A részegség és a színjózanság közötti állapotban van egy pillanat, amikor nagyon tiszta minden, és flottul működnek az ember ösztönei. Ezeket a pillanatokat keresem, nézőként is, színészként is.

Fotók: Szarka Zoltán

– Néhány napja láttalak az Ódry Színpadon, Kárpáti Péter rendezésében, egy vizsgaelőadásban. Hogyan csöppentél bele?

– A dolog előzménye egy iráni rendezőtől érkezett felkérés. Arvand Dashtarayjal tavaly tavasszal dolgoztam Hágában. Korombeli rendező, kifejezetten tetszett a munkamódszere. Előzetesen felvázolta, hogy „egyes szám első személyű” színjátszást szeretne, és kicsit szabadkozott, hogy lesz szövegkönyv, de azért improvizáltatni is szeretne minket. Az író, Naghmeh Samini a kiutazás előtt küldött egy csomó kérdést a magyar szokásokról, jellegzetességekről és tudni akart személyes dolgokat is, kis részleteket az életemből. Ezeket sorra beírta a szövegkönyvbe. A rendező azt a látszatot akarta kelteni, hogy színészeket castingol egy olyan előadáshoz, melyben egy iráni-európai színészházaspár fog szerepelni, és majd a nézők segítségével születik meg a döntés arról, melyik pár kerüljön bele a majdani előadásba.

– De a casting volt maga az előadás?

–  Igen, áldokumentumszínház. Állítólag divatja van most Iránban. Saber Abar volt a partnerem, a vőlegényem, aki állítólag nagy filmsztár otthon, ha kilép az utcára, lerohanják az autogramkérők. Egy mukkot sem beszélt angolul, nem értettünk egymásból semmit, perzsa nyelven kellett megtanulnom a végszavakat.

– Iráni-európai színészházaspár? Kulturális különbségek?

– A rendező, aki egyébként saját magát játszotta, egy holland nőt vett feleségül. A kultúrákon átívelő kapcsolatok ambivalenciáját boncolgatta az előadás, sok humorral. Inspirált a felvetés, jól ment mind a négy előadás, örültem, hogy szeptembertől folytatjuk a munkát, ráadásul Iránban. Tipikus szabadúszó történet, hogy lemondtam miatta egy budapesti munkát, méghozzá egy olyan rendezőnél, akivel szerettem volna dolgozni. Mert iráni felkérés egyszer adódik, gondoltam… Ők viszont Hága után nem kerültek elő. Szeptember 1-től voltam egyeztetve, és szeptember 4-én írtak rám, hogy menjek, indulnak a próbák. Vízumom nem volt, kértem, hogy küldjék el nekem a szerződést. Semmi nem úgy szerepelt benne, ahogy Hollandiában megbeszéltük, ráadásul mostoha körülmények közé kellett volna kimenni. Lemondtam. Kárpátival nem sokkal ezután beszéltünk telefonon, meséltem neki, mi történt, mire másnap felhívott, hogy régóta csináljuk együtt ezeket az improvizációs dolgokat, neki is könnyebbség, ha ott vagyok, lenne-e kedvem ehhez a vizsgához? Érdekes, mindig Kárpáti az, aki kiránt ezekből a vákuumokból.

– Az 1089-ben egy improvizált jelenetfüzért láttunk, amiből utóbb készült egy szövegkönyv?

– Kárpáti három csoportra osztotta az osztályt, minden csoport kitalált egy témát a másiknak, aztán ő is bedobott egyet-egyet, vetésforgóban dolgoztunk. A különböző felállásokban, különböző szituációkra bő másfél hónap alatt született improvizációkat felvettük, majd a leírt szöveget Péter meghúzta, helyenként átdolgozta.

– Mi volt a kiindulópont?

