…egyre erősödött egyetértésem Ion Luca Caragiale román drámaíróval, aki a drámát nem tekintette a nyelv művészetének, azaz irodalomnak. (…) Ezért aztán remény is van arra, hogy bár a nyelv mindig átalakul, a dráma lényege, néha újraértelmező kizökkentések árán, de mégis megmarad, és közvetíthető is.

„A rendezvény célja több szempontból körbejárni a színművek fordításának általános és speciális kérdéseit a szakma és a színház, drámairodalom iránt érdeklődő közönség részvételével.” – írták a szervezők az április 22-én, szombaton lezajlott konferencia meghívójában. A szombat reggeli kezdési időpont dacára a Katona József Színház előtere annyira megtelt érdeklődőkkel, hogy újabb székekre volt szükség, sőt az első szünetben az ülésrend átszervezése a közönség aktív részvételével történt.  Ebből is érzékelhető, hogy van igazi érdeklődés a téma iránt, valószínűleg pont olyan sokféle érdeklődés, mint amilyen sokféleképpen közelítették meg a témát a konferencia előadói.

A tartalmas programban műfordítók, dramaturgok, rendezők, drámaírók szólaltak meg hol általánosabb, hol nagyon specifikus, helyenként filológiai és nyelvészeti finomságokat és elméleti kérdéseket feszegetve, hol fordítási szempontból is tanulságos színházi anekdotákat mesélve. A különböző megközelítési pontok, felvezetési módszerek és példák szövedékéből egy közös pont fele tartottak az előadások és beszélgetések, melyet talán Ungár Júlia fogalmazott meg legpontosabban, Zsóter Sándorral folytatott fordítói munkájára hivatkozva: “ a szöveg együttgondolkodásunk terméke”.

Már Forgách András megnyitó beszédében kirajzolódtak a magányos műfordító és a csapatmunkában részt vevő drámafordító nem feltétlenül egymással ellentétes, hanem esetleg akár ugyanazon személyben létező alakjai és a további előadások és beszélgetések gyakran tértek vissza erre a párhuzamra, kiegészítve a képet a dramaturg-fordító (Radnai Annamária) és a drámaíró-fordító (Hamvai Kornél) alakjaival.

Radnai Annamária, Ascher Tamás és Zsótér Sándor

Az irodalomnak tekintett dráma, a filológiai pontosság és a színházművészet szempontjainak ütközéseiről és találkozásairól gyakran esett szó, időnként izgalmas részletességgel, sőt néha üdítően performatív formában, mint például az egymást felolvasásra felkérő Karsai György és Nádasdy Ádám esetében. Karsai György antik darabok újrafordításáról szóló előadásának gerincét a Térey Jánossal kialakított közös fordítási gyakorlat bemutatása képezte, melynek során a dramaturgiai érzékenységgel rendelkező, értelmezően fordító nyelvész és a drámaíró-költő együttműködése alakítja a színpadra szánt szöveget. Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításai kapcsán beszélt az egyre erősebb lokalizációs törekvések és az értelmi, tartalmi szempontok, a dinamikus ekvivalencia elvének érvényesítéséről. Karsai György által felolvasott szövegpéldáinak nagy része Falstaffot idézte, akit az újrafordítás során sikerült „kosztümteleníteni”, arra törekedve, hogy miközben  „csökken a térfogata, láthatóvá váljon a szereplő szellemi testalkata”.

A skandináv dráma magyar recepciójáról szóló előadásában Domsa Zsófia az új norvég dráma líraian minimalista nyelvhasználata vagy a frissen megjelenő   „tájképszínház” említése kapcsán azt is tematizálta, hogy az új színházi nyelv és az új befogadói attitűdök hogyan hatnak a klasszikus szövegekre, például