Eszerint Hamlet – ha jól értem – kísérletet végez, mégpedig in vivo, hogy megértse önmagát, a környezetét, egyáltalán a világot. Tetszetős szándék, nagy cél. Kár, hogy az előadáson nemigen hagy nyomot.

Mielőtt megpróbálom szisztematikusan földeríteni, mi mindent akart Blaskó Balázs egri színidirektor, következésképpen fölkent rendező a Hamlettel elmondani, nem állhatom meg, hogy egy személyes emlékkel kezdjem. Meghatódtam, amikor egyszer csak a színen megjelent egy Szent Mihály lova. Falusi gyerekkoromban láttam ilyet utoljára, temetések alkalmával. A halottat vitték rajta a temetőbe. Koporsóban természetesen, nem urnában, és ha a szertartás a templomban volt, akkor végig az egész falun. Négy férfi cipelte a vállán. Ophelia temetésénél természetes szerepe is lenne. Ám az egri Hamlet-előadásban sokkal előbb előkerül, főképp ülőalkalmatosságként használják. Mélyebb jelentése az előadásban megfejthetetlen, mert hogy a halálra emlékeztet, az oly nyilvánvaló, hogy aligha számít megfejtésnek. Profán használata már inkább: gunyoros üzenetet hordozhatna a halál triviális voltáról. Ha sugallana bármit is az egész produkció, súlya is lehetne.

Nagy András. Fotó: Gál Gábor

No de haladjunk módszeresen! Már a műsorfüzet árulkodik: „próba, mint előadás, mint próba” – próbál szellemeskedni az alcím. Ezt aztán az előadás igazolja is. Mindenekelőtt a látvány: fogason palástok, maszkok lógnak. Utalnak arra a ki tudja, mikor volt régi időre, amikor a történet játszódik, meg arra, hogy amit látunk, csak színház, sőt ott is még csak próba. Ezt hangsúlyozandó Claudius gyakran példánnyal a kezében közlekedik, a papírral ágál. Amúgy a tér nem emlékeztet színházra, Székely László díszlete inkább hatalmas, vaskos oszlopokkal súlyosbított rideg, szürke, ipari csarnokot sejtet. Kellemetlen, ellenszenves környezet. Jobb oldalt egy maszkos páncél áll, föltehetőleg az atya szellemét akarja jelezni. Hamlet gyakran mellé áll, mintha onnan akarná indítani az akcióit, ahogy egykor a tánciskolai ügyetlenekről hírlelték. Velich Rita súlyos jelmezei ritkán kerülnek le a fogasokról, a színészek természetesen hanyag, jellegtelen civilben próbálnak.

A műsorfüzetből a rendezői vallomást teljes egészében idézem, mert meglehet, nem értem annyira jól, hogy nyugodt szívvel kiragadjak belőle valamely jellemzőnek tetsző részletet: „Újra és újra elolvasva a művet, a szövevényes érzelmi-politikai-hatalmi szenvedélyekkel átszőtt cselekményívből egy színházi értelemben is kivételes figura alakja bontakozik ki előttem. Egy intellektuális, művész vénájú ember, individuum, aki önnön belső- és külső, gondolati- és tettbéli, cselekvési lehetőségeit kényszerül felmérni egy számára szinte átláthatatlan és felfoghatatlan élethelyzetben. A tisztánlátáshoz, a kérdések megválaszolásához, a bizonyításhoz a színházi elemző munka analitikus eszközeit hívja segítségül. Szerepet játszik (őrület), hogy a környezet szerepjátékait leleplezhesse. Drámajátékot teremt (egérfogó), hogy a drámai csúcspont, mint kísérlet, a valóság analógiáit egyértelműen összefüggésbe hozza. A színházi próba hangulatát, keretét (próba, mint előadás) leginkább szolgáló semleges térben (próba-csarnok), a színház elhivatott létéről, a színházművészet eszmei lehetőségeiről gyakorlati tapasztalattal ad szinte szakmai kurzust az önlelkét és az élet működését analizáló, színházteremtő főhős: Hamlet.”