– Improvizációs kurzus van az osztályban. Ez a keret. Színház a színházban. És még valami: egy összeszokott csapatba bekerül egy „zavaró elem”. Így hívott Kárpáti. Előző közös munkánkban, az Öldöklő tejcsarnokban írók írnak, és időnként megelevenednek az általuk alkotott jelenetek és figurák. Itt pedig színészek improvizálnak, és hol a színészeket látjuk, akik agonizálnak a próbafolyamat nehézségein, hol az általuk improvizált jeleneteket.

– Te is tagja vagy Kárpáti Péter úgynevezett Titkos Társulatának. A Vándoristenektől, ugye?

– A szakdolgozatommal kezdődött. Ezzel kerestem meg Kárpáti Pétert, kilenc évvel ezelőtt.

– Milyen témát választottál?

– A Boeing 747-es csel – ez volt a címe, de persze a színészetről szólt. A cím egyébként Fred Hoyle mulatságos metaforájából származik. Hoyle szerint az élet kialakulásának a Földön épp annyi esélye volt, mint annak, hogy egy ócskavastelepen végigsöprő orkán véletlenül összeállít egy Boeing 747-est. Ötösre diplomáztunk. Hamarosan megkeresett Kárpáti, hogy kellene neki még egy csaj ezekbe az improvizációs előadásokba.

– Az improvizációs technika mindig ugyanaz?

– Alakult az évek során. Az első improvizációs előadás előtt jóval többet próbáltunk, mint egy hagyományos előadást megelőzően szokás. Ez az időszak arról szólt, hogy feltérképezzük a játékszabályokat. Amikor nézők előtt, élesben improvizáltunk, korán találkoztunk, egy este nyolc órás előadás esetében délután háromkor. Ilyenkor csak beszélgettünk, teljesen összeraktuk az adott karakter életét, történetét, problémáit, így mire beindult az előadás, már az „ő” világában éltünk (Vándoristenek-széria). És volt olyan, amikor felvettük az improvizációkat, hogy a leírt szöveggel kezdjünk próbálni. Itt is hosszú beszélgetésekből indítottunk. Néha aztán a rögzített szöveg esetén is nyitva hagyunk bizonyos pontokat. Hat-hét órányi improvizáció után hazafelé sétálni – tiszta jetlag.

– A Pitbull cselekedeteit és a blogbejegyzésekből készült Hungarit készre írta Kárpáti?

– Alapvetően igen. A Pitbullba Nagy Zsolt unszolására vágtunk bele. Akkor pont Hollandiában voltam ösztöndíjjal, úgy csöppentem bele, hogy Péter írt, lenne nekem egy kisebb szerep. Az én jelenetem hasonlít ahhoz, ahogy az improvizációk előtt összeszedtük a figurák körülményeit. Natasának hívnak benne, de nincs ebben semmi meglepő, majdnem minden előadásban Natasának hívnak, és nemcsak Kárpátinál.

A Hungariban fontos volt a zeneiség. Egy preparált szintetizátoron játszottam, tudni kellett, melyik billentyű alatt van a kakaskukorékolás, a kutyaugatás, a békabrekegés, stb…, és adott ponton be kellett játszani a megfelelő hangot. Ott a hiba tényleg hibának számított; máskor kifejezetten jól jöhet. Az Öldöklő tejcsarnoknál Péter teátrális színjátszást kért. Nagyon érdekes nála, hogy nem receptre dolgozik. Ha a módszer egyszer beválik, nem próbálja meg mindenféle anyagra ráhúzni. Nincs kialakult mintázat. Minden munkában másképp kell játszani, mindig más a zsáner.

– Sok színész eleve nem vállal ilyen típusú feladatot, mondván, nem tud improvizálni, és kész. Téged mi vonz az improvizációban?

– Hogy azonnal lebukik a jelenlét hiánya, ha kihagy az éberség. Ez engem inspirál. Színészi szempontból kicsit talán egzaktabb műfaj, mint a hagyományos színház. Működtetni kell. Nem viszi el a balhét a drámaíró, a rendező, vagy a díszlet.

