A másik kérdésem, amely felmerült még az előadás előtt, az volt, hogy vajon élvezik-e még a munkájukat a L’art pour L’art tagjai, miután harminc éven keresztül gyakorlatilag ugyanazt csinálták.

Talán kezdjük azzal a L’art pour L’art Facebook oldalán is olvasható háttér-információval, hogy a társulatnak sokáig halványlila gőze sem volt arról, milyen címet adjon az előadásának, aztán lett.

Így már talán érthető azok számára is, akik nem követték soha figyelemmel a L’art pour L’art munkásságát, mit kell kiállnia annak, aki elmerészkedik a Bábszínházba, a Halványlila gőz című előadásra. Engem egyébként keményebb fából faragtak, mint az átlagot, megedzett az elmúlt tíz év: minden napra jutott legalább egy szóvicc a barátaimtól, úgyhogy gondoltam, könnyen fogom venni az akadályt, amelyet Laár András és társulata gördít elém. Nem lett igazam.

Mikor beültem az előadásra, két kérdés merült fel bennem. Az egyik, hogy szerintem vicces-e a L’art pour L’art. Legutóbbi emlékeim ugyanis gyerekkoriak a csapatról: ülök a tévé előtt anyuval, apuval meg a húgommal, és béna jelmezekbe öltözött felnőtteket nézek, akiken sokan nevetnek, de én nem. A mostani előadás előtt pedig arra gondoltam, hogy gyerekként valószínűleg csak nem értettem a tévéjátékok szofisztikált humorát, de most majd hirtelen minden világos lesz, ám az előadásról kifelé tartva megállapítottam, mégis megőriztem valamit felhőtlen és ártatlan gyermekkoromból.

De nem akarnék igazságtalan lenni, ezért fontos, hogy elmondjam: voltak részek, ahol én is betegre röhögtem magam. Ezek leginkább Dolák-Saly Róbert képértelmezős meséi voltak. Biztosan emlékszünk még sokan a hős Winnetou irgalmatlan történetére, vagy a szemtelen Jumurdzsákra, aki miatt kitört az Egri csillagok. A forma most is ugyanaz, és miközben Dolák-Saly furcsa, elváltoztatott hangján magyarázza roppant kreatívan félre a háttérbe vetített képek történéseit, azt érzem, ezt akármeddig tudnám nézni. Kevésbé igaz ez már a Besenyő család etűdjeleneteire, Laár András nyolcvanas évek rocksztárjait kifigurázó léggitározására, és főleg Ede bácsira, aki Tomipka történetét meséli el a frizuravarjúval (most azt kérdezik, mi az a frizuravarjú, de ne kérdezzék, mert én nem akarok róla beszélni).

A közönség részéről viszont hatalmas ováció kísérte az egész előadást. A színpadra lépő összes ismerősnek kijárt a tapsorkán Ede bácsitól Besenyő Pista báig, mintha nem is ugyanaz a színész játszaná e kettőt. Az emberek a legrosszabb poénokon is a hasukat fogva nevettek, és boldogan vettek részt az összes interaktív jelenetben, a társulat pedig szintén régi ismerősként viselkedett a közönség tagjaival, fesztelenül voltak tökéletlenek.

A másik kérdésem, amely felmerült még az előadás előtt, az volt, hogy vajon élvezik-e még a munkájukat a L’art pour L’art tagjai, miután harminc éven keresztül gyakorlatilag ugyanazt csinálták. Az egyértelmű válaszom pedig az, hogy igen. Ennek az oka pedig valószínűleg az, hogy bár harminc éve működik ez a társulat, még mindig amatőrök a legjobb értelemben: az ugyanaz nem vált náluk begyöpösödött rutinná. Sokszor elnevetik magukat a saját poénjaikon, elfelejtik a szöveget, amit meg sem próbálnak leplezni, ügyetlenül improvizálgatnak, amit ők nagyon élveznek, és így mi is örülünk a nézőtéren.

Egy ponton például Laár András annyira elneveti magát egy viccén, hogy nem tudja befejezni, majd közli: „ha elmondom, az se lesz jobb”. Nekifut újra, és tényleg nem, valahogy ez a mondat volt inkább jó, meg a civilség, ami közben megszületett. Egy másik jelenetben Dolák-Saly Róbert egy lovagot játszik, aki legyőzte a sárkányt, Pethő Th. Zsolt pedig a királyt, aki fogadja őt tróntermében. Ha jól értem, ennek a jelenetnek a szövege csak nagyjából rögzített, össze-vissza improvizálnak, majd mikor kudarcba fulladnak a próbálkozásaik, mindig megállapítják: „ide majd ki kell találni valami jobbat”.

Bár nem tervezem, hogy a közeli jövőben újra meglátogatom a L’art pour L’art valamelyik előadását, azért végül lett valami halványlila gőzöm arról, hogy mi a jó ebben a jelenségben. Mert ugyan a viccek jó része még mindig borzasztóan erőltetett, és professzionalitással is kár volna megvádolni az alkotókat, ritkán látni társulat és nézőtér között ilyen közvetlen és szeretetteli viszonyt; némi irigységgel figyeltem ezt, és nagyon sajnáltam, hogy kimaradok belőle.

Hol? Budapest Bábszínház
Mi? Halványlila gőz
Kik? L’art pour l’art Társulat: Laár András, Dolák-Saly Róbert, Pethő Zsolt, Szászi Móni