, mint a születőben levő szöveg láthatóvá tett bizonytalanságainak. Papp lassabb, megfontoltabb, jobban érdekli a hatás, így olykor szinte iskolás ritmusúvá lassul a szövegmondása. Viszont mindketten félelmetesen természetesnek hatnak, magától értetődő otthonossággal mozognak ebben a fantáziájuk szülte világban.

Hol? Jurányi ház, TÁP terem
Mi? Dennis Kelly: Dzsuva
Kik? Szereplők: Egger Géza, Papp Katalin.
Fordító: Sándor Júlia e.h., Látvány: Juhász Nóra. Fény, hang: Bredán Máté. Konzultáns: Upor László, Kárpáti Péter. Rendező: Sándor Júlia e.h.