Az egyetemen szitokszó volt számomra is. Azt képzeltem, hogy rövid idő alatt frappánsan kell összeütni valami kerek egészet. Virtuóznak kell lenni. Ez frusztráló. Az 1089-ben elhangzik egy olyan instrukció, hogy gyere be szexin. Ez valóban megesett velem, próbáltunk egy jelenetet, mire azt mondta a rendező, hogy ez így nagyon jó, ugyanezt kérné, csak szexin. Ettől persze rögtön lefagy minden, ami valaha szexi volt benned. Ugyanettől féltem az improvizáció kapcsán, ha ügyesnek kell lenni, lebénulok. Aztán Kárpáti azt mondta, nézd, itt van egy tévé, majd jönnek a nézők, és ha te csak ülsz két órán keresztül és nézed, az is érdekes lesz. Persze biztosan blöffölt, meg akart nyugtatni, ami sikerült is neki. Ettől kezdve azt éreztem, hogy nem lehet baj. És valahogy elindult a dolog, megszűnt a kényszer, hogy frappánsnak kell lenni. Azt hiszem, ma már ezzel az „ugyanezt, csak szexin”-instrukcióval is többet tudnék kezdeni. Idővel a blokkokat is megtanulja kezelni az ember.

– Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályába kerültél. Szó esik arról az évek során, hogy kit miért vettek fel, mit láttak benne?

– Nem igazán. Arra emlékszem, hogy a felvételin volt egy feladat, egy ajtó állt a térben, és be kellett rajta jönni. Elképzelésem sem volt, mit várnak ettől, ezért egyszerűen bejöttem. Erre mondta Zsámbéki, hogy igen, ez az. Többször visszatért később ez a szituáció az életemben, hogy nem tudom, mit kell csinálni, ezért semmit nem fogalmazok meg magamban, csak megyek és hagyom, hogy megtörténjen. Miért kérdezed?

– Én úgy látom, nem vagy az a hagyományosan használható színészalkat. Azért is keresed a helyedet.

– Képzeld, én ezt nem érzem. Nem hinném, hogy leugranának rólam a hagyományosabb női karakterek. Igaz, azt sem érzem, hogy a helyemen lennék, de nem gondolom, hogy ez egyedi. Nincs olyan színész a generációmban, akire úgy gondolnék, hogy bár az ő karrierje lehetne az enyém.

– Mi a legfontosabb, ami a Színművészetin történt veled?

– Volt egy nagy találkozásom. Zsótérral. Alapjaiban határozta meg az ott töltött éveimet, hogy mit gondol a színházról és a színészetről. Nem bábunak éreztem magam, akit odaraknak, vagy idomítandó állatnak, hanem a saját kreativitásomat tudtam megélni valakinek a relációjában. Felemelő volt.

– Miért élted meg mégis nehezen ezeket az éveket?

– Látod, ez érdekes, elhalványulnak a dolgok. Kisgyerek koromtól közöm volt művészethez, kreativitáshoz, alkotáshoz. Van egy eleven emlékem. Öt-hat éves lehettem, vidéken nyaraltam a nagyszüleimnél, és láttam egy embert, tolószékben. Nagyon megérintett az állapota, a valamilyensége. Annyira foglalkoztatott, hogy leültem a kertben a háromkerekű biciklimre, és megpróbáltam felidézni magamban, mit láttam. Nem fizikailag utánoztam, csak rá koncentráltam. Ekkor meglátott a nagypapám és rám kiabált: „mit csinálsz? olyan vagy, mint egy nyomorék!”. Nádas Pétertől hallottam egyszer olyasmit egy interjúban, hogy gyerekkorában megfogalmazódott benne valami, ami aztán egész életére meghatározta. Megérezte, hogy mivel fog foglalkozni, és aztán úgy is lett. Nekem ez volt az a pillanat. Kiborított. Mintha csoda történt volna.

