Danuta Szaflarska ma 101 éves lengyel színésznő elsősorban filmjeiről ismert, az 1946-os Tiltott dalok óta mintegy 50 filmben szerepelt. Ugyanakkor Lengyelország számos színházában fellépett: a krakkói Stary Teatrban (1945–46), a łódźi Teatr Kameralnyban (1946–49), a varsói Teatr Współczesnyben (1949–54), Teatr Narodowyban (1954–66) és Teatr Dramatycznyban (1966–1985). 2010-ben csatlakozott a Teatr Rozmaitości társulatához.

– Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című filmjében, amely négy generáció történetét dolgozza fel, ön játssza a legidősebb nőt. Milyen élményt, tapasztalatot nyújtott a filmben való munka?

– Ibolyával csodálatos volt együtt dolgozni, azonnal megértettem, mit kér. Rögtön megbíztam benne, mert láttam, hogy tudja, mit akar. Örültem neki, hogy az anya (vagy ha úgy nézzük, nagyanya), akit én játszottam, nem egy „kemény” figura, sokkal inkább sokszínű. Azt gondolom, hogy ez egy gyönyörű film a magyar történelemről, fontos dokumentum a magyarok számára. Nekünk, lengyeleknek nincs ilyen filmünk.

– Alighogy befejeződött a forgatás, ismét színházban kezdett el próbálni, a varsói Zsidó Színházban az Üzlet a korzón című előadást, amelynek főszerepét alakítja. Mi vonzotta ebben a szerepben?

– Nagy örömmel fogadtam el a felkérést, több okból is. Egyrészt mert az azonos című regényből készült filmben Rozálie Lautmanová szerepét Ida Kamińska alakította – őt egyébként személyesen is ismertem, remek színésznő volt, és nagy megtiszteltetés, hogy eljátszhatom ezt a szerepet. Eleinte kicsit féltem a kihívástól, de mivel ez nem film, hanem színpadi feldolgozás, vállaltam. Másrészt fontos számomra, hogy egy zsidó nőt játszom. A háború előtt sok zsidó barátom volt, emlékszem arra, ahogy beszéltek, ahogy viselkedtek, ezért közel áll hozzám a figura. Korábban játszottam Władysław Pasikowski Ezután című filmjében,¹ egy olyan lengyel nőt, aki próbálta megmenteni a zsidókat a pogrom alatt. Ebben az országban ismert vagyok, sokan látják a filmjeimet, ezért fontos, hogy fellépjek a gyűlölet ellen, ugyanis jelenleg rettenetesen erős az antiszemitizmus Lengyelországban. Már annyira kevés zsidó él itt, mégis akkora a gyűlölet velük szemben. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy elvállaltam a szerepet a Zsidó Színházban.

– Az Üzlet a korzón és az Ezután is a második világháború alatt játszódik, önnek pedig éppen akkor kezdődött a pályája.

– A háború előtt kezdtem a színiiskolát,² és éppen abban az évben, 1939-ben végeztünk, amikor kitört a háború. Öten jártunk az osztályba, és ebből négyen – Hanka Bielicka, Jerzy Duszyński, Czesław Kulak és én – Vilniusba szerződtünk. Ott két évet dolgoztunk, egész 1941-ig, amikor bevonultak a városba a németek. Rengeteget játszottunk, amerikai, angol, német, cseh drámákat, sőt még magyarokat is, de előadtunk lengyel hazafias darabokat is. Nagyon jó iskola volt ez rögtön a diploma után, remek rendezőkkel és színészekkel dolgozhattunk együtt, mivel amikor Stefan Starzyński, Varsó akkori polgármestere 1938-ban megszorításokat vezetett be, sokan elhagyták a fővárost, és többek között Vilniusba mentek. Amikor Vilniusba megérkeztek a németek, megszűnt a színház, én pedig illegálisan Varsóba szöktem, ahol férjhez mentem. Varsóban bojkottáltam az ottani színházakat, helyette a Honi Hadsereg frontszínházában játszottam. Zenés, szórakoztató műsorokkal léptünk fel a partizánok előtt, gyakran akár hetekre is elutaztunk a frontra. Czesław Miłosz is megnézte egy előadásunkat, és azt mondta, hogy ez volt a legjobb színház, amit valaha látott.

Emellett létezett egy földalatti színház is, de nem tartottunk előadásokat, hanem az volt a feladatunk, hogy előkészítsünk egy erős repertoárt akkorra, amikor befejeződik a háború. Például Jarosław Iwaszkiewicz lefordította nekünk az Elektrát, Miłosz pedig Shakespeare Ahogy tetszikjét – hogy a háború végén rendelkezésünkre álljanak a lengyel szövegek.

