A magyar táncosok többségéről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Sokoldalúak, kreatívak, elszántak, nem félnek rizikót vállalni, izzadni, keményen dolgozni.

Rózsavölgyi Zsuzsa és Fülöp László helye és helyzete az „ígéretes pályakezdő” és a „befutott művész” közötti széles, de ingoványos sávban van. Hazai alkotói és előadói jelenlétük azonban jobbára csak egy-egy premierre, majd azt követően néhány előadásra szűkül, hiszen mindketten kétlakiak. Rózsavölgyi Belgiumban és Ausztriában vesz részt projektekben, Fülöp Dániába szerződött, most viszont mindketten – a Főváros Staféta programjának keretében – szinte egyszerre jelentkeztek egy-egy bemutatóval. Pályájukon közös még, hogy mindketten a Budapest Kortárstánc Főiskolán végeztek, ezért először ennek a szakmai háttérnek a hozadéka érdekelt.

Rózsavölgyi Zsuzsa: Arra emlékszem legjobban, mennyire fontos volt, hogy Angelus Iván (a Főiskola alapító-rektora) megtanított minket relaxálni. Aztán ez lett az első, amit én is tanítottam, mert a kollégiumban négy lánnyal laktam együtt, és minden este az ment, hogy „nem tudok elaludni”. Ezt 11 körül meguntam, és elmondtam ugyanazt, amit aznap reggel Ivántól hallottam. Tíz perccel később aludt mindenki. A másik a pontosság megkövetelése volt, mert ha 8 helyett 8 óra 1 perckor mentél be a próbaterembe, kitört a balhé. Ivántól szoros kereteket kaptunk, és ez nekem 14 és 18 éves korom között nagyon jó volt, mert a családomban nem volt olyan apafigura, aki kijelölte volna ezeket. A kinti iskolákban aztán nagyon csodálkoztam, hogy a próbakezdés után alig néhányan lézengtek a teremben, viszont később, a profi világban ugyanilyen szigort és pontosságot tapasztaltam. Amikor végeztem, Vicky Schick egy kurzuson release technikát tanított, így ezt a fajta izomnélküliséget nála tapasztaltam meg először. Ekkor döbbentem rá, hogy külföldre kell mennem még tanulni, mert nekem, akinek semmilyen táncos előképzettségem nem volt, a balett és a Graham nagyon kemény volt. A balettben szinte a nulláról kellett ismét elindulnom, mert a tanult mozgásanyagot a SEAD-ben,1 aztán a PARTS-ban2 teljesen átírták. Mindent lebontottak, amit addig tanultam: egészen másképp kellett balanszálni, lazán kellett dobni a lábat, sokkal gyorsabban kellett ugrani, nem kellett nyolc ütemen át remegve tartani a lábadat, hogy majd leszakadt a combizmod. És az órák végén rengeteget mozogtunk a térben, sok táncos kombinációt csináltunk, sokkal levegősebb volt az egész. Viszont a kontakt improvizációs tanár rögtön kiszúrta, hogy ebben otthon vagyok, így velem mutattatta meg a dolgokat, mert Gál Esztertől nagyon komoly alapokat kaptunk. Az első igazi táncélményem is hozzá kötődik: az ő óráján improvizáltunk Bakó Tamással, és akkor éreztem meg először, hogy ezt nagyon jó csinálni. Igazi flow-élmény volt! Mindkét iskolában kamatoztatni tudtam, amit Esztertől tanultam, mert többen – például Zambrano és Hauert – rögtön felkértek együttműködésre. A SEAD-ben az egymást váltó tanárok legtöbbje release-t tanító amerikai volt, a PARTS-ban pedig minden nap másfél óra jógával kezdtünk, ami sokat segített a balettben is, mert alapot adott a súlylábnak, és nagyszerűen nyújtott is. Szerintem itthon is lényeges lenne egy olyan jógatanár a kortárs táncosok képzésében, aki ideológia nélkül tanít.

Fotók: Schiller Kata

Fülöp László: Én véletlenül kerültem az iskolába. Az egyik barátom kért meg, hogy menjek el vele az egyik nyári táborba, így végigcsináltam az intenzív kurzust, és annyira megtetszett a dolog, hogy felvételiztem. Nagyon furcsa lett az évfolyamunk, mert szinte senkinek nem volt túl sok előképzettsége, de nagyon formálhatók, nyitottak voltunk. Én zenész családból jövök, és arra készítettek fel otthon, hogy majd én is zenész leszek, csak nehezen viseltem el az egész oktatási rendszert. A középiskolában magántanuló voltam, annyira untam az iskolát. Jó jegyeim voltak, így teljes szabadságot kaptam, ha akartam, bejártam, ha akartam, kiállításra, színházba, koncertre mentem, egyetemistákkal lógtam, ami erős megtartó közeg volt számomra a kamaszkor káoszában. És ebből a nagy szabadságból csöppentem a Főiskolára: volt bennem rendesen küzdelem és ellenállás. A balettel és a Graham technikával nem volt problémám, mert számomra mindkettő olyan, mint a testedzés, nincs rajta mit gondolkodni. Imádtam a balettet, mert egyértelmű rendszer, és büszke voltam, hogy még mindig tudom tartani a lábam, még mindig… Persze táncélményt nem adott, olyan volt, mint amikor az iskolában felelni kell. Ami a kontaktot illeti, a mai napig talán mással sem foglalkozom, igaz, nagyon más megközelítésből. Nehezen tudok a harmonikusságával haladni, mert nekem leginkább az emberi kapcsolatokról szól, és én ezek töredékében, csak pillanatokra látok harmóniát. Ha testek kommunikálnak, akkor abba nagyon is belefér, hogy valami csúnya, nem sikerül, zökken. Az egyéni munka miatt is imádtam ezt az iskolát, mindig kellett alkotni vagy részt venni mások alkotásában, és ettől folyamatosan magadon kellett átszűrni mindent. Végzősként már annyira hajtott a munkavágy, hogy be sem fejeztem az iskolát, rögtön fejest ugrottam a munkába. Eszembe sem jutott, hogy még tovább tanuljak. Isten őrizz, még egy iskola! Csinálni kell, és menet közben jön minden, a gyakorlaton keresztül.

– Egy frissen végzett kortárs táncos vagy egy társulathoz csatlakozhat – ahol eleinte nyilván táncosként foglalkoztatják, aztán később esetleg lehetőséget kaphat a koreografálásra –, vagy önállóan dolgozva, hol egyedül, hol társakkal, rögtön a saját ötleteivel foglalkozik. Nálatok min múlt, hogy épp melyik lehetőséget választottátok?

R. Zs.: Mindig a saját munkáimmal akartam foglalkozni, így már a PARTS-ban készítettem kisebb darabokat, és belefolytam mások munkáiba. Mindig azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok olyan jó, mint az osztálytársaim, akik bekerülnek majd az együttesekbe. Amikor viszont harmadikos voltam, Anne Teresa De Keersmaeker kiválasztott ötünket: ez volt az első alkalom, hogy improvizációval kísérletezett. Rá egy évre elment az együttese egyik táncosa, és engem kért fel a helyettesítésére, ami nagyon meglepett, mert nagyon-nagyon jó táncosok voltak az évfolyamunkban, olyanok, akik hatéves koruk óta táncoltak, de mégsem ők kellettek neki. Az első improvizációs darabban, bár strukturált improvizáció volt, nagyjából adhattam magam. A következő darabokban aztán meg kellett tanulnom mindent pontosan, „táncos vagy, ezt csináld!” alapon. A Rosasban lettem profi táncos, bár nem igazán tudtam, hogy mi is az valójában. Soha nem arra készültem, hogy majd el fogom táncolni azt a szerepet, amelyet már egy másik táncos is eltáncolt. Én mindig improvizáltam, de hogy egy másfél órás darabot be kell tanulni, az nekem újdonság volt. Lehet, hogy emiatt, de én ezeket elég lassan tanultam be, talán mert nem tudtam, hogy ez a szakma. Aztán persze belejöttem, de mégis az volt az igazi, amikor új darabot csináltunk, és mindig olyan szerepeket kaptam „Teréz anyutól”, amelyeknek a mozgásanyagát nekem kellett megcsinálni. Ilyenkor éreztem, hogy valami szorítja a torkomat, és hogy ez milyen jó. Négy-öt év után mégis úgy éreztem, most már én akarok magamnak darabokat csinálni. Neki is fogtam, és akkor láttam, hogy ajjaj! Kemény volt, mert addig annyira profi közegben éltem. Minden reggel bementél a próbaterembe, és estig tudtad, hogy mit kell csinálnod, és közben nem kellett azon agyalnod, mi lesz a holnapi próbán. Én arra készültem, hogy alkotó legyek, de az iskola, bár teoretikusan sokat adhat, arra nem készít fel, hogy hogyan kell ténylegesen végigvinni egy projektet, hogyan kell megszervezni a próbákat. Mélyrepülésként éltem meg, hogy egy profi környezetből kezdő szintre zuhantam, mert addigra már senki nem emlékezett a korábbi önálló munkáimra. Akikkel a PARTS-ban együtt végeztem, azok ekkorra már öt év előnyben voltak, mert ott az utolsó évben már nagyban megy a kapcsolatépítés azokkal a szervezetekkel, amelyek olyasmik, mint nálunk a SÍN.

F. L.: Nekem alig van tapasztalatom arról, milyen „csak” táncosként létezni, mert egyedül Pataky Klárinál kellett megadott frase-eket betanulnom és végrehajtanom. Sehol másutt nem használtak így, bárki mással dolgoztam eddig, mindenki azt kérte, egy adott témára alkossak valamit, és aztán azt beleépítették a műbe. Most a dán Granhøj társulat tagja vagyok, és ide is „véletlenül” kerültem. Az L1 benne volt egy nemzetközi networkben, és a dánok olyasvalakit kerestek, aki tud zenélni meg színészkedni, ezért írt Ladjánszki Márti, hogy menjek el a megnézésre. Így keveredtem közéjük. Rengeteg fenntartásom volt eleinte, de nagyon megkedveltem a társaságot, a légkört, a közeget, jó velük lenni. Van ott is feszültség, de ez nincs rád zúdítva, hanem lazaság, könnyedség van. Művészileg már nem tudok ennyire egyetérteni velük, mert úgy zajlik a munka, hogy mindennap kapsz valami témát vagy zenei részletet, amivel magadnak kell dolgoznod, alkotni kell rá egy jelenetet, egy mozgásanyagot. Az a lényeg, hogy reprodukálható legyen, nem lehet improvizatív. Ezt kamerával rögzítik, majd egy hónap elteltével Pelle, a koreográfus az összeset visszanézi, és eldönti, hogyan rakja ezekből össze a darabot. Ebből számomra az a félelem a lényeges, amit másutt is tapasztalok, hogy akkor gondolják késznek a darabot, ha végül le van kötve az anyag, tehát ismételhető. Betanulás sosincs, de azért egy kis rossz érzés így is adódik abból, hogy megcsinálsz egy anyagot, arról gondolsz valamit, de végül, ahogy formát ölt a darab, megváltoznak a súlypontok. Ami számodra értékes volt, akár el is veszhet, amit meg nem tartottál fontosnak, az a koreográfus esztétikai szűrőjén átszűrve bekerül az új kontextusba, és néha azt látod, hogy na, ez pont az ellenkezője annak, amit szerettél volna. A dán társulat a koreográfusból, a menedzserből, egy technikai emberből meg a könyvelőből áll, mi meghívott vendégművészek vagyunk. Viszont folyamatosak a projektek, a turnék, a munka. Az egész valójában egy jól működő brand, de itt is azt látom, hogy a brand fenntartása olyan dolgokkal jár, amiket nem biztos, hogy művészként bevállalnál, mert mind nyelvezetben, mind elgondolásban magára az alkotásra már túl kevés figyelem és energia marad. A brandet kell 100%-ban dübörögtetni, és attól kezdve nem tudsz nyitott maradni, kísérletezni. Nyilván sarkítok, de sokakkal a befutásuk óta semmi új nem történik, és folyton ugyanazzal meg minek újból kijönni.

– Az életetek kreatív „fele” ma is itthon zajlik, holott aki itt él, azt gondolja, elég lehetetlen ma a függetlenek helyzete.

F. L.: Számomra sokkal izgalmasabb, ami művészeti téren idehaza zajlik, mint odakint, és itt élnek azok az emberek is, akikkel szeretek együtt dolgozni. Nekem nagyon fontos a személyes viszony, mert ilyenkor nem kell felesleges köröket futnom azért, hogy meggyőzzem a másikat, miért kérek valamit. És létezik bennük is az a bizalom, hogy nem hozom őket kellemetlen helyzetbe, észreveszem, ha valami megugorhatatlan, senkin nem követek el erőszakot, csak azért, hogy átnyomjam az akaratomat. Így ők is bátrabban belemehetnek, kipróbálhatnak dolgokat. A folytonosság miatt pedig nem kell mindig mindent az alapoktól kezdeni: ismerik a világomat, így jobban tudnak olyan dolgokat ajánlani, vagy úgy megoldani szituációkat, hogy azok illeszkednek az elképzelésembe. Kevesebbszer kérdezik, hogy ezt minek csináljuk, mi a célom vele, hanem rögtön neki tudnak állni a munkának. Ez azért jó, mert általában nem tudnék ezekre ilyenkor válaszolni, csak érzem, hogy valami éppen a helyén van, de én is akkor értem meg a célját, miközben történik. A magyar táncosok többségéről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Sokoldalúak, kreatívak, elszántak, nem félnek rizikót vállalni, izzadni, keményen dolgozni. Mindenhonnan kerülnek ki jó táncosok, sőt iskola nélkül is lehet valaki jó, de ha az arányokat nézem, ki kell emelnem a Budapest Kortárstánc Főiskola hatását, erejét. Nem mindennel értek egyet, de a képzés minőségével és sokszínűségével igen. Táncosnak lenni persze hivatás, és elhivatott emberekkel mindig könnyű dolgozni. Az én esetemben azonban nem elég technikás, profi táncosnak lenni, hanem nagyon számít, hogy ismerjük egymást, mert a táncosoknak minden érzésüket, gondolatukat, a személyes világukat kell színpadra vinniük az én rendszeremen belül; nem izolálhatják magukat, nem lehetnek pusztán vetítési felületek, hanem festéknek kell lenniük az általam alkotott, ajánlott vásznon. Ez kölcsönösen kiszolgáltatott állapot, amihez szükség van arra az elhivatottságra és bizalomra, amire nem mindenki képes, de akikkel dolgozom, azokban ezt megtalálom. Anyagilag nyilván jobb lenne kint elkezdeni építeni valamit, de eddig ez nem jutott eszembe, mert amit megkeresek táncosként, abból életben tudok maradni, és ez teret és időt hagy arra, hogy idehaza dolgozhassak. Élhetek annak a „hobbimnak”, hogy alkotok…

R. Zs.: Eleinte kaptam kint rezidenciákat, de sosem tudtam aztán bemutatni, amiket alkottam, mert a technikailag bonyolultabb darabjaimat nagyon nehéz utaztatni, most meg a Medúzához 21 ember kell! Alkotótársakat is inkább itthon találok, mert Brüsszelben minden legalább háromszor annyiba kerül, mint itthon, ahol senki nincs megfizetve, de ha érdekli a színházi program, egy bizonyos pontig még egy programozó, videós vagy zeneszerző is szívesen dolgozik – százezer forintért. Kint szóba sem állnának velem ennyiért, és Belgiumban a táncosok A kategóriás munkavállalók, akiknek törvényben rögzített fizetés jár. Ott nem adhatok be úgy pályázatot, hogy ne írnám bele pontosan, mennyi lesz a táncos honoráriuma. Kint nem tudnék olyan táncosokat találni, mint akikkel az Öreg tót csináltuk, és nem is tudnám megfizetni őket. Ráadásul ott két évvel előre le kell foglalni a próbahelyet, és mindenütt legfeljebb egy-két hetet kapsz. Ezért iszonyúan fontos, hogy helyet kaptam a SÍN-ben, és életemben először azt is felajánlották, hogy megcsinálják helyettem az adminisztratív dolgokat. A SÍN is dugig van, itt is küzdeni kell a teremért, de elég nagyjából fél évre előre tudni, hogy mikor szeretnél dolgozni.

F. L.: A rendszer egészét instabilnak látom itthon. Az a legnagyobb probléma, hogy nincs meg az a minimális biztonsága senkinek, amiből el lehetne indítani a különböző dolgokat: az L1-nek sincs biztos anyagi háttere, és most már a függetleneket segítő Műhely Alapítvány mögött sincs meg az az anyagi stabilitás, amiből tényleg mobilizálni lehetne a független közeget. Túlélni így is lehet, de előrelépni nem. Az pedig röhej, hogy ha beadok egy pályázatot, akkor pontos költségvetést kell mellékelnem, majd megadják a negyven százalékát – és ennek ellenére itthon mindenki létrehozza a produkciót. Ez nonszensz. Ettől egyre inkább lefelé mennek a dolgok.

– Lehet egyáltalán ilyen közegben társulati formában gondolkodni, vagy csakis projektekben?

F. L.: Együttesem nincs, bár egy éve nevünk már van. Nagyon durva a regisztrációs rendszer, követelmény például a hároméves „előélet” és a sok utánjátszás, amiket aligha lehet teljesíteni – pláne az adott támogatási keretek között. Bár nem tudatosan, de az első pillanattól kezdve olyan minimalista darabokat csinálok, amelyekhez két-három táncos kell, díszlet és kellék semmi, zene alig, és akár munkafényben is játszhatók, így az egészet maguk a táncosok elcipelik magukkal bárhová. Az Emese & Emil tízszer mehetett, az Elefánt… a tizenkettedik előadásnál tart. A színházak ritkán tudják megfizetni az előadások teljes költségét, továbbjátszásra pedig reménytelenül kis támogatási összegeket osztanak, ha osztanak. Működési támogatásból persze ez kipótolható lenne, de az a rendszer is összeomlóban van, nemhogy bővülne a kör, folyamatosan hullanak ki onnan is a már támogatott alkotók. Számomra elég vicces és szomorú is egyben, hogy fiatal, feltörekvő alkotónak tartanak, meg azt mondják: Y generáció, amikor már jön mögöttünk a Z generáció. Hogy velük mi lesz, nem tudom. És én vajon meddig számítok fiatal alkotónak, és utána milyen rendszer létezik számomra? Van egyáltalán valami vagy csak az üres semmi, és még negyven-ötven évesen is változatlanul „ígéretes feltörekvő” leszek? Vagy fejezzem be 35 körül, mert akkor már kiöregedtem ebből – de akkor hová kerülök strukturális értelemben? 2015 őszén már tele volt a naptáram, a mostani év végéig három projektet hoztam létre, de 2017 januárjától semmi nem biztos, minden terv lóg a levegőben. Még sosem volt ennyire láthatatlan a jövő számomra. Jó lenne amúgy egy saját társulat, némi biztonság, de csak akkor, ha ezt valaki más vinné helyettem, mert én már tovább aprózódni nem tudok. Már az is nehéz, hogy sokszor alkotónak és táncosnak is kell lennem egyszerre. Ezért is próbálok előadóként kimaradni a darabjaimból, mert még a premieren is azzal vagyok elfoglalva bemelegítés közben, hogy a táncosnak mit és hogy kell csinálnia, és mi legyen a fénnyel. Alkotóként neked mindenki másra figyelned kell, holott előadóként mindenekelőtt magaddal kellene foglalkoznod, hiszen színpadra mész. Néha azért előnyös is lehet, mert tud furcsa színeket adni, hogy egyszerre vagy kívül és belül, de nagyon rizikósnak gondolom, és nálam ez leginkább pusztán anyagi okok miatt van így.

