Egy táncszínházi előadásban a prózai színészek vajon elegyednek vagy csak keverednek a táncosokkal?

Egy fontos és veretes irodalmi mű – legyen az regény vagy dráma – folyamatos kísértés és állandó kihívás a táncművészet számára. Ha megfelelő kreatív lendülettel egy telefonkönyvből kiváló előadás születhet, az nem lehet, hogy a világirodalom remekei ne állnának meg egy táncszínpadon. És talán valóban nem lehet, miközben néha mégis ez a helyzet. A Budapest Táncszínház Gabriel García Márquez Száz év magány című regényét, a PR-Evolution Dance Company Shakespeare Viharját állította táncrendbe Prospero avagy a Vihar-sziget címmel. Egyik mű sem jól követhető, lineáris vonalvezetéséről híres, ami eleve feladja a leckét a róla mesélőknek. Hát még a róla táncolóknak.

Száz év magány. Dusa Gábor fotói

A két táncprodukció hasonló úton indul neki a kihívásnak: kiváló prózai színészeket és eredeti vagy hozzáírt szövegrészeket vonnak be a játékba, miközben nagyrészt kerülik a direkt történetmesélést. A csínján mozgatott színészekkel, alig díszletezett színpadképpel és sejtelmesen jelentéses félhomállyal pedig még külcsínre is hajaznak egymásra. Az egyik mégis mintha megúszásra játszana, míg a másik szemmel láthatóan gondol valamit a darabról.

Száz év lírában és epikában

Egy alig egyórás táncelőadáson nyilvánvalóan nem lehet számon kérni a Márquez Száz év magányát. Egy színpadi adaptáció lényege szerint olvasat, amitől legfeljebb az eredeti mű alapvetéseit várhatjuk el, azt is pusztán annak okán, hogy ha már ezt a címet választották, mégiscsak legyen valami közösség a kiindulóponttal. Ezek az alapvetések jelen esetben a világ történéseinek körkörössége és a szeretni képtelenségből adódó magány gondolata. Előbbit az előadás egy beidézett szövegrésszel tudja le, utóbbiról szinte tudomást sem vesz.

De továbbmegyek. Nem hiszem, hogy egy színházi alkotónak ne lehetne meg a szabadsága, hogy teljesen szuverén módon olvasson egy irodalmi művet. Földi Béla, a táncelőadás koreográfusa a darab vezérgondolataként korábban a társas magányból való kiutat jelölte meg: „a kultúra, a történelem egyedül helyes útja az egymáshoz való közeledés.” Szép és igaz idea, ráadásul Márquez maga gondolkodott így a világról. Ezzel együtt már abban sem vagyok biztos, hogy sokan lettek volna, akik így értették a Budapest Táncszínház produkcióját, ám ahhoz, hogy ez egy míves és hatástalan eszménél több legyen a nézőtéren, bizonyosan sokkal több kell a színpadon.

Vécsei Anna dramaturgként tiszta munkát végzett: jó érzékkel találta meg azokat a mondatokat, amikből összeáll a Buendíák sorsdrámája. Hatalmas ugrásokkal, mégis jól követhető sorba rendezte a történéseket a családfa csúfos elhalásának megjövendölésétől, a vérfertőzés határán billegő unokatestvérpár elvándorlásán, családalapításán és annak virágzásán át egészen a vészjóslat beteljesültéig. Adva volt a lehetőség, hogy mozgással, Kerekes Éva és Gálffi László játékával szóljon is valamiről az előadás.

A latin-amerikai világot idéző, érzékletes zene, a jól komponált mozgások, amelyek a két felnőtt körül felnövő és elpusztuló gyerekek folyamatos pulzálását jelölik, akár önmagukban is élvezetesek lehetnének. Ahogy a két színész szövegmondása is az, és mivel a mozgók valahol félúton vannak az emlékek és a valódi emberek között, így még az is inkább csak furcsa, mintsem zavaró, hogy a táncosok és a színészek között alig van kapcsolat.

A probléma az, hogy a Férfi szeretetre való képtelensége Gálffi László játékában valamiféle skandináv típusú távolságtartássá szelídül. Mint akik a Kerekes Éva által alakított Nővel hiába nem képesek ezt kimutatni, pontosan tudják, hogy szeretik egymást. Így magány helyett mélyről jövő összetartozást, drámai kihalás-történet helyett lírai elmúlás-történetet kapunk. A végzet átrobog az ártatlanokon, így a poétikus pusztulás csupán a sors beteljesülése. Az illedelmes és visszafogott tapson túl nem sok dolgunk tud lenni ezzel a szép, ámde Márquez- és színpadidegen gondolattal.

