Üzemi hőmérsékletünkre nem tudjuk felfűteni magunkat, aki segítene, azt elüldözzük. Nem játszunk és nem játszunk rá. Némán, befelé nyüszítünk. Dehogy spleen ez.

Még mielőtt: a cím nem Szombathely jelenére-jövőjére vonatkozik, hanem a Rinke-darabból származik. Ez annak az emlékparknak a neve, amibe különböző városok adományoznak valamit történelmük elsüllyedt álmaiból. Példa: Szentpétervár Lenin-szoborral reprezentálja magát.

Két előadás Szombathelyen. Az alapanyagok: egy kortárs német és egy klasszikus orosz darab. Első látásra, hallásra, olvasásra túl sok egymásra vonatkozó nincs bennük, mélyükre nézve azonban mégis találunk közös nevezőt: mindkét történetben az eltűnt hit, a köddé vált remény, az elveszett személyes vagy szakmai morális egzisztencia megtalálására és újjáépítésére történnek görcsös, de hiábavaló és tragédiába torkolló kísérletek.

A lehetetlen küldetés

Ha azt mondom, Vineta, egy generációnak azonnal Nils Holgersson jut eszébe. Ez az a csodálatos és elátkozott város, amely – már a német oldalra átrepülve – teliholdkor bukkan fel Nilsnek és Pocoknak a tenger mélyéből. Az egykor pompás és hatalmas kikötővárost aranyra vágyó lakóinak mohósága miatt árasztotta és nyelte el a tenger. A város és lakói azonban nem pusztulhatnak el: százévente egy órára Vineta felbukkan a tenger alól azzal a reménnyel, hogy egy arra vetődőnek el tudnak adni valamit. Nils kétségbeesetten próbál segíteni, az átok alól azonban nem tudja őket feloldani. (A rajzfilmsorozat vonatkozó része ide kattintva nézhető meg.)

Vineta Köztársaság. Fotók: Mészáros Csaba / Weöres Sándor Színház

Ironikus módon ennek a közel sem vonzó mitológiájú városnak a nevét kölcsönözte darabjához Moritz Rinke – a Berlinben élő dráma-, regény- és újságíró, a német íróválogatott kapusa, aki a következő évadtól a Berliner Ensemble új intendánsának, Oliver Reesének társ-művészetivezetője lesz –, a mű ősbemutatóját 2000-ben, a hamburgi Thalia Theaterben tartották, azóta számos helyen játszották, és film is készült belőle. A szöveg 2003-ban jelent meg magyarul Az arab éjszaka kortárs német drámaantológiában. (A kötetből a címadó drámán kívül A hideg gyermeket, a Kolpert urat és a Helge életét műsorra tűzték már magyar színházak. A Vineta Köztársaságon kívül a Közel sincs már e vadság erdeinkben volt az, amelynek bemutatójára egészen az idei évadig¹ kellett várni.)