Édesapám (Stork Csaba díszlet- és látványtervező – a szerk.) filmekben dolgozott, ezért mindig rengeteg filmet néztem, és azokban is ezt az élményt kerestem. Kevés színházat láttam viszont, és itt csatolnék vissza a kérdésedre: attól lehetett nagyon nehéz az egyetemen, hogy igen kevés közöm volt a klasszikus színjátszáshoz, nem is értettem pontosan, mi ez. Színészet alatt „filmszínészetben” gondolkodtam. Apró gesztusokban. Börcsök Enikő mondta nekem, amikor a nagyszínpadi-kisszínpadi technikáról beszélgettünk, hogy mindkettőnek ugyanaz a magja, csak nagy térben jobban ki kell terjeszteni az aurát.

– Mondasz olyan női alakításokat, melyek hatással voltak rád?

– Gena Rowlands. Premier, Egy hatás alatt álló nő. Maria Schneider és az Utolsó tangó Párizsban. Anna Karina és a Külön banda, a Bolond Pierrot. Nagy hatással volt rám Nicole Kidman. A Dogville-ben, a Tágra zárt szemekben, az Egy hölgy arcképében sokszor visszanéztem őt. Amy Adams is nagy kedvencem. Méhes Marietta, egyértelműen. Hazamentem az iskolából, bekapcsoltam az Eszkimó asszonyt, megnéztem, majd jöhetett a házi feladat. És ez így ment hónapokig. Ő egyébként anyukámra hasonlít.

– Anyukád komoly nő.

– Anyu nagyon nő és nagyon férfi. Műszaki igazgató egy egyetemen. Egyedül nevelt, erős szövetség van köztünk. Más utat járunk. Rengeteget segít nekem az élet materiális területein. És sokszor ő tartja bennem a lelket. Több velem a fájdalom, mint az öröm.

– Nagy hatással van rád, ezt mindig lehetett érezni.

Nehéz körülmények között éltünk gyerekkoromban, de anyukám kreativitása olyan gazdagsággal tudta megtölteni a szegénységet, hogy játék és kaland maradt számomra ez az időszak. Sok képzőművész barátja volt, ott jártak-keltek ezek a különleges emberek a lakásunkban.

– Édesapád építészként végzett, egyszer mesélted, hogy Hajas Tibor mutatta be Bódynak, így került a filmgyárba. Vitt magával időnként?

– Távol tartott a filmes közegtől. Szemérmességből is. Egyszer mondták neki, hogy lenne számomra egy kisebb filmszerep, egy virágáruslány. Nem engedett el.

– Hogy vagy a munkáival?

– Ami legfontosabb számomra, az a kézírása. Ez volt az ő védjegye. Nagyon szépen írt. A katonaság alatt vette fejébe, hogy kidolgoz magának egy saját kézírást, és kigyakorolja. Emlékszem, egy külföldi munkáján azért tartották ott még egy hetet, hogy feliratozzon valamit. A filmjeit nagyon nehéz visszanéznem. Még nem dolgoztam fel a halálát. Vannak nálam versei, amiket ő írt. És sok verseskötetet kaptam tőle. Olyanokat, amik közel álltak hozzá.

– Például?

–  A finn költők… De adott József Attilát, Petrit, az osztrák Ernst Jandl-t… Eörsi István műfordításait nagyon szerette, már a versválasztásai miatt is. És persze az oroszokat. Kortárs oroszokat is. A felvételire ugye vinni kellett tizenöt verset és öt monológot. Hát furcsa válogatás volt az enyém, tele finn versekkel. Zsámbéki Gábor viszont nagyon szerette a finn költészetet. Ez is egy különös együttállás volt.

– Annyit írtak édesapádról, hogy tragikus hirtelenséggel elhunyt. 56 évesen.

