A fecsegő mélység esetének tartom ifj. Vidnyánszky Attila legújabb rendezését, ahogy egyébként ugyanezt gondoltam korábban a Liliomfiról is.

Rusznák András képes megállítani az időt. Áll a proszcéniumon az előadás vége felé, és beszél valamit arról, hogy nem szabad mindent eltűrni. Közben megszűnik körülötte a tér. Mintha nem maradna más az egész univerzumban, csak az ő tekintete és hangja. Nincs előtte, nincs utána, nincs közben. Csak a táguló pillanat van, amely beszippant. Másodperceket és ezredéveket igáz le azzal, ahogy beszél és létezik a színpadon. Megbabonázó.

László Zsolt

Tyimofejevnek nem sikerül ugyanez. Ő nem tudja uralma alá hajtani az időt, csak álmában működik a masinája, amely segítségével múlt és jelen között utazik, de az irányítást ekkor is elveszti az idősíkok fölött. Tipikus vígjátéki alak ez az elvarázsolt tudós, aki naphosszat apró lakásában bütyköl, mégis abban a színpadi világban, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila teremtett, ő a legkomolyabb karakter. A nagyon pontosan lekottázott előadásban, ahol minden egyes szó és kacaj ritmusra következik, a harsány, mozgékony burleszk- vagy rajzfilmfigurákat ellenpontozza, ahogy ábrándos hangján tétován hozzászól a körülötte nyüzsgő világhoz. Rusznák más tónusban beszél, mint a többi színész, hangja mintha egy másik dimenzióból szólna. Ha a többiek a szoprán szólam, akkor ő az alt. Ha a többiek tánckar, akkor ő eltévedt szólista, aki nem érti, miért mozog mindenki más egyformán.

Szépen kidolgozott közösséget alkotnak a mellékszereplők; hol csoportképet ülnek, hol káoszt teremtenek, majd belőle rendet; mindenki tűpontos koordináták szerint mozog. És miközben nagyon nagy fegyelem és odafigyelés szükséges ahhoz, hogy mindez működjön, és hatásos legyen az összkép, a koncepció azt várja el a színésztől, hogy vesse alá egyediségét és egyéniségét egy túlzó, elrajzolt játékmódnak. Legyen sok, de ne önmagáért, hanem a szerepért. Érdekes módon ebben is megmutatkozik az egyes színészek közötti különbség; miközben az előadás teljes ideje alatt jól működik az összkép, meg-meglátszik, hogy ki tud pont annyira sok lenni, amennyire kell, és ki az, aki kissé túllépi a keretet. Nekem úgy tűnt, László Zsolt, Molnár Áron és Gyöngyösi Zoltán adagolják legjobb érzékkel és arányban önmagukat és a szerepet; Petrik Andreának is jól áll a filmszínésznő karikatúrája, azt pedig különösen élveztem, hogy Pál András tolvajfigurájáról folyamatosan a Kacsamesék betörői jutottak eszembe.

Amennyire pörögnek az események az előadás legnagyobb részében, annyira lassan indul az eleje. Tyimofejev szobájában szerel. A helyiség apró doboz; a férfit szűk térbe szorítják a szőnyeggel borított falak. Pater Sparrow részéről merész vállalkozás és jó döntés volt, hogy a Radnóti amúgy is kicsi színpadán egy még szűkebb teret hozott létre; ezzel ugyanis abból is klausztrofóbiát vált ki, aki egyébként nem hajlamos rá, így sikeresen érzékelteti Tyimofejev bezártságát, külső és belső elszigeteltségét. A tér később az idővel együtt kitágul és rétegessé válik, olyan vizuális világ bontakozik ki, amelyhez hasonló színvonalú és minőségű látvány sajnos nagyon ritka a magyar színpadokon. Magában foglalja annak a generációnak az ízlését, amely rajzfilmeken, Tim Burton- és Terry Gilliams-filmeken nőtt fel – bizonyos pillanatokban eszembe jut Doktor Parnasszus csodálatos kulisszaszínpada, az előadás végén pedig ahogy Tyimofejev előre jön a színpadon, az a 2001: Űrodüsszeiát idézi, de mintha az előadás több ponton is utalna a Kubrick-filmre. Sparrow villanykörtesorral felszerelt keretekkel vágja ki a jelenetek képeit, így szellemesen giccses, a maga kontextusában értelmezve nagyon szép, mesei látványt hoz létre, amely tökéletesen illik az álmok világához. A kulisszák közti járkálás, a rétegek ilyen kihasználása szintén rengeteg játékra ad lehetőséget, és ugyanannyira reflektál a színpadhasználat egy adott hagyományára, mint amikor a szövegben a negyedik falra utalnak.

