A Mesterhármas nem sugallja, hogy a hazugság megoldás lenne; inkább arra mutat rá, hogy az igazmondás hiánya, a valóság elkendőzése idővel olyan körülményeket teremt, amelyekből kilépni szinte lehetetlen, ahhoz ugyanis egyszerre lenne szükség a szereplők őszinteségére, nagylelkűségére, az elkerülhetetlen tabula rasát komolyan gondoló magatartására.

Finom gesztusokkal jelzett, modern bútorokkal berendezett elegáns, nagypolgári lakás. A közeg szigorúan szabályozott, rendetlenségnek, bohémságnak nincs helye benne, ezért hat ridegnek a középen álló világos kanapéval, az oldalt feltűnő asztallal, amelyet – nem először használják ki rendezők az ebben rejlő lehetőséget – természetszerűleg egészít ki a Lajta Béla tervezte épület nagyívű ablaka, s a teremben lévő, szintén polgári miliőt idéző falikarok. A házaspár Jeanne (Bozó Andrea) és Maxime (Kocsis Gergely) beszélgetése a bútorzathoz hasonlóan nélkülözi a valódi meghittséget. A téma Feydeau-i és egyben persze Molnár Ferenc-i frivolságú: hirtelennek tűnő elhatározást követően az asszony felveti, tegyenek őszinte vallomást egymásnak arról, ki hányszor, hogyan, mennyi időre lépett félre. A férj – miért is lenne takargatnivalója, sugallják Kocsis gesztusai – belemegy; nincs hisztéria, nincs moralizáló lelki terror egyik részről sem, ezeknek legfeljebb a csírái tűnnek fel pillanatokra. (A bevezető párbeszéd mindezért, s talán színpadi elhasználtsága miatt is némiképp keresettnek tűnik.)

Éder Vera fotói

A nagyszabású, jól ismert férfi-női játszma, amelynek bevált kliséitől, humoros bemondásaitól nem szakad el sem a szerző, sem a rendező – miért is tennék egyébként – lassan kezdetét veszi. A vita arról zajlik, hogy minek van nagyobb jelentősége: a megcsalások számának vagy a kapcsolatok hosszának. Mint az várható, természetesen nem jutnak dűlőre.

A francia szerző, Eric Assous részben Magyarországon is ismert életműve a hazai tapasztalatok alapján is kimeríthetetlen témákat igyekszik körbejárni (avagy alapvetően vígjátéki oldalról megközelíteni): olykor az elköteleződéstől, illetve a magánytól való félelem (Boldogság, nálunk a József Attila Színház játszotta Verebes István rendezésében), olykor a korrupció, szex, szerelem, politikai karrier összefüggései (Add kölcsön a feleséged, szintén a József Attila Színházban lehetett látni, a rendező Léner Péter) válnak darabszervező elemmé.

A Rózsavölgyi Szalon ősbemutatóján a krikett és a futball nyelvéből kölcsönvett magyar cím, a Mesterhármas közel sem adja vissza a jóval kifejezőbb franciát, ami L’illusion conjugale, vagyis Kapcsolati/Házassági illúzió (remélem, jól fordítottam). A darab egyébként ennek megfelelően tér el a bevett vígjátéki normáktól, s lép el melodramatikus irányba. Az illúzió mögött természetesen a hazugság, hazugságok sorozata húzódik, akár a szokásos szerelmi komédiák többségében, ám jelen esetben egészen más megközelítésben. Hogy a különbség világos legyen, érdemes röviden felidézni az előbbire vonatkozó, egyik ismert hazai példát: Csathó Kálmán 1936-os, a Vígszínháznak írt, a francia szalonvígjátékok miliőjét, technikáját, társalgási modorát idéző Az én lányom nem olyan című darabjában azt kell bebizonyítani, hogy a jómódú ügyvéd eladósorba került lánya, „szülei szemefénye” valóban más, mint a „romlott átlag”. (A darabból nagy sikerű film is készült Vajda László rendezésében.) Csathónál a hazugság mint a felmerülő probléma megoldása, a készülő botrány elsimításának eszköze kap döntő dramaturgiai szerepet; a legjelentősebb hazugság azonban nyilván csupán része annak a jóval nagyobb és szokványos, a darabon messze túlmutató valótlanságnak, amely szerint a megoldásként tálalt csalás volt az utolsó, nyomában pedig új, boldog élet fakad.

Ettől tér el Eric Assous drámája, amely e tekintetben – a magyar példáknál maradva – inkább idézi Heltai Jenő talán a legjobb, A Tündérlaki lányok című darabját. A Mesterhármas nem sugallja, hogy a hazugság megoldás lenne; inkább arra mutat rá, hogy az igazmondás hiánya, a valóság elkendőzése idővel olyan körülményeket teremt, amelyekből kilépni szinte lehetetlen, ahhoz ugyanis egyszerre lenne szükség a szereplők őszinteségére, nagylelkűségére, az elkerülhetetlen tabula rasát komolyan gondoló magatartására. Mindezt az előadásbeli, a látszatokra építő, kényelmes, a szembenézést nem ösztönző közeg eleve gátolja. A történetbe ráadásként belép a jó barát, Claude (László Zsolt), aki mind anyagi viszonyai, mind belső tulajdonságai alapján erősen elüt a férjtől s részben a feleségtől is. Klasszikus szerelmi háromszög- (s mögötte felsejlő négyszög-) történet bontakozik ki szándékosan homályban hagyott részletekkel, a darabot lezáró talányossággal.

Kocsis Gergely ironikus távolságtartással közelít Maxime alakjához, jelentősen mérsékelve ezzel a férfi ellenszenves vonásait. Felesége érzelmes nő, feltehetően meglehetősen közepes intellektuális képességekkel; László Zsolt egyszerre naiv rácsodálkozó és komoly titkok hordozója, érzékeny és hangsúlyozottan nem érzelmes hős. A szituáció, amelybe együttesen keveredtek, kétségtelenül kellemetlen, ennek túl nyilvánvaló jeleként rendre kibámulnak az ablakon, elvágyódva valahová a messzi távolba.

Az előadás súlyos hibája egy zavaróan kidolgozatlan összefüggés: nem derül ki ugyanis, miért válik jó (ha nem a legjobb) baráttá a két, érdeklődését, mentalitását, a világról alkotott felfogását tekintve szinte homlokegyenest eltérő, közös témákat ebből következően nem is találó, s az egymást különösebben egyébként sem szívlelő férfi? A tény, ha nem is halálos módon, de sebet ejt az emberi viszonyok hitelességét témájául választó, egyébként nívós bulvárdarabon.

Mi? Mesterhármas (L’illusion conjugale)
Hol? Rózsavölgyi Szalon.
Kik? Író: Eric Assous. Fordító és dramaturg: Oláh Krisztina. Díszlet: Enyvvári Péter. Jelmez: Füzér Anni. Rendező: Csizmadia Tibor.
Szereplők: Bozó Andrea, László Zsolt, Kocsis Gergely.