– Agyvérzést kapott. Kórházba került, ahol eleinte viccelt, hogy most milyen sokat foglalkozik vele mindenki, nem is rossz. Tíz nap alatt teljesen leépült és meghalt. Döntött, föladta. Ezt éreztem. Álltam az ágya mellett, és elkezdte a mondatot: „itt az én drága ….” Nem jutott eszébe a folytatás. Szép férfi volt, sportos, és nagyon okos ember, hatalmas trauma lehetett neki feldolgozni azt, hogy a teste és az agya is sérülést szenvedett. Úgy gondolom, hogy ő nem akart így tovább menni.

– Gyerek voltál még, mikor elváltak a szüleid, mikor elment tőletek.

– Két éves voltam, mikor összetört a bögre.

– Ez szép.

– Mondtam anyunak, hogy az 1089-et ne nézze meg. Kérdezte, miért. Aztán egyszer, álltunk a fürdőszobában, és elmondtam neki a szövegemet. Az „összetört a bögre” az a pillanat az életemben, amikor apu megmondta anyunak, hogy el szeretne válni. Ettől kezdve, ha egy bögre összetört, mindig bekövetkezett valami sorsfordulat az életemben. De anyunak csak most meséltem el, hogy én arra emlékszem, hogy valóban összetört ott egy bögre.

– Azt mesélted, édesapáddal nagyon jó volt a kapcsolatotok.

– Mondják, hogy a jó kapcsolat titka a sok távollét… Viccelek, persze. Nagyon hasonlítottunk. Kamaszkorom környékén akadtak konfliktusok, anyukám vallásosan nevelt, édesapám ateista volt. Hithű ateista, hogy pontosan fogalmazzak. Kislányként reménytelenül rajongtam, felnőttként a rajongás kölcsönössé vált. De most is azt hiszem, könnyű szerdánként találkozni egy étteremben.

– Nézte az előadásaidat?

– Persze. Azok mindig nagyon kemény pillanatok voltak. Előfordult, hogy majdnem elájultam, amikor láttam, hogy ott ül a nézőtéren. Az ő ízlése – más értelemben, mint Zsótéré – teljesen meghatározott engem, féltem, mi lesz, ha negatív visszajelzés jön tőle.

– Emlékszem, mikor a Nemzetiben voltál tag, amit egyébként mélypontként tartasz számon, traumaként ért, hogy nem leszel benne egy Zsótér-rendezésben. Ebből aztán nem lett előadás, a következőben, a Vassza Zseleznovában pedig már játszottál. Viszont ez volt az utolsó közös munka, a szegedi Bulgakovig.

– Összefutottunk az utcán, és kérdezte, hogy eljönnék-e? Borzasztóan örültem neki. Zsótér mindig nagyon izgalmas. Szerencsés volt a találkozás a társulattal. Gidró Katival összenéztünk az olvasópróbán, és tudtam, hogy ez jó lesz, jó kezekben, jó helyen vagyok. Élveztem az utazást is. Felültem a vonatra, és mire megérkeztem Szegedre, már nem Natasa voltam, hanem Szerafima.

– A háború Lizettája, Zsámbéki Gábornál, ez a különös, hisztérikus jelenség, aki minden körülmények között, minden eszközzel kicsikarja, amire szüksége van, nagyon megtalált anno. Szerafima legalább ennyire.

– Gondolod? Szerafima egy olyan lány, akinek minden összejött az életében. Egy pétervári úrinő. A története arról szól, hogy közökken a komfortzónájából, viszontagságok közé kerül, menekülésre kényszerül, és ebben az extrém helyzetben valahogy megtanul szeretni. Megnyílik a szíve. Olyan neki a polgárháborús időszak, mint egy beavatási szertartás. Sokat szenved, aztán azt mondja az előadás végén: „most már minden világos”. Irigylem.

– Vannak ilyenek?