Fotók: Dömölky Dániel

Vecsei H. Miklós szövege tele van szójátékkal, nyelvi poénokkal: a középszerűsítési programon dolgozó diktatórikus hajlamú házmester háztartáskát hord magánál, vagy elhangzik, hogy mehetne minden a kerékvágásba. Megjelennek a színpadon olyan karakterek, akik a drámában nem szerepelnek, például egy P. Howard nevű angol cserediák (Olasz Renátó) vagy maga Bulgakov (Gazsó György). Miközben Vecsei saját szöveget alkotott az előadás számára, jó érzékkel tartotta meg Bulgakov bájos történetének saját poénjait. Anaida Mihajlovna (Petrik Andrea) elhagyásjelenetét például az orosz szerző is nagyon humorosan írta meg, a sztereotip módon szép, de butácska színésznő házi drámájaként. Vecsei azonban ezt tovább fokozta, még több tipikus, bumfordi szakítós mondattal és szófordulattal, mint például amikor Anaida odaveti Tyimofejevnek, hogy ha igazán szeretné őt, akkor örülne annak, hogy megtalálta a boldogságát a másik férfival. (A feleség neve egyébként az eredeti darabban Zinaida; így a névváltoztatást sem tudom másként értelmezni, mint faviccként.)

A fecsegő mélység esetének tartom ifj. Vidnyánszky Attila legújabb rendezését, ahogy egyébként ugyanezt gondoltam korábban a Liliomfiról is. Közhely, hogy a jó vígjáték soha nem csak önmagában a nevettetésről szól, ezen mindig túlmutat. És ezt hangsúlyozva vígjátékot rendezni szintén közhely. Éppen ezért hat üdítően, hogy a fiatal alkotók nem érzik úgy, jelezniük kell, hogy amin nevetünk, annak nagy része valójában szomorú. Magas színvonalon űzik a sírva röhögtetést, azzal, ahogy adott esetben a végletekig fokoznak egy-egy poént; folyamatosan nevettetnek, és nem fagyasztják arcunkra a mosolyt, a komolyság mégis ott húzódik mindennek a mélyén. Egyik pillanatban a pálinkában mosakodáson nevetünk, a következőben a medvejelmezen (jelmez: Vecsei Kinga Réta), amikor Jakin Snittov (Molnár Áron) vérben ázik, mert annyira megkínozza a cár, akkor pedig azon. De miközben röhögünk ez utóbbi jelenet abszurd morbiditásán, egyszersmind szembesülünk is egy valaha élt történelmi személy brutalitásával, ami egyáltalán nem vicces, hiszen mindannyian tudjuk, hogy voltak és vannak hasonlóan kegyetlen emberi cselekedetek a világon. Az, hogy itt mégis nevethetünk rajta, gyógyító. Akárcsak az olyan közéleti kiszólásokon kacagni, mint hogy a lakóközösség egy földszintes ház liftjének átadását ünnepli, mert liftépítésre és karbantartásra volt kiírva az uniós pályázat. Vannak poénok, amelyek a jelenünket érintik, vannak, amelyek visszanyúlnak a XVI. századi cár idejébe, és olyanok is, amelyek Bulgakov korára vagy azon keresztül a magyarországi szocialista érára vonatkoztathatók. Vagyis nemcsak a történet, a poénok is utaznak az időben. És mindezt úgy adagolják az alkotók, hogy közben nem foglalnak politikai állást, nem teszik le a voksukat egyik vagy másik virtuális oldalon.

Ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós együttműködése szerintem az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi időben a magyar színházzal történt. Új színt hoztak a színjátszásba. Nem mintha bármi különösen újítót találtak volna ki; egyszerűen „van íze, bűze” annak, amit csinálnak, ahogy azt Jacques Foch, a Jöttünk, láttunk, visszamennénk időutazója mondaná. Nemcsak a díszlet épít a filmes gondolkodásmódra, hanem például a vágásszerű jelenváltások és a montázsok is. A rendezés használ ahhoz hasonló effekteket, amilyeneket Bodó Viktornál vagy Kovács D. Dánielnél is látni lehet, hasonló vágás- és világítástechnikákat, mint Pintér Béla, a színpadon megvalósuló világ mégis egyedi, felismerhető benne az alkotópáros kézjegye. Ez pedig összefügg azzal is, hogy a filmes gondolkodásmód megjelenése ellenére zsigeri színház marad. Azt idézi fel, amitől a színház pótolhatatlan és eltörölhetetlen művészeti ág. Az estéről estére ismétlődő, mégis mindig új játék örömét csillantja fel és hiteti el.

Mi? Iván, a rettenet – társasházi science fiction
Hol? Radnóti Színház
Kik? Figeczky Bence e.h., Gazsó György, Gyöngyösi Zoltán e.h., László Zsolt, Martin Márta, Molnár Áron, Olasz Renátó e.h., Pál András, Petrik Andrea, Rusznák András, Schneider Zoltán, Sodró Eliza / Bulgakov színdarabját átírta: Vecsei H. Miklós / Dramaturg: Garai Judit / Zene: Kovács Adrián / Díszlet: Pater Sparrow / Jelmez: Vecsei Kinga Réta / Rendező: Ifj. Vidnyánszky Attila