Napról napra

A Hodworks és a Dollár Papa Gyermekei közös produkciója korántsem azért jött létre, hogy megnevettessen minket a Trafó pincéjében, jóllehet kínunkban azért nevetgélünk a másfél órás varietéműsor szándékolt kínosságán.

Olyan érzésünk van, mintha egy készülő sikerdarab egyik utolsó próbáján lennénk. Abban a fázisban, amikor már mindenki mindent tud, csak még nem sikerült megtalálni az egészben a lényeget.

A Café Mennyország című összeállításból úgy tűnik, hogy Fesztbaum Béla azt akarta bemutatni, hogy a kabaréban mindenről őszintén lehetett beszélni, s azok a témák, melyek egykor szóba kerültek, ma is elgondolkodtatóak.

Legalábbis az a Fidesznek hívott és Fekete Ádám által játszott ripacskodó, absztrakt entitás, amelyiknek csak rossz poénokat tudott írni az állami tévé, egyébként pedig a magyar néppel közösen, Orbán Viktor mellkasából szopik… Kissé zavarosnak hat? Pedig még csak két percet írtam le A csatorna című darabból.

A Kabaré arról szól, hogy egy szétrohadó, fasizálódó rendszerben az emberek megpróbálnak úgy tenni, mintha a rendszer nem rohadna és fasizálódna egészen az utolsó pillanatig és még utána is.

A másik kérdésem, amely felmerült még az előadás előtt, az volt, hogy vajon élvezik-e még a munkájukat a L’art pour L’art tagjai, miután harminc éven keresztül gyakorlatilag ugyanazt csinálták.

A legnagyobb közhelyek következnek egymás után, de ebben az esetben ez inkább erény.

A kabaré is metanyelv, mert nem azon a nyelven beszél, amelyen a közösség éli az életét, hanem ezt a nyelvet ironikus játéknak használja.

…az elmúlt tizenöt-húsz év egyik legfontosabb műfaja: az ismétlés.

…ebben a színházban a valóság lenyomata már csak káoszként jelentkezhet, vagy kitágult, szürreális tudatállapotként.

A színészethez képest mi is csak két dimenzióval rendelkezünk.

…a magyar comedy store-ok és kultúrházak színpadairól biztosan nem vetik oda, hogy „Min röhögtök? Magatokon röhögtök!”