A maga szabadságharcát az ötvenhatos szabadságharchoz emeli, ő maga a pesti srác, a bátor államférfi, a bölcs kádi, a szellemes debatteur, a leleményes felfedező, a küldetéses hittérítő, a precíz mérnök és a didaktikus tanító bácsi egyszerre.

A korábbi ünnepségeken díszletként használt, azóta átalakított, a városból kimart, lekövezett Kossuth tér, kiemelt helyén a demokratikus rend és az állam legfőbb szimbólumával, az Országház épületével már nem felel meg az állami ünnepség újfajta kívánalmainak. A tér most már csupán helyszín, egyszerű cím, ahova menni kell, ha valaki részese akar lenni az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának mintegy csúcspontjaként megrendezett október 23-i hivatalos megemlékezésnek. Azt gondolná az ember, hogy ebben a műsornak a főszereplői az évforduló, illetve az ünnepelt esemény résztvevői, az ötvenhatos „hősök” lesznek – az idézőjel nyilván nem tetteik lekicsinylését célozza, hanem arra utal, hogy ezek az emberek, akik akkor kimentek az utcára valamiért (vagy éppen valami ellen), jellemzően nem héroszi küldetéstudatból tették ezt, hanem vélhetően szükségszerű következménye volt az akkori életüknek. A történelmi körülmények avatják őket hőssé, hát meg is érdemlik, hogy annak tekintsük őket. Az ’56-os Emlékbizottság az ünnepségsorozatot és évfordulót megelőző plakátkampánya mintha ebből a szándékból indult volna ki – hogy hol kapott gellert, jó kérdés, de úgy tűnik, a szervezők valóban mintha csak egy előadáshoz kerestek volna kreatív promóciós ötleteket, gátlástalanul kinyiszálták az eredeti ötvenhatos fotókat a maguk kontextusából, s hoztak létre belőlük újakat, ráadásul a hősök merítése is felvet számtalan kérdést (a Pruck Pál képében megjelenő Dózsa László színésztől kezdve Mindszenty József alakjának e sorozatba való beillesztésén át Nagy Imre karakterének hangsúlyos hiányáig, illetve a fotók jogszerűtlen, engedély nélküli használatáig, sőt átdolgozásáig). Azonban úgy tűnik, az egész produkció koncepciója egyetlen think tankből származik, hiszen a kontextusáthelyezés nem véletlen tett következménye, hanem ez maga az ünneplés, ugyanis ebben az előadásban valójában egyetlen hérosz akad: Orbán Viktor miniszterelnök.

Fotó: Schiller Kata

Monodrámát láttunk ezen az ünnepségen, amely úgy volt felépítve, hogy a miniszterelnök beszéde legyen a csúcspont. Megszólalt addig Duda lengyel elnök, voltak iskolai ünnepély jelleggel dalok (bár Elvis Presley száma kilógott kicsit), színpadra lépett Laklóth Aladár (ezúttal nem kulturális minisztériumi tanácsadóként, hanem nyilván színészi minőségében) és Kökényessy Ági (Jennifer Aniston állandó magyar hangja, az Újszínház társulatából), de mindez mellékesnek tűnt a fináléhoz, a műsor tetőpontjához, a centrális erőtérhez képest. Orbán az előadás főszereplője, a húzónév, akiért mindenki idejött.

Az Országház helyett a háttér egy háromosztatú ledfal, mintha csak egy sportcsarnokbeli koncerten lennénk, a középső panelen végtelenítve láthatjuk a magyar zászló lobogását, a két szélsőn a szónok premier plánját. Középen azonban egy gigantikus molinó takarja ki részben a képet, szürke, rajta fehérrel „A magyar szabadság éve” felirat. Fölötte a forradalom kvázi emblémájának tekinthető lyukas lobogó stilizálva, ettől balra a két évszám, 1956 és 2016, ugyancsak fehér betűkkel, csupán a hatos és a nulla színes: ez a Hatvanadik Évforduló című nemzeti blockbuster logója. Az Országház aljába pakolt roadshow-díszlet ugyanazt a megoldást hozza, amellyel az épület nagytermeinek képernyőhöz nem illeszkedő díszeit tüntetik el a vizuális média kívánalmainak megfelelően a kormányszóvivői és más parlamenti sajtótájékoztatók alkalmával; mégis csak képernyőképesebb egy színes háttérfal elé állítani a beszélő fejeket, mint mondjuk egy Lotz-festmény elé, még nem kívánt asszociációkat keltene a kép, és a fali díszek sem rombolják a politikai mondanivalót. Ezen a napon a Steindl-épület ornamentikája vált nemkívánatos vizuális elemmé.

