…Horváth Csaba nehezen szakad el Tar Sándor írásaitól, ami ugyanakkor cseppet sem egyoldalú megközelítéseket jelent; egyrészt „jól állnak egymásnak” ők ketten, másrészt a novellák esetében az egybegyúrás (A mi utcánk; A te országod), a regénynél a feldolgozás segít a színpadi produkciók mindig más és más rétegeire helyezni a hangsúlyokat, amiben persze az aktuális író-cinkostárs sem vétlen.

Fotó: Horváth Csilla

Vegyük először a tényeket. Horváth Csaba mostanában sokat rendez, ez egy. A Szürke galamb a harmadik Tar-adaptációja, ez kettő. A Stúdió K Színház színészei most dolgoztak vele először, ez három.

És innentől – mindezek alapján – csak kombinálhatunk, akár egy nyomozásban, kizárólag a saját megérzéseinkre támaszkodhatunk. A mennyiség azért fontos, mert aki követi Horváth Csaba munkáit, látja, melyik előadásban merre tapogatózik, milyen irányba mozdul ki éppen. Követni pedig azért érdemes, mert bár csak a produktumokat látjuk, az egymásutánban érzékelhető a folyamatos kutatás, próbálgatás, a nyughatatlanság. A két legutóbbi bemutató, a Bartók-est (Ördögkatlan/CAFe Budapest/Várkert Bazár) és a Patkányok (Szkéné Színház) két látszólag külön világ, hozzájuk képest a Szürke galamb egy harmadik, helyesebben inkább a kettő metszete: szigorú koreográfia és komoly szövegmunka. A Bartókokban szöveg nincs, a Hauptmannban a mozgást szorítja ki az énekbeszéd. Itt szöveg is van bőven, fizikai színház is van, zene is van (de még milyen!). Az elmúlt évek azt is mutatják, hogy Horváth Csaba nehezen szakad el Tar Sándor írásaitól, ami ugyanakkor cseppet sem egyoldalú megközelítéseket jelent; egyrészt „jól állnak egymásnak” ők ketten, másrészt a novellák esetében az egybegyúrás (A mi utcánk; A te országod), a regénynél a feldolgozás segít a színpadi produkciók mindig más és más rétegeire helyezni a hangsúlyokat, amiben persze az aktuális író-cinkostárs sem vétlen. Hogy mást ne mondjunk, A te országod Horváth talán egyik legérettebb, legkövetkezetesebb, legélvezetesebb stb. (csupa felsőfok) rendezése, amelyben tökéletesen megvalósul a cél: „a mű színrevitele, nem pedig a műfajé”.1

Fotó: Schiller Kata

Azt hinné az ember, regényt könnyebb színpadra adaptálni, mint egy csokor novellát, de feltehetően ez csak a kívülálló naiv elképzelése. Ezt sem a műfaj határozza meg, hanem a szemlélet, bár a műfaj sem mellékes, főleg, ha eleve (bármilyen szabad, de) sajátos szabályokkal rendelkezik. A Szürke galamb eredetileg bűnregény, mozaikszerű, sejtelmes, fokozatosan kibomló cselekménnyel, amelyben egy sor rejtély vár megoldásra, felderítésre, összerendezésre. Lélektani opust nyilván könnyebb színpadra alkalmazni, mert ott a szereplők belső mozgatórugói maguktól viszik előre a dramaturgiát – és Mikó Csaba le is csap arra a kevés pszichológiai szálra, amely kínálkozik. Sőt, fel is dúsítja némelyiket, például Molnár, a rendelkezési állományba helyezett (értsd: ideiglenesen félreállított), de a nyomozásba bevont hadnagy magánéletét, amelyet a melléje rendelt rendőrnő, név szerint Malvin váltig feszeget. A feszegetés a végkifejletből persze érthető, de elburjánzását mintha Mikó maga is enyhíteni próbálná azzal, ahogy Molnár folyamatosan elhessegeti a témát. Az átirattal kapcsolatban ez az egyik kifogás, amely felmerülhet – azokban, akik friss olvasmányélménnyel a fejükben ültek be a nézőtérre, másoknak talán fel sem tűnik, hiszen jócskán el vannak foglalva azzal, hogy a kanyargós történetet összerakják. A másik visszanézve már nem is kifogás, hanem inkább elismerés: elsőre krimiidegen döntésnek tűnik Csiszár őrnagy és a Nyúlszájú, vagyis a főnyomozó és a bűnöző azonnali azonosítása, de ha jól figyelünk, rájövünk, hogy amellett, hogy erre más megoldás nem volt, mert nem lehetett, a dolog kifejezetten jól sül el. A regénybeli figurák sokaságából következően az előadás végig szerepkettőzéssel dolgozik, minden színész legalább két ember bőrébe bújik, de Lovas Dániel másként two in one, ő nem egy színészben kettő, hanem egy személyiségben. Levetkőzhetetlenül: fekete bőrkabátja alatt végig ott a begombolt galambszürke kardigán (jelmez: Benedek Mari). Ő az állandó a kavarodásban, az origó, már az első színben, amikor a bűnbanda egyik végrehajtója és a megrendelő közötti egyenes járásból finoman kiemeli az akadályt – kibillenti a tengelyt, ennek a világnak a tengelyét. A monológok és a párbeszédek megoszlásából ugyanez következtethető ki: Lovas Dánielé magányos figura, Csiszárként távolságtartó, Nyúlszájúként inkább messziről szemléli és irányítja a dolgokat. Az ő beszélgetőtársa egy diktafon, ami ha nem is mindentudó elbeszélővé, de egyfajta narrátorrá avatja. Ettől még belefolyik közös jelenetekbe, de azokban alig venni őt észre – ez skizofrén létezésének lényege. Az ő lépései, kicsit éneklő hangú szenvtelenséggel elmondott megfigyelései, vallomásai nélkül a történet is, az előadás is megakadna, mit sem érne a jelenetezés.

