Az Audiencia nem dokumentumdráma, nem történelmi színmű, nem parabola, és még csak nem is pszichodráma; műfajilag leginkább talán a zeitstückhöz áll közel.

Halász Judit

Frappáns ötlet Peter Morgané: egy szűk szobányi térben láttatni hatvan év brit történelmét. Jó, valószínűleg nem annyira szűk ez a szoba, hiszen a Buckingham Palota Magánaudiencia-terméről van szó, ahol az angol királynő hetente fogadja miniszterelnökét, aki tájékoztatja őt az aktuális bel- és külpolitikai helyzetről. Ezeknek a találkozásoknak az izgalmas pillanatait eleveníti meg a színmű, nem lineárisan, hanem előre-hátra ugrálva az időben. Egyik-másik jelenet történelmi válságok idején játszódik, a többiben pedig a mindennapok apró-cseprő ügyei kerülnek előtérbe.

Számon lehetne persze kérni Morgan darabján a mélyebb analízist, a történelmi-politikai dilemmák komplex bemutatását és a karakterek összetettségét, de aligha volna ennek különösebb értelme. Az Audiencia nem dokumentumdráma, nem történelmi színmű, nem parabola, és még csak nem is pszichodráma; műfajilag leginkább talán a zeitstückhöz áll közel. Alapötlete voltaképpen az, hogy a kisebb emberi hibáktól nem mentes, de alapvetően bölcs, empatikus, előrelátó és szinte halhatatlannak tűnő királynőt szembeállítja a pillanatnyi hatalom folyton változó, eltérő kvalitású, ám a királynőnél jóval gyarlóbb alakjaival. Vagyis a percnyi érdekeket kiszolgáló politika a konstans értékeket képviselő államfői bölcsességen keresztül mérettetik meg – és találtatik nem egyszer könnyűnek. Már csak azért is, mert Morgan a királynőt mint embert és mint intézményt is maximálisan tiszteletben tartja, míg a miniszterelnököket ironikusabban, helyenként szatírába hajlóan (de a vitriolt azért mellőzve) ábrázolja. És ezért is felesleges feltenni azt a kérdést, hogy miképpen feleltethetők meg a darab viszonyai a mai magyar társadalmi-politikai szituációnak. Nyilvánvalóan sehogyan; Morgan alapötlete magyar viszonyokra alkalmazhatatlan. Nemcsak azért, mert nekünk nincs királynőnk, hanem mert nem létezik olyan intézmény sem, amely a pillanatnyi (párt)politikai érdekek felett álló eszmék és alapértékek megtestesítője lehetne.

Ami viszont számon kérhető Morganen (és valamelyest a Pesti Színház Valló Péter rendezte előadásán is), az az alapötletből fakadó statikusság. Merthogy a mű nagy részében nem történik más azon kívül, hogy két ember ül egy-egy székben, és beszélget. (Talán ezt hivatott oldani a királynő gyermekkori emlékeinek felidézése, illetve találkozása saját fiatalkori énjével, de ezek a sematikusan, ötlettelenül megírt jelenetek a mű legkevésbé sikerült részei.) Nem állítom, hogy ne születhetne ebből az alaphelyzetből tartalmasan szórakoztató előadás, de ahhoz az Audienciánál jóval invenciózusabb és szellemesebb szöveg szükségeltetne. A párbeszédek gördülékenyek ugyan, de éppúgy hiányzik belőlük a jó társalgási drámák angolos szellemessége, mint az igazán erős szatírák mélysége és kíméletlensége. A megjelenített konfliktusok kiszámíthatóak (már csak azért is, mert a történelemkönyvekből ismerősek), csattanóként pedig mindössze az szolgál, hogy a hagyományt intézményesen megtestesítő királynő kedvenc miniszterelnöke az ellentmondásos megítélésű, háromszor megválasztott baloldali reformer, a sok konzervatív tradíciót elsöprő (többek közt a halálbüntetést eltörlő, az abortuszra, válásra vonatkozó törvényeket liberalizáló) Harold Wilson volt. Ő az, aki három jelenetben is megjelenik, s ezek a jelenetek azért valamelyest ki is rajzolnak egy emberi portrét – a többi kormányfő alakja megmarad inkább egyetlen karaktervonásra koncentráló, finoman elrajzolt skiccnek. Persze a hírességeket a szobortalapzatukról lerángató műveknek mindig megvan a maguk varázsa. Ám attól tartok, a Váci utcában ez kevéssé érvényesülhet; egyszerűen azért, mert a nézők a brit történelemben kevéssé jártas többségének legfeljebb a megjelenített kormányfők neve mond valamit (bár még az sem feltétlenül), személyisége teljesen ismeretlen (talán Winston Churchill és Margaret Thatcher kivételével).