De hogy továbbléphessek, mégis le kell fordítanom a magam együgyű nyelvére a fentieket. Eszerint Hamlet – ha jól értem – kísérletet végez, mégpedig in vivo, hogy megértse önmagát, a környezetét, egyáltalán a világot. Tetszetős szándék, nagy cél. Kár, hogy az előadáson nemigen hagy nyomot. Nem hagyhat, mert nem hatja át a játékot. Bizonyára azért is, mert hiányzik a társulatból az a játékkultúra, kiművelt játékstílus, amellyel egy ilyen összetettebb, a cselekmény elbeszélése mögé tekintő mondandó közvetíthető lehetne. Az előadás elején is a megérkező színészek külön is citálják Hamlet színházesztétikai elveit – „Minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát” – és konkrét tanácsait: „Ne is fürészeld nagyon a levegőt kezeddel.” De mintha csak azért hangsúlyoznák az intelmeket, hogy figyelmeztessenek, mert utána mindezeket megszegik, bár aligha szándékosan. Inkább egyszerűen arról lehet szó, hogy a játékkultúrát – ha ez annak mondható – nem lehet még Shakespeare kedvéért sem lecserélni. Márpedig az egri színház éppen Blaskó Balázs igazgatása alatt állt vissza erre a deklamáló-illusztráló stílusra, amelytől Blaskó elődje, Csizmadia Tibor idején már-már megszabadult. Igaz, Blaskó érkezésekor a társulat java távozott. Leglátványosabb példája a szembeszökőn illusztratív játékmódnak Sata Árpád Poloniusa. Nyilvánvaló ugyan, hogy készakarva játssza a locsi-fecsi, közhelyekkel dobálózó főkamarást vén ripacsnak. De az már nem fér bele az eszköztárába, hogy elkülönítse magától a figurát, és a rendezőnek sincs gondja arra, hogy ügyeljen e különbségtételre. Így végeredményben a gyanútlan néző nem ripacskodó Poloniust, hanem ripacskodó színészt lát.

Ám a stílus, a játéktechnika mégis a kisebb baj. Nagyobb a szakmai képzettség, még inkább a képesség szerényebb volta. De hogy a kivétellel kezdjem, ez nem egészen áll éppen a címszereplőre. Nagy Andrásból inkább csak a formátum, a súly, a személyiség, a jelenlét ereje hiányzik. Következésképpen persze a címszereplő jellemének markáns, eredeti, izgalmas értelmezése is. Egy rokonszenves fiatalembert látunk, aki nem tesz ránk mélyebb benyomást. De ez legnagyobb részt alighanem a rendezési problémákból adódik. Reiter Zoltán a hírek szerint helyettes Claudius, a lesérült Kelemen Csabáról maradt rá a szerep, aki bizonyára súlyosabb, formátumosabb király lett volna. Reiter Zoltán pedig akár érdekesebb is lehetne, ha a rendező értelmezést társítana túlbuzgó jelentéktelenséget sugalló figurájához. Saárossy Kinga viszont mintha maga is megfeledkezett volna arról, hogy értelmezze a királyné szerepét, mert ahhoz elég jó színésznek ismertem meg korábban, hogy feltételezzem, ennél összetettebb jellemű Gertrudist is elő tudna állítani. Babócsai Réka Opheliájában van valami zavaró érdesség, Káli Gergely Laertese csak fölös ordítozásával tűnik ki. A többieket jobb említetlen hagyni.

Szóval a kísérlet nem sikerült, s minthogy in vivo, azaz élőben végezték, az áldozat meghalt.

Mi? William Shakespeare: Hamlet – próba, mint előadás, mint próba
Hol? Gárdonyi Géza Színház, Eger
Kik? Reiter Zoltán, Saárossy Kinga, Nagy András, Baranyi Péter, Sata Árpád, Káli Gergely, Babócsai Réka, Fehér István, Baráth Zoltán, Várhelyi Dénes, Tunyogi Péter, Kardos Kristóf, Tóth Levente, Csathó Norbert, Sztaniszláv László / Fordította: Arany János / Díszlettervező: Székely László / Jelmeztervező: Velich Rita / Rendező: Blaskó Balázs