– Hogy egyszer csak értelmet nyer minden? Azt hiszem, igen. Az egyetem alatt tele voltam csalódással, arra is gondoltam, hagyom az egészet, és belefogok valami másba. Ekkor mentem el megnézni a Nibelung lakóparkot, Mundruczó rendezését. Nem volt nálam elég pénz, és hiába próbáltam egyezkedni, elhajtottak. Majd utánam szaladt a jegyszedő, hogy valaki befizetett. Máig nem tudom, ki volt az. Így jutottam be. És ott, az előadás alatt egyszerre azon kaptam magam, hogy ehhez végre közöm van. Egy hónappal később felhívott Kornél. Negyedéves főiskolás voltam. A „minden világos” nem ekkor jött el, hanem a közös munka során, amiben benne volt a Kornéllal, de a Monori Lilivel való találkozás is. Aztán megint jöttek a felhők.

– Azt mondtad, meg voltál győződve róla, hogy színész leszel. Mivel küzdöttél ennyire?

– Nagyon sok kétségem volt akkoriban. Például nem beszéltem elég jól… Diszfóniás voltam, ami egy gyógyítható hangi probléma. Egy zseniális foniáter doktornő kezelt ki. Panaszoltam neki, hogy azt írták rólam, beszédhibás vagyok. Erre mondta, hogy van itt a kórházban egy logopédus, aki elvileg nem foglalkozik színészekkel, csak súlyos beteg emberekkel, de próbáljuk meg. Elvállalt, és annyit mondott, három hónap. Függőségből egy darabig vissza-visszajártam még hozzá. Később ő segített bejutni abba a szanatóriumba, ahol gyakornokoskodtam az Isteni műszak előtt.

– A Színművészetin miért nem lehet megtanulni rendesen beszélni? Abszolút javítható beszédhibák érintetlenül hagyásával kerülnek ki színészek az egyetemről. És egy ideje ezt nem is illik megemlíteni.

– Én az énekben sem ott fejlődtem, a táncban sem. A technikai dolgokban az igazán nagy lépéseket az egyetem után kellett megtennem. Lehet, hogy én nem voltam eléggé nyitott. Nem akarok általánosítani, de az egyetemen többnyire presztízskérdés, kinek vannak a legjobb tanítványai. Így a legjobb énektanár megkapja a legjobb hangi adottságú növendékeket. Nem a hibák alapos feltárása és tudatos korrigálása áll a fókuszban. Nálam már a felvételin probléma volt, hogy beszédhibás vagyok, ami nagy nyomást helyezett rám, végig gondot, önbizalomdeficitet okozott, de úgy tűnt, a megoldás legalábbis természetfeletti képességeket igényelne. Évek kellett elteljenek, hogy egy logopédus azt mondja, igen, hallom, három hónap.

A Frankenstein-terv ebben a helyzetben a szabadságot jelentette. Ott kezdtem el élvezni a játék minden pillanatát. Lebomlott ez az egész misztikus köd a színészettel kapcsolatban. Monori Lili mondjuk fertőző e tekintetben. Elég, ha ott vagy mellette. A fertőzőt úgy értem…

– Szerintem elismerésnek veszi majd. Meg is bántódna, ha valami olcsó bókkal letudnád. Dolgoztatok aztán külön is, a saját produkciójában.

– Hát az mágikus volt. Látod, le kell állítanom magam, hogy ne csak azt mondogassam, csodálatos, fantasztikus… Emlékszem, megbeszéltük, hogy úgy kezdődik majd az előadás, hogy ő azt mondja, „azok vagyunk, amit elvesztettünk”. Ez Bíró Yvette Futó című regényéből való. Próbáltunk, próbáltunk, de sosem mondta. Rákérdeztem, hogy Lili, hol van az a mondat, mire azt mondta, úgy érzi, nem mondhatja el, nem tudja elmondani. Végül tényleg nem hangzott el. Felírta egy táblára, krétával.

– Emlékszem, a Király utcában játszottátok, Sztálin születési dátumát kellett bemondani jelszó gyanánt…

– Igen, igen!

