Lemondott, elmaradt és elhalasztott előadások hírei árnyékolták be az évadkezdést a táncszínházi szcénában (is), éppen ezért minden megtartott bemutató megbecsült alkalom volt előadóknak és nézőknek egyaránt. Az általam látott két szeptemberi premier különös módon sok tekintetben összecsengett: mindkettő a hosszú távú társulati munka értékeiről gondolkodtatott el a legtöbbször projekt alapon szerveződő együttműködések korában.
Hétvégén reggel sürgetik, csinos ruhába bújtatják, lecsüssögik, türelemre intik őket. Ha kérdeznek tőlük, válaszra buzdítják őket, ha nem értenek valamit, sustorogva elmagyarázzák nekik. Ha nem látnak, ölbe veszik őket, és ha kell, sor közepéről osonnak ki velük. És büszkeséggel telve nagy mennyiségű közös nézőtéri szelfit készítenek velük, hogy a világnak, de legalábbis az instás ismerősöknek…
A most tárgyalt előadások (…) zárt művek, amelyek nem értelmezik újra és nem alakítják át, hanem adottságnak tekintik a hagyományos előadói-befogadói helyzetet: egy adott pillanatban ható, de azon jó esetben túlmutató műalkotással kínálnak meg minket.
Egy táncszínházi előadásban a prózai színészek vajon elegyednek vagy csak keverednek a táncosokkal?
Az idei Budapest Táncfesztiválon debütált öt magyar előadás közül három foglalkozik olyan problémákkal, melyek valamelyest kapcsolódnak a holokauszt-témához.