Fotó: Schiller Kata

A színészeknek szemmel láthatóan nem okozott gondot Horváth Csaba színpadi nyelve, kivétel nélkül mindenki teljes erőbedobással és kiválóan végzi a dolgát – a „hozott anyag”, Horkay Barnabás meg pláne, akire annyi apró szerep jut, hogy néha nemcsak mi kapkodjuk a fejünket, hanem ő maga sem tudja, hova kapjon, de remekül állja a sarat –, emellett az előadás zenéjét is jegyző Spilák Lajost nem lehet említés nélkül hagyni. Hálás szerep az övé, a rádiósé, amelynek kiemelése ugyanakkor ügyes fogás mind az átirat készítőjétől, mind a rendezőtől. Állandó színpadi jelenléte kipótolja azokat a hézagokat, amelyekbe a Nyúlszájú/Csiszár érintettségénél fogva nem avathat be. Ő a város füle és hírharsonája, mozdulatlanul mozgó tudósító, a megtestesült adó-vevő, egyszemélyes kalózrádió, zenekar és hangkulissza egyben, a párhuzamos szereposztásban ráadásul a bűnbanda feje, Bátyó. Kettejük nagyjából egyidejű kiiktatása (gyilok) után nemcsak a bűnesetek érnek hamarosan véget, de a város is elcsendesül. A „stúdiót” széthordják, Bátyó famíliája helyén pedig új, inkább valamiféle „szent” család alakul – képileg is.

Fotó: Schiller Kata

Mert a látvány fontos, talán ezzel is kellett volna kezdeni. Gyakorlatilag üres, fekete térből indulunk, amely jelen esetben egyáltalán nem eszköztelenséget jelent. A ferdén belógó neoncső alá a földre ragasztott fehér szigetelőszalag-darabok tervrajza alapján szoros struktúra épül. Testekből, mozgásból – mi másból? Egyenes vonalak, különböző síkokon, tényleges vagy csak súrlódásszerű metszéspontok, (nem annyira tiszta) színek, majd a második részben körök, amelyek a fináléra ismét kiegyenesednek, letisztulnak, akár (valamelyest) a történet. Mintha Malevics festményeit nézegetném két részben, amelyek mögött a végén felvillan a reneszánsz.

Nálam ez akadt be, talán csak a nemrégiben látott Bartók Concerto miatt, bár ezt merőben kétlem, és egy pillanatig sem bánom.

Mi? Szürke galamb
Hol? Stúdió K Színház
Kik? Tar Sándor Szürke galamb című regénye alapján írta: Mikó Csaba / Játsszák: Homonnai Katalin, Horkay Barna, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos / Zene: Spilák Lajos / Jelmez: Benedek Mari / Fény: Eőry Zoltán / Rendezőasszisztens: Tóth Réka Ágnes / Rendező: Horváth Csaba