Ez alkalommal még a Nyugatról importált – a kormányzó párt szívének oly kedves és más politikai erők által is előszeretettel használt – biodíszlet-tabló is csupán mellékmotívum. Számtalanszor láthattuk, hogy a főhős beszéde közben a párt prominensei és a hozzájuk, nos, szellemiekben kötődő értelmiségiek állnak/ülnek a háttérben. Némán, a jövőbe előretekintve figyelik a beszélő embert, és néznek vele együtt a választópolgárok szemébe, mondhatni, egy emberként felsorakoznak mögötte, egyszerre rokonszenvükről és támogatásukról, kiállásukról és együttműködésükről biztosítva nem is annyira a főhőst, mint inkább az ő kedves nézőit. Most ennek az emberkoszorúnak az ülő része a színpad két oldalára szorul (igaz, az oldalra szorulást a mennyiséggel kárpótolják, egészen hosszan, már-már komikusan, szárnyként nyúlik el a sajátos védősorfal), a sor pedig a molinó mögött is folytatódik, álló alakokkal, fokozandó a centrumba helyezett főszereplő hitelességét. Nyilván megtiszteltetés egy színpadon létezni a főhőssel, bármilyen szerencsétlen megoldás a hazai közjogi méltóságok néma statisztériaként alkalmazott csoportját úgy ültetni a kirakatba, hogy vállaltan a jelenlét és a szónok hitelesítése az egyetlen lehetséges szerepük.

Szükség is van a stabilitás üzenetére, hiszen a háttérben síppal, dobbal, nádi hegedűvel próbálkozik az istenadta nép nem kormányszimpatizáns része hangot adni közéleti ellenérzéseinek. Meglepő, hogy ez a főhőst az első pillanattól kezdve nyugtalanítja. Nem bízik a hangosítás erejében, a mikrofonban, a hangszórókban, saját hangszálaival akarja túlsüvölteni a tér széléről érkező zajt, mintha magát akarná megnyugtatni, hogy amit hall, az valójában nincs is. Alapesetben is rossz színészként beszél, mondanivalóját túlnyomatékosítja, minden szót hangsúlyoz (distinkcióképtelenség), amit lassítással és hangerővel próbál fokozni, emiatt pedig mondatai hol sikoltásba hajlanak, hol rekedtes recsegésbe torkollnak.

Furcsa, de tudatos nyelvi puritánsággal kezdődik a szöveg, a főhős nem államokról (tehát elvont fogalmakról), hanem a népekről (konkrét emberekről) beszél: a magyarokat és a lengyeleket köszönti, meg a lengyelek elnökét (az egyetlen külföldi notabilitást, aki elfogadta Orbán meghívását az eseményre), előzékenyen mosolyog rá, kissé meg is hajol felé az üdvrivalgás közben, mint aki teátrálisan prezentírozza a vendégnek hozott ajándékot, és a felütésbe még az is belefér, hogy idézi a Nemzeti dal két legismertebb sorát (naná, hogy a tömeg vele skandálja). Köszöntöm a körünkben ünneplő ötvenhatosokat – hosszú életet kívánunk nekik! – kiabálja a házigazdaként fellépő Orbán. Érdemes e mondatot elemezni. Kiket köszönt? Az ötvenhatosokat. Milyen ötvenhatosokat? A körünkben ünneplőket. Ahogy Duda elnököt a teljes lengyel néppel azonosítja, úgy azonosítja önmagát Magyarországgal, a téren ünneplő ötvenhatosokat az összes ötvenhatosokkal. És hogy aki nem ünnepel, hanem sípol-üvölt-hörög a tér sarkában? A főhős elegáns: nem állítja, csak a pontos kijelöléssel sugallja, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. A többit a nézőre bízza, a közönség pedig érti ezt a sajátos, dupla fenekű newspeaket.