Gondolatok színe és fonákja

Prospero, avagy a Vihar-sziget

Szinte mindig jót tesz az előadásnak, ha egy alkotó gondol valamit a színpadra állított darabról – és ezt a Prospero gárdája, élükön Nemes Zsófia koreográfussal jól láthatóan megteszi. Az sem hátrány, hogy mindezt kiválóan képzett táncosokkal és Bán Jánossal valósítja meg. A PR-Evolution Dance Company merészen nyúl hozzá Shakespeare Viharjához, és ez a bátorság bizony kockázatokkal jár.

Eleve kockázatosnak tűnik egy prózai színészt kortárs táncosokkal együtt mozgatni a színpadon, azonban hamar kiderül, hogy Bán János kifejezetten jól mozog, és puszta fizikai jelenléte is kellően erőteljes ehhez a feladathoz. Mivel a koreográfia az előadás elején pontos arányérzékkel „táncoltatja” őt, mozgó testként is partnere tud lenni a hivatásosoknak. Prosperója egy belső zaklatottságát magába záró és uralni próbáló alak, akinek később folyamatos ki- és besétáltatása a táncosok közé visszavesz a színpadi súlyából.

Szintén merész alkotói húzás a Vihar szövegként is nehezen átlátható történéseit megidézni Milánó egykori hercegéről, akit fivére lányával együtt egy szigetre száműz, ahol a legkülönfélébb emberekkel, mágiával, ármányokkal és szerelemmel találkoznak. Nemes Zsófia nem akarja elmesélni a szinte követhetetlenül gombolyodó történetet, inkább alapképleteket emel ki belőle: az önmagával és mágikus erejével küzdő Prosperót, a szerelméért próbára tett lányát, a megleckéztetett fivért. És ehhez jönnek azok a bizonyos alkotói gondolatok.

Az előadáshoz azonban nem mindig sikerül megfelelő szövegeket találni (dramaturg: Oláh-Horváth Sári). Egy részük zavaróan patetikus és közhelyes: például Prospero, amikor végül nem áll bosszút az őt száműzőkön, azt találja mondani, hogy ők is emberek. Másik részük a történet megértéséhez szükséges narráció, amit Bán János a térbe besétáltatott mesélőként mond, tovább növelve Prosperója idegenségét egészen addig a pontig, amíg gyanússá nem válik, hogy minden történés esetleg csak emlékezés és belső vívódás. Hogy egyre moccanatlanabb szenvtelensége mögül talán szenvedései vetülnek a színpadra.

Ez a megérzés teheti érthetővé, hogy az előadás második harmadától a történések között megértő és óvó, aszketikus úriemberként meg-megjelenő, bármiféle vétkektől fényévnyire lévő Prospero miért kér végül bocsánatot a bűneire. Az előadás utolsó, teátrális momentuma még egyet csavar az egészen, amit csúnya spoilerezés lenne itt elmondani, és ami az előadást Bán János egyfajta színművészi vallomásaként is értelmezhetővé teszi. Mindemellett pedig az ízléstelenség határait súroló, ide-odamozgatott díszleteket és a ruha alól kilátszó mellbimbók szalonmeztelenségét is helyre rakja.

Ezek a gondolatok azonban bármennyire merészek és intellektuálisan íncsiklandozóak, mégis csak elvont gondolatok, amik nem szervesen születnek meg az előadásból, inkább csak hozzáadódnak mindahhoz, amit látunk. Biztosan vannak, akiknél már előadás közben, másoknál (mint a cikk szerzőjénél is) talán csak néhány nap múlva. Márpedig ezek nélkül marad az értetlenkedés, és nem biztos, hogy az előadás elég muníciót ad ahhoz, hogy tovább gondolkozzon rajta az is, akinek ez nem munkaköri kötelessége.

Hol? Várkert Bazár
Mi? Száz év magány
Kik? Előadók: Budapest Táncszínház társulata, Gálffi László, Kerekes Éva. Koreográfus: Földi Béla. Dramaturg: Vécsei Anna. Díszlettervező: Klimó Péter.

Hol? Várkert Bazár
Mi? Prospero, avagy a Vihar-sziget
Kik? Koreográfia: Nemes Zsófia. Előadók: Prospero szerepében Bán János, továbbá a táncosok: Szarvas Krisztina, Szilvássi Anna, Csizmadia Tamás, Frigy Ádám, Krizsán Dániel, Matkovics Norbert, Mészáros Gergő, Radvánszki Beatrix, Haruka Kobayashi, Nagy Andrea. Díszlet: Oroszy Csaba. Zene: Gergely Atilla, Szirtes Edina Mókus. Dramaturg: Oláh-Horváth Sári. Tanácsadó: Hegedűs Sándor.