Fotók: Almási J. Csaba

A Pesti Színház bemutatóját rendező Valló Péter valószínűleg beletörődött ebbe a helyzetbe – feltehetőleg abban bízva, hogy maga a téma önmagában érdekessé és népszerűvé teszi az előadást. Ami az utóbbit illeti, lehet, hogy igaza is van, s az angol királynő felléptetése önmagában garancia a közönségsikerre. De érdekesnek, változatosnak a legjobb indulattal sem nevezhető az előadás. Igaz, ezt az alapanyagot nehéz is valóban izgalmassá tenni – legfeljebb néhány ponton lehetne más rendezői döntést hozni. Nem lenne muszáj például az ifjú Erzsébet szerepét gyerekszereplővel játszatni, és megfosztani ezáltal a királynő amúgy is túlságosan idealizált alakját még a „találkozás egy fiatalemberrel” típusú szembenézések lehetőségétől is. (Ráadásul a gyerekszereplő és a színen többször keresztülszaladó, nagyon aranyos, de semmilyen színpadi funkciót be nem töltő királyi kutyák – igazi west corgik, ahogy a valóságban – a „cukiságfaktor” erősítésének gyanúját keltik.) Néhány játékötlet pedig talán oldhatná az alapszituáció statikus voltát. De pergő, fordulatos, mozgalmas előadás még így sem igen jöhetne létre.

Hogy az este nem fullad méla unalomba, az a színészi alakításoknak köszönhető. Elsősorban Halász Juditnak, aki képes színpadi súlyt, jelentőséget adni a királynő kortalan bölcsességének, és minden látványos külsőség nélkül érzékelteti az idő változásait. Éppoly hitelesek a gesztusai akkor, amikor a koronázása előtt álló ifjú uralkodót játssza, mint amikor a birodalmi érdekek érvényesítéséért a maga módján küzdő középkorú asszonyt, vagy a régmúlt eseményeket felidéző, azok összefüggéseit jól látó, tapasztalt, idős királynőt adja. (Feleslegesnek is érződik a parókák váltogatása – de mivel az alkotói kreativitást természetszerűleg háttérbe szorító díszlet- és jelmezhasználat mindvégig realisztikus igényű, elfogadtatja magát ez a megoldás is.) A kormányfőket játszók közül Hegedűs D. Géza kihasználja a hálásabb szerep előnyeit, s valódi karaktert ad Wilsonnak: az arisztokratikus környezetbe porcelánboltba tévedt elefántként érkező, de érzékeny, empatikus, formátumos, jó humorú politikusét. A királynő és Wilson kapcsolatának valóban íve van: a kölcsönös gyanakvástól egymás tiszteletén át az őszinte rokonszenvig jutnak el. A többieknek inkább csak karaktervázlatok jutnak, amelyeket ki-ki a lehetőségekhez mérten tölt meg élettel. A legtöbb sikerrel Fesztbaum Béla, aki kissé nyársat nyelt, de koncepciózus, a királynővel óvatosan szembeszállni is kész politikusnak mutatja John Majort, Igó Éva, aki szórakoztatóan játssza el a Vaslady pragmatikus, rideg érzéketlenségéhez tapadó közhelyeket, és Lukács Sándor, aki Churchillként a jellemábrázolás és a paródia keskeny határmezsgyéjén jól egyensúlyozva hozza a minden hájjal megkent, minden baj esetén, mindig talpra eső politikus prototípusát. Nagyjából ennyi, amit a színészek tehetnek az előadás sikeréért, s ha a színháznak szerencséje van, a többit megteszi majd az angol királyi család iránti szűnni nem akaró (számomra egyébként mindig meglepő) érdeklődés, no meg a médiában gyakran feltűnő west corgik.

Mi? Peter Morgan: Audiencia
Hol? Pesti Színház
Ki? Halász Judit, Igó Éva, Fesztbaum Béla, Kerekes József, Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor, Gados Béla, Seress Zoltán, Dengyel Iván, Tahi Tóth László, Majsai-Nyilas Tünde, Puzsa Patrícia, Várkonyi Véda/Fűköh-Nagy Zsófi / Fordította: Morcsányi Géza / Díszlet: Valló Péter / Látvány: Verebes Zoltán / Jelmez: Pusztai Judit / Dramaturg: Szász Hanna / Rendező: Valló Péter