A frontszínházzal volt egy olyan utunk, amelynek során a Gestapo majdnem elkapott minket, akkor úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kis szünetet, nem sokkal később pedig kitört a varsói felkelés. A felkelés alatt a földalatti színház tagjai szétszóródtak Varsó különböző negyedeibe, én a belváros déli részében laktam, amit még nem foglaltak el teljesen a németek. Folyamatos harcok zajlottak mindenütt, de hozzászoktunk. Színészekként a BIP³ alá tartoztunk, és előadásokat, koncerteket kellett adunk szerte a városban. Ez addig tartott, amíg az óvárost is meg nem szállták a németek.

Básti Juli és Danuta Szaflarska az Anyám és más futóbolondok c. filmben

– A háború után a krakkói Stary Teatrban játszott. Mikor és hogyan került oda?

– A varsói felkelés leverése után átmeneti táborokba vittek minket, engem és a másfél éves kisfiamat Bochniába, ami csak 40 kilométerre van Krakkótól, és onnan jutottunk el Krakkóba, ahol már várt ránk a férjem. Ez 1944-ben történt, a városban akkor nem volt színház, de ahogy a háború véget ért, 1945-ben újra játszani kezdett a Stary Teatr. Egy régi professzorom is a színházban dolgozott, és beajánlott Osterwának,⁴ aki épp olyan színésznőt keresett, aki el tud játszani egy 14 éves lányt. Egészen odavoltam, hogy Osterwával dolgozhatom, de a munka során kiderült, hogy nagyon goromba ember. Ráadásul a Reduta és Zelwerowicz⁵ iskolája ellentétben álltak egymással, ezért Osterwa nem szerette azokat, akik Zelwerowicznál tanultak. A próbák alatt ügyet sem vetett rám, egyáltalán nem adott utasításokat, úgyhogy magam építettem fel a szerepemet, a szituációkat – és mivel Vilniusban remek iskolát kaptam, ez nem jelentett problémát.

– Mennyi időt töltött Krakkóban?

– Csak egy évet. Éppen egy amerikai darabot, a Roxyt játszottuk, amikor jött egy forgatócsoport, mert férfi szereplőket kerestek egy filmhez – de végül engem hívtak el próbafelvételre. Az igazgató persze nem engedett el, de a rendezőm azt mondta, hogy húsvét előtt pár napig nem játszunk, utazzak el akkor a próbafelvételre, ő majd falaz nekem.

Ekkorra Krakkóban már erős apátia vett erőt rajtam, a háború utolsó éveiben megélt traumák utóhatásaként, sokszor órákig ültem mozdulatlanul egy helyben, és rájöttem, hogy ez így nem jó. Elmentem orvoshoz is, aki azt javasolta, hogy utazzak el Krakkóból, változtassak helyet, társaságot, így elutaztam Zakopanéba. És ide érkezett meg a filmszerződésem is – vagyis ismét volt miért élni!

– Ez volt az első filmje?

– Igen. Leonard Buczkowski rendezte, Zakazane piosenki (Tiltott dalok) volt a címe. Élveztem a filmben végzett munkát. Ekkor még csak alacsony honoráriumot kaptam, de a gyártásvezető azt mondta: „Magát senki nem ismeri, ezért most keveset fizetünk. Ha sikeres lesz, már maga diktálhatja a feltételeket.” Aztán megjött a siker, és vele együtt a sok pénz is.

A filmforgatás miatt Łódźba költöztem, de nem vettem lakást, szállodában laktam. Az otthonom változatlanul Varsóban volt, ahova a férjem visszaköltözött Krakkóból. Łódźban három évet éltem, s mivel akkor indult éppen Erwin Axer színháza⁶ is, ott játszottam a filmforgatások mellett. Axer kiemelkedő színészeket hívott oda, három évvel később pedig az akkori kulturális miniszter, Włodzimierz Sokorski, aki többször eljött Łódźba megnézni az előadásainkat, felajánlotta, hogy költözzön a színház Varsóba – így hát az egész színház függönyöstül-jelmezestül áttette a székhelyét a fővárosba. Akkor költöztem én is Varsóba, és már életem végéig ott fogok élni.

– Miért lett színész?

– Tulajdonképpen véletlenül. Fiatalon lelkesedtem az orvostudományért, orvos akartam lenni, a színészetet csupán szórakozásnak tekintettem, és egy amatőr társulatban játszottam. 20 éves koromban epizódszerepeket kaptam, és soha nem gondoltam komolyan, hogy színész legyek. Az orvosi tanulmányokra viszont nem volt pénzem, a barátaim pedig rábeszéltek, hogy próbáljam meg a felvételit a színiiskolára, ahová elsőre be is jutottam. És ottmaradtam.

Az interjút készítette: Nánay Fanni