Melyek azok a körülmények, amelyek között szabad akaratunkból választjuk a tudatlanságot, a vakságot? Ezt a kérdést járja körül a Stereo Akt új előadása némi didaxissal átitatva.

Boross Martin rendezése sci-fi, amely Magyarország nagyon közeli jövőjében játszódik. 2021-ben egy tévéműsor közönségében ülünk a Trafóban, ahol bugyuta felelsz vagy mersz játékot játszik a túlmozgásos, tenyérbe mászó műsorvezető (Terhes Sándor) az est sztárvendégével, a popénekesnővel (Hay Anna). Eközben elő adásban kapcsolják a köztévé híradóját, ahol nem annyira meglepő módon kormánypropaganda megy, és egy furcsa, új műtéti beavatkozásról van benne szó: az új szemről.

Jókuti György fotói

Hogy mit tud ez az új szem, az lassan, de biztosan válik világossá számunkra: csak a jó dolgokat lehet vele meglátni, csak a jó dolgokra enged emlékezni, boldog agyhalottá változtatva viselőjét. És valóban, mintha erre tartanánk mostanában, amikor szó nélkül hagyjuk, hogy milliárdok szívódjanak fel az államkasszából, amikor kiutasítjuk az országból a menekülteket, majd úgy teszünk, mintha itt sem lettek volna, és amikor nem veszünk tudomást olyan problémákról, amelyeket nem érzékelünk közvetlenül a bőrünkön.

2021-ben – ahogy 2017-ben is – csak kevesen mernek lázadni a kialakuló és bebetonozódó új rendszer ellen, ezeket a lázadókat pedig egyetlen mozdulattal söpri félre a hatalom. Áron (Hajduk Károly) nem lázadó, egyszerűen csak ki akar maradni ebből az egész tébolyult helyzetből. Hogy mégis ő lesz az előadás főszereplője, az tulajdonképp véletlen, a rendszertől pedig már nem a társadalmat, hanem saját elméjét kell megmentenie.

A tévéműsor botrányba fullad, minden résztvevőt, így minket, a nézőket is elkábítanak, évek múlva ébredünk egy klinikán, az emlékek klinikáján. Az előadás tétje innentől fogva már csak az, meg lehet-e győzni az utolsó látó embert arról, hogy ő is vesse alá magát az új szemes műtétnek. Hogy miért kell kikényszeríteni, hogy ő hozza meg ezt a döntést, és miért nem hajtják rajta végre erőszakkal az eljárást, azt Orwell 1984 című könyvéből már tudjuk: az elnyomó rendszer nem akkor sikeres, ha eltávolítja az ellenállót, hanem akkor, ha a maga javára változtatja meg annak gondolkodását.

Az emlékek klinikájának stratégiája pedig a rossz emlékek felidézése, vagy épp a jó emlékek rosszba fordítása. Az egyik jelenetben Áron egy feleségével töltött wellness hétvégére gondol vissza, amely kellemes, zavartalan emlékként elevenedik meg, kedves recepciós lánnyal (Julia Jakubowska), talán túlontúl nyájas masszőrfiúval (Ördög Tamás) és nyugodt, kiegyensúlyozott feleséggel (Hay Anna). Egy ponton a klinika orvosa, akit szintén Terhes Sándor alakít, leállítja a jelenetet, és felteszi a kérdést, hogy valóban így történt-e minden. Az idill egyik pillanatról a másikra alakul át rémálommá a jelenet megismétlésekor, és világossá válik: az emlékeink sokszor megcsalnak minket, az új szem nélkül is szeretnénk inkább a jó dolgokra emlékezni. Hogy mi történt valójában azon a hétvégén, az nem lesz világos a számunkra, de az igazságot biztosan a két véglet között kellene keresnünk, és ezt Áron is tudja, mikor a jelenet vége felé feleségére néz (akit Hay Anna várandósan alakít), és azt mondja „akkor nem is voltál terhes”.

Az előadás komplexitását hivatottak növelni azok a formai megoldások, amelyekben a Stereo Akt már korábban is profinak bizonyult: a hangbejátszások, amelyek megjelenítik az időugrásokat, mondatfoszlányokat hoznak elő Áron múltjából, és sötét, nyomasztó hangulatot teremtenek a színpadon. A tér négy sarkában pedig nagyképernyős tévék függnek, amelyeken reklámokat látunk az új szem műtétről, boldog embereket, akik arról mesélnek, hogyan változtatta meg életüket a beavatkozás.

Az Emlékek klinikájának egyik legnyomasztóbb jelenete az, amelyben Áron meglátogatja apját (Terhes Sándor) a műtét után a kórházban. Áron megpróbálja felidegesíteni, de ő derűsen válaszolgat fia dühödt üvöltözésére, mintha valami furcsa drog hatása alatt állna. A jelenet érdekessége abban áll, hogy meggyőz arról, az új szem nemcsak elhülyíti az embert, hanem sokat segít azoknak a felesleges, hétköznapi konfliktusoknak a kezelésében, amiket szeretteinkkel folytatunk vég nélkül. Másfelől a harag és indulat képességének elvesztésével megszűnünk önmagunknak lenni.

Áron pedig saját személyisége integritásának megőrzésére törekszik. Hajduk Károly kiábrándult, a világ alakulásába látszólag beletörődött, fásult értelmiségit játszik. Jelleméből viszont egy pillanatig sem hiányzik a cinizmus, amelyet önvédelemre használ. Nem akar hős lenni, a világot nem, csak önmagát mentené, józan eszét egy pillanatra sem veszíti el, ezért olyan különösen fájdalmas, amikor megtörni látjuk.

Jókuti György fotói

Hogy a nézőtéren mégis azt érzem, valamit nagyon a számba akarnak rágni az alkotók, az azért van, mert a megfogalmazott üzenet túlságosan egyszerű. Hollywoodi sci-fik narratívája ez: a világban, amiben élünk, mindent a hatalom irányít, átprogramozza az agyunkat, mi meg belemegyünk, mert szeretjük az egyszerű megoldásokat, a felelősségmentes életet. A Pixar Wall-E című gyerekfilmje is megfogalmazza ugyanezt a gondolatot, csak ott nem ennyire kilátástalan a végkifejlet.

Hol? Trafó
Mi? Boross Martin–Thury Gábor: Emlékek klinikája.
Kik? Szereplők: Hajduk Károly, Hay Anna, Julia Jakubowska, Ördög Tamás, Terhes Sándor
Zene: Bartha Márk. Látvány: Horváth Jenny. Videó animáció: Karcis Gábor. Operatőr: Táborosi András. Fény: Dézsi Kata. Technikai vezető: Szapu Márk. Produkciós asszisztens: Budavári Réka, Szabó Julcsi. Producer: Rácz Anikó. Dramaturg: Thury Gábor. Rendező: Boross Martin