Ez a Vineta egy 50,8 négyzetkilométer területű ideális állam, rendszerének kidolgozására hét férfit választanak. Arról, hogy ez a hét férfi milyen emberi kvalitásai vagy kiemelkedő szakmai tudása alapján lett a csapat tagja, túl sok nem derül ki. Ne is firtassuk, vegyük adottnak a helyzetet, azt, hogy rajtuk, az általuk tervezett utópián múlik tehát az emberiség jövője. Többségükben igazán egyénített figurák. Orosz Róbert játssza a munkaügyi hivatal vezetőjét, Hans Montagot. Alapvetően álmodozó, és bár palástolná, de teszetoszaságában érezhető, mondathangsúlyain hallható, illusztratív gesztusain látható az állandó bizonytalansága. Magánéleti tragédiáján – saját hibájából autóbalesetben elvesztette újszülött fiát – nem tud túllépni. Johann Behrens polgármesterben (Mertz Tibor) nem csupán lokálpatriotizmusból buzog a tettvágy, neki óriási tervei, sőt elképesztő víziói vannak – Beatlest Vineta megnyitására –, benne egyszerre van fontoskodás, naivitás, hurráoptimizmus és lángolás az új projektet illetően. Ismerősen provinciális, ahogy szolgálatként fogja fel a polgármesterséget, és erről szívére tett kézzel beszél, vagy ahogyan hajkefemikrofonba mondva próbálja el nagy szónoklatát. Fritz Feldmann-See hajóskapitány (Bajomi Nagy György) egzakt adatok és fanyar irónia mentén éli életét, amelynek legstabilabb pontja a tenger. Lutz Born építőmérnök (Horváth Ákos) casualbe öltöztetve is szigorú, merev, szinte kizökkenthetetlenül professzionális, és a Ninával szembeni hangnemből következően erősen farokvezérelt és szexista. Klaus Hagemann (Szabó Tibor) a vállalatirányítási újbeszél-rövidítések rendszerébe zárva, fölcsattanásaival, rossz humorával és túlmozgásosságával a nevetségességig viszi a hiperaktivitást. Olyan figura, akiről az öngyilkosság elképzelhetetlen. De ő lesz az, aki – elég rosszul sikerült babaként – lóg a csilláron. Sebastian Färber (Balogh János) az ifjú titán építész, aki, mint a fiatalok általában, magabiztos, kompromisszumokra képtelen, igazságérzete nagy. Élete feltehetően csak a munkáról, a karrierről szól, de nem törtető, hanem a lehető legjobbat akaró. A tervezőcsoport vezetője Robert Leonhard (Trokán Péter): pragmatikus, nem okvetetlenkedik, a projekt sikerének érdekében mindent bevet. Például a csapatépítéshez egy sajátos zenei feladatot, amelyet Réthly Attila rendező az eredetihez képest jó érzékkel átalakított. Így a hangszereken való játékból a Europe Final Countdown-jára előadott, nyílt színi tapsot hozó táncolós-léggitározós jelenet lett, ami csodálatosan sűríti az iménti karakterrajzokat, ugyanakkor a zeneválasztással és a mozgással annak a szomorú röhejességét, ahogyan a későnegyvenes-ötvenes-magukat fiatalosnak érző hatvanas férfiak elengedik magukat. (És nem csupán az üzleti szférában dolgozók. Tessék megnézni egy lakodalmat.)

Nem macsó-, de férfivilág ez. Igaz, vannak hangulatszínesíteni nők is körülöttük: huszonéves, jócsajságának teljes tudatában levő, fotóüzletből szalasztott jócsaj asszisztens – Nina: Alberti Zsófi –, boldogtalan, férjét a tengertől visszakapni vágyó középkorú feleség – Ursula Feldmann-See: Vlahovics Edit –, vén és még vénebb testvérpár Amerikából – Rosa és Rosana Seligmann: Bálint Éva, Kiss Mari –, akik örökségüket és múltjukat kutatva mintha a Szkalla lányok végletesen elrajzolt verziói lennének. Ugyanakkor megjelenésükkel válik el pregnánsan a realizmus, a könnyes-bús melodráma és groteszkké erősített (torzított?) komikum szintje.

Az előadás aprólékos kidolgozottsága nem csupán rendezői és színészi, de tervezői érdem is. A Márkus Emília terembe épített realisztikus díszlettel Cziegler Balázs hűen követi a térre vonatkozó szerzői instrukciókat. Gyanítom, hogy a lépcső magassága pontosan annyi, mint amennyit a szövegben emlegetnek, tíz centi. Ebben a realisztikusságban egyszerre van valami patetikus és disztopikus. Hogy a méret teszi-e vagy a penészszínre koptatott falak, amelyekben a letűnt valahai és a soha fel nem épülő jövőbeli nagyság, az amortizált és a meg-nem-valósuló közötti zárványjelen egyszerre fogalmazódik meg, nem tudom. Esetleg az az elképesztő részletgazdagság, amelyet kitört lépcsőkorlátoktól a málló vakolaton és a félig leomlott födémszerkezetből kilógó vasrudakon át a Nina-fotóval díszített kávéautomatáig terjed. Ezért van hiányérzet, amikor az ember fölnéz, és nem lát mennyezetet, amikor ehhez a környezethez teljesen disszonáns csillár lóg be a térbe, és a távoli napraforgómezőt egy printelt háttérrel oldják meg. Mintha le kellett volna faragni a költségvetésből, és ezen spóroltak. Kár, mert látszik. A valóságos mese lapozós mesekönyvvé válva dimenziót veszít.