– Mundruczóban, a Nibelung lakóparknál mi fogott meg?

– Más volt nála a színészi jelenlét, mint amit előtte megszoktam. Nagyon vonzott az ösztönösség, hogy a színész állatból dolgozik ott. Nekem mindig hajlamom volt az intellektuális megközelítésre, de tudtam, hogy ez kevés, a kettő együttállása a lényeg. Zsótérnál is érdekes ez: az intellektuállis hajlamokat serkenti, hogy nagyon sokat kell gondolkodni, elemezni, érteni kell karaktereket, de az ő rendezéseiben is azok a színészek izgatnak, akik ezzel össze tudják ereszteni az ösztöneiket. Kicsit olyan ez, mintha be lennél csípve. A részegség és a színjózanság közötti állapotban van egy pillanat, amikor nagyon tiszta minden, és flottul működnek az ember ösztönei. Ezeket a pillanatokat keresem, nézőként is, színészként is.

– Tányában, az Isteni műszak nővérkéjében jól hasznosítottad a Mundruczónál tanultakat.

– Nem hiszek abban az angolos megközelítésben, hogy levetkőzöd önmagad, és átadod a lelked a karakternek. Szerintem mindenhez közünk van, mindenre rá tudunk kapcsolódni. Érzem, hogy mik azok a dolgok, amiket át kell hidalnom, amiket meg kell találnom magamban. De érdekes, hogy az ember elolvas egy szöveget és hirtelen a teste is elkezd dolgozni rajta. Tudtam, hogy Tányához keményednem kell, ugyanakkor pont azután készültem a szerepre, hogy elvesztettem édesapámat. Színész-kiváltság, hogy beszélhetünk a fájdalmakról, hogy dolgozhatunk belőlük.

– Bodzsár Márk, akivel az Isteni műszak előtt a Levegőt venni című kisfilmben is forgattál már, a Frankenstein-tervben látott?

– Azt hiszem, nem, talán vizsgákat említett. A Levegőt venni csak néhány villanás volt, egy recepciós lányt játszottam benne, de sokat beszélgettünk Márkkal akkortájt, összenőttünk.

– Nagyon jól sült el a találkozásod Szilágyi Fannival is, Gothár Péter rendezőnövendékével, akivel, ha jól emlékszem, azt mondtad alig-alig beszéltetek. A vizsgafilm-vetítésen nagy lelkesedéssel fogadtak benneteket. A csatárnő bal lába életveszélyes?

– Igen, ez a címe. Fannival valóban keveset beszélgettünk, a munka volt a közös nyelv, és értettük egymást. Fanni különleges tehetség. Sok női filmrendezőn érzem, hogy férfiként rendez. Sophia Coppola Elveszett jelentése például ebből a szempontból jó élmény maradt, nem azért, mert hibátlan, hanem mert előnyévé vált, hogy nő rendezi. Fanninál is valami ilyesmit érzek, csatasorba tudja állítani női ösztöneit és érzékenységét.

– Nem érezted magad komfortosan a Színművészetin, mégis szívesen jársz vissza. Több vizsgában részt vettél, a minap említetted, hogy láttál ott egy szuper előadást… Van itt valami érintetlenség?

– A Kitagadottakat láttam. Napokig jó kedvem volt tőle. Más, friss szelet hoz, jól működnek benne a színészek. Azt éreztem nézőként, hogy fel szeretnék menni a színpadra játszani. Egyébként igen, fontos, amit mondtál: ennyi elrontatlan színésszel együtt dolgozni, mint az 1089-ben, kiváltságos állapot. Még valami olyan tisztaság jön vissza a tekintetekből, ami később már ritkaság.

– Mi romlik el később?

– Elkezdjük tudni, hogyan kell csinálni. A lényegi dolgok szerintem addig történnek, amíg meg tudjuk őrizni a kezdő szellemet.

Az interjút készítette: Kővári Orsolya