Shakespeare lenyűgöző gazdagságú, több szálat összefogó-összefuttató, komikumot tragikummal is vegyítő, a klasszikus vígjátéki helyzeteket, konvenciókat, szerepköröket egyedi módon felhasználó érett vígjátékai az életmű leggyakrabban játszott, legnépszerűbb darabjai közé tartoznak. Aminek egyrészt az az oka, hogy sokrétűségük és nyitott szerkezetük miatt több irányból megközelíthetők, inspirálhatják az alkotói invenciót, éppúgy módot adnak egészen eredeti értelmezésre, mint szinte…
Talán az az elképzelés lehetett a kiindulópont, hogy a darabban egy több generációs családtörténet körvonalai rajzolódjanak ki (akár még a színszerűség rovására is). Ha lehetett is ilyen terv, a megvalósuláshoz aligha jutott közel.
A Mesterhármas nem sugallja, hogy a hazugság megoldás lenne; inkább arra mutat rá, hogy az igazmondás hiánya, a valóság elkendőzése idővel olyan körülményeket teremt, amelyekből kilépni szinte lehetetlen, ahhoz ugyanis egyszerre lenne szükség a szereplők őszinteségére, nagylelkűségére, az elkerülhetetlen tabula rasát komolyan gondoló magatartására.
A magyar ugar – ahogy Adytól tudjuk – „lehúz, altat, befed”, mert a tehetetlenségi nyomaték nagy erő, főleg, ha van hozzá némi bódító pótszer is.
Csizmadia rendezése óvatos.
Itt a publikum szórakozni akar, nem megrendülni és magába nézni.
Most egy nagyon más ízlésű ember kapta meg a színházat, akivel én folyamatosan vitatkoztam az igazgatásom alatt.
Aki viszont hisz Blaskóban, annak nem tetszhet a Csizmadia-Olympia.