A főhős gyakorlott, megvárja a tetszésnyilvánítást. Pont annyit vár, amennyit kell, nem lehet megingatni eme érzékét. Ez profi – a legnagyobb előadásszámban haknizó színészek is megirigyelhetnék. Az ováció alatt bejáratottan pótcselekszik: megigazítja a mikrofont, megsimogatja a papírt, majd kinéz a tér két oldalára, jelezve, hogy várja, hogy folytathassa. Alapvetően összeráncolt homlokkal áll, a gondterheltség és a nagy formátum, amit érzékeltetni szeretne; néha azonban megenyhül a tapsok alatt, és egy-egy mosolyt küld rajongóinak. Nem szeretne merevnek mutatkozni, a Schmidt Mária által kiadott direktívák megvalósítása, a fancység és sexység szándékának illusztrálása lehet az a hanyag mozdulat, amellyel néhány eleresztett pillanat erejéig oldalvást a beszédpultra könyököl, mintha csak egy felest készülne rendelni a sarki presszóban barátságos határozottsággal (értsd: permanens túlhangsúlyozással és -hangerővel).

Az ünnep felemel és megtisztít. A centrális erőtér megemlékezik az ötvenhatos diákok, csepeli és újpesti munkások, lakatosok, polgárok, orvosok és még sok foglalkozás hagyatékáról, sőt Nagy Imrééről is, igaz, az ő nevét nem mondja ki, kivégzett miniszterelnökként hivatkozik rá. Bedeszkázott égbolt, rossz alkuk, alakoskodás, rejtőzködés, lapos félrenézések – sorolja, mi minden nehezíti meg egy diktatúrában az életet, mert – mint mondja bölcsen – élni kell, még diktatúrában is. Kigyógyítottuk hazánkat a diktatúra szövődményeiből – jelenti be diadalmasan. Kitáruló világról, egyenes tartásról, világos beszédről szól, amelyekre a jövőt lehet építeni. A szónokot meglepi az erre érkező lelkes, hosszú ováció, elégedetten nyalogatja a szája szélét, mint aki igazán jó papramorgót kortyolt az imént, és várja a következő lehetőséget. Megüzentük a Nyugatnak, hogy a Szovjetunió sebezhető – így kerül elő az üzengetésközpontú plakátkampány és népszavazás narratívája, egyenes ok-okozati kapcsot teremtve 1956 és a kormány jelenlegi kommunikációs stratégiája között, megelőlegezve a közvetíteni kívánt üzenetet, amely kijelöli a szabad emberek egyetlen lehetséges feladatát: az elszovjetesedéstől meg kell menteni Brüsszelt! A nagykabátos főhős magára veszi Moszkva megsebesítésének minden terhét és dicsőségét (klerikális kiszólásokkal dúsítva, például: elvitte az ördög a kommunizmust, bár néha visszajár füttyögni – az improvizált vagy annak tűnő poén nagy tapsot kap, a szónok e pillanatokban valódi showmanné válik, és láthatóan igen elégedett a kiváltott hatással). Közhelyes hasonlatok és képek sorjáznak, a parittyás Dávidtól a szabadság hibátlan szépségéig. Szabad Európát vágyik a rendszert változtató főhős, miközben folyamatosan írja és közvetíti a newspeak szótárt: a határzár egyenlő a szabadsággal, a gyávaságból bátorság lesz, a kommunikációs trükkből sorsszerűség, az aljasságból helytállás. A maga szabadságharcát az ötvenhatos szabadságharchoz emeli, ő maga a pesti srác, a bátor államférfi, a bölcs kádi, a szellemes debatteur, a leleményes felfedező, a küldetéses hittérítő, a precíz mérnök és a didaktikus tanító bácsi egyszerre. Talán ez a probléma: minden ő szeretne lenni. És így érti meg az ember, hogy nem is monodrámát nézünk, hanem olyan színházat, amelyben minden szerepet egyetlen ember játszik. Ő a drámai szende, a naiva, a szubrett és a bonviván, a buffó, a siheder, a jellemszínész, a lírai tenor, de még a karnagy és a súgó is.

Fő dolgokban egység, egyebekben szabadság. Ezzel zárja az ötvenhatos ünnepséget a főhős. A közönségben nem merül fel az a kérdés, ’56-ban ebből miért csak az utolsó szó volt a transzparensekre írva. A showman nagyvonalúan levonul, a színpad üres. Az egyszemélyes színház nézőterén szűnni nem akar a taps. És mindenekben szeretet.