R. ZS.: Ez nálam darabtól függ, az Öreg tónál pontosan tudtam, hogy ahhoz három ember kell, egyszer vagy többször három. Egyébként szomorúan engedem el a projekt-darabjaimat, az Eldőlt nyolcas ment néhány helyen, de több munkámban sajnos olyan drága a technika, vagy annyi idő kell a felújításukhoz, hogy eddig hat előadás volt a legtöbb, ameddig eljutottam. Vágynék én is a stabilitásra, de talán nem is együttesre, mert nem igazán tudom, hogyan kell társulatot csinálni. Egyszer pályáztunk Bakó Tamással működésre itthon, de nem kaptunk semmit, egy társulathoz viszont infrastruktúra, anyagi biztonság kell. Belgiumban iszonyú klikkesedés megy, ha én beadnék egy pályázatot a vallonoknál, és megnyerném, soha többet nem kapnék rezidenciát a flamandoknál. És rettentő sok a táncos, rengeteg a darab, ezért alig foglalkoznak azzal, aki máshonnan jön. Ahol nekünk előnyünk lehet, azok a tematikus, kelet-európai fesztiválok. Én is kelet-európaiként kerültem a Barisnyikov Művészeti Központba. Az amerikaiak számára ugyanis a kelet-európaiak támogatása egyfajta kommunikáció, hogy csökkentsék a távolságot az USA és Kelet-Európa között. Barisnyikovéknak tetszett az Öreg tó, szerintük nagyon jó volt a mozgásanyag. Szerintem mégis fontosabbak voltak a politikai-társadalmi okok, mert a terveimről kérdeztek, és arról beszéltem, milyen a nők helyzete Kelet-Európában, mert a mostani szólóm a női szereppel foglalkozik. Az elmúlt egy évben, mióta ezen dolgozom, folyamatosan a hogyanon agyaltam. Este is, amikor lefeküdtem, az járt az eszemben, mi hogy legyen, mit hova rakjak. Aztán másnap szinte reggeltől estig a gép előtt kellett ülnöm, és nyomatni az e-maileket, és amikor végre bejutottam a próbaterembe, alkotás közben is azon kaptam magam, hogy még mindig valamit szervezni kell, holott a SÍN munkatársai rengeteg terhet levettek a vállamról. Nekem az is elég lenne, ha egy menedzser ezerrel networkölne, és mindenütt jelen lenne velem vagy helyettem, mert ez elengedhetetlen. Ha egyedül csinálsz mindent, nincs rá időd, hogy kitisztítsd magad, mielőtt bemész a próbaterembe. A premier után én sem látok előre, még egy évre sem. Hogyan tovább? Menjek vissza Brüsszelbe? Vagy menjek el valahová tanítani? Ha megint nyerek egy pályázatot, akkor lesz munka, ha nem, nem lesz semmi.

Az interjút készítette: Fuchs Lívia