Színében és textúrájában jó háttér az átdíszletezések alatti, a Mátrixot meg a kilencvenes évek tinidiszkónak vizualitását idéző vetítésnek is. (Csak azokat a zenéket tudnám feledni, Jean-Michel Jarre-ral az élen.) És a fehér, szürke és zöld keverékének hidegségében látványosan érvényesülnek a jelmezek. Velich Rita egyéniséget tükröző öltönyöket adott a férfiakra – tessék megfigyelni például a Trokán Péterre adott kockás és a Mertz Tiborra adott csíkos öltönyt meg házikabátot, Balogh János tweedzakóját, vagy azt, ki kap két- vagy háromrészes öltönyt, kinek milyen a nyakkendője –, a színésznőket hol előírásszerűen előnyösen öltözteti – Vlahovics Edit Chanel-szerű rózsaszín kiskosztümje és kalapjai! Alberti Zsófi fűzőszerű mellényei! –, hol meg előírásszerűen karikírozza az idős örökösnőket – Bálint Éva és Kiss Mari – irgalmatlan gazdag, felcicomázott, dilis öregek otthonából szalajtottakká.

Több zsáner keveredik a Vineta Köztársaságban, a hangsúlyok pedig hol üdítően, hogy elbizonytalanítóan ide-oda tolódnak: van benne jó adag a megíráskori korszellemnek megfelelően az üzleti tréningjeire építő, Top Dogs- vagy a Grönholm-módszer-szerű bizniszdrámából, egy kevés tan- és publicisztikai dráma urbanizmustól ökológiai lábnyomig terjedő témákban, csöppnyi abszurd komédia, leheletnyi melodráma, csipetnyi tragédia. Irónia, fanyar humor, erősen eltávolítva kezelt vígjáték a Balfácánt vacsorára oldalvizéről, utópia és antiutópia váltja és írja felül egymást, hogy aztán valami tébolyító mánia – kinek-kinek más – legyen az egyetlen mentőöv.

A menekülő bohóc

(Rendhagyó nem-kritika következik.)

Falevelek a földön. Semmi fény, csak derengés. Sötétszürke ősz. A ház spalettái csukva. Egy férfi ül háttal a széken. Karjai lelógnak, jobb kezének ujjai alig láthatóan mozdulnak. Álmát éli meg vagy valami belső zenét játszik, nem tudni, testhelyzete mindenesetre a nyomasztó gondoké és a vállalt kívülállásé.

Nyikolaj Alekszejevics Ivanov.

Ivanov. Fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház

Huszonévesen az ember nemhogy azonosulni nem tud a problémáival – jó vicc, az lenne a baj, ha azonosulni tudna velük –, de érteni se érti. Akkor Szásák vagyunk, akik fontosságuk és a világot érintő mindentudásuk teljes fegyvertárával, határtalan, már-már irritáló mennyiségű és minőségű, dacos energiával próbálják megváltoztatni, kilökni az érzelmi katatóniából Ivanovot. És amikor sem a szép szó, sem a csúnya nem használ, nem ismerve sem istent, sem embert, mi hiszünk, a tehetetlenségtől egyre konokabban belehergelve magunkat abba, amiben már mi sem hiszünk, amiről pontosan látjuk, hogy zsákutca. De a düh nem ismer kompromisszumot és visszakozást, beismerést, hogy nem sikerült. Vagy Lvovok vagyunk, és szintén ott van nálunk a bölcsek köve, csak épp megállunk a kioktatás fázisánál, mert a mártírszerep idegen alkatunktól.

Évek múlnak.

És eljön a pillanat, amikor tehetetlenül szemléljük magunkat.

Mert Anna Petrovnákká váltunk. Feladtuk magunkat, nincs múltunk, mert valakiért elvágtuk az összes gyökerünket. Hittünk neki, hittünk benne, pontosabban csak neki hittünk, csak benne hittünk. Hozzá ragaszkodtunk, belé kapaszkodtunk, ő volt az, aki elfogadtatott és hitelesített bennünket kifelé. Azt, hogy önazonosságunkat feladtuk, magunkban kellett elrendeznünk, és az elrendezés a gyakorlatban az elfojtást jelenti. Amiről nem beszélünk, az nincs. Az identitásvesztés felemészt, de ezt későn vesszük észre. Nem sajnáljuk magunkat, erősek akarunk lenni, ugyanazzal a makacssággal, és ugyanazért, amivel és akiért a szálakat elvágtuk. Lógtunk egy darabig – a fizika törvényeivel ellentétben – a levegőben, a zuhanás azonban elkerülhetetlen. Beledöglünk abba, hogy nem tudjuk, ki vagyunk.

Vagy mert Ivanov lett belőlünk. És fogalmunk nincs, hogyan jutottunk oda. Nem az állandó tartozás és pénztelenség az ok. Azt kellene tudnunk, hol vesztettük el régi énünket, akinek hite volt, lendülete, tervei. Ki a hibás ezért? Mennyire tolhatjuk át a felelősséget környezetünkre? A legjobban nekünk fáj ez az egész, azt bántjuk, akire a legnagyobb szükségünk lenne. Ördögi a kör. Miközben már szembeköpésre se méltatjuk magunkat, lélekkomfortosít a bűntudat – tessék, van még bennünk morál –, beledöglünk, de tehetetlenek vagyunk. Szeretnénk szeretni és szeretve lenni, de egyszerűen nem megy. Üzemi hőmérsékletünkre nem tudjuk felfűteni magunkat, aki segítene, azt elüldözzük. Nem játszunk és nem játszunk rá. Némán, befelé nyüszítünk. Dehogy spleen ez. Belekapaszkodunk önáltató hazugságokba, hisszük, hogy a szalmaláng még egyszer pusztító tűzvésszé nőhet, a valóság viszont az, hogy a parazsat képtelenség felszítani. Ki kell lépni saját életünkből. Összepakolni, ajtót bevágni magunk mögött sincs erőnk, nem látjuk, merre is kéne menni, marad az egyetlen megoldás, az öngyilkosság. Hogy aztán azzal kin segítünk? Senkin, persze, hogy senkin.

Oké. Akkor túlélési stratégiaként mit válasszunk? Meneküljünk álomvilágba, rajzolt mosollyal leplezzük amit pontosan érzékelünk, hogy kiröhögnek bennünket, mint szegény Babakina? Hogyan legyünk „normálisak”, teljesen hétköznapi módon, csöndesen boldogok? Nem rezignáltan bele-, hanem elégedettek és megnyugodtak.

Csehov doktor, ne tessék engem felkavarni!

(Persze, kell hozzá Bányai Kelemen Barna és Bánfalvi Eszter is. Meg a bohóc- vagy halottfehérre festett arc ellenére játékenergiától duzzadó szombathelyi társulat.)

Hol? Szombathelyi Weöres Sándor Színház

Mi? Moritz Rinke: Vineta Köztársaság
Kik? Szereplők: Orosz Róbert, Mertz Tibor, Bajomi Nagy György, Horváth Ákos, Szabó Tibor, Balogh János, Trokán Péter, Alberti Zsófi, Vlahovics Edit, Bálint Éva, Kiss Mari
Fordította: Perczel Enikő. Dramaturg: Perczel Enikő. Díszlettervező: Czigler Balázs. Jelmeztervező: Velich Rita. Mozgókép: Varga Vince. Kellékes: Móri Csaba. Ügyelő: Schmidt Róbert. Súgó: Papp-Ionescu Dóra. Rendezőasszisztens: Balogh Lívia. Rendező: Réthly Attila

Mi? Anton Csehov: Ivanov
Kik? Fordította: Spiró György.
Szereplők: Bányai Kelemen Barna. Bánfalvi Eszter. Hartai Petra. Szerémi Zoltán. Kenderes Csaba. Nagy Cili. Kálmánchelyi Zoltán. Kelemen Zoltán. Endrődy Krisztián. Németh Judit. Fekete Linda. Jámbor Nándor. Szabó Róbert Endre. Vass Szilárd. Horváth Dániel. W.Farkas László. Ostyola Zsuzsa. Varga Máté. Pados Bernát
Díszlettervező: Khell Csörsz. Jelmeztervező: Pető Kata. Dramaturg: Sényi Fanni. Korrepetítor: Falusi Anikó. Zenei szerkesztő, zeneszerző: Horváth Dániel. Súgó: Kisely Máté. Ügyelő: Győrváry Eszter. Rendezőasszisztens: Kovács Nóra. Rendező: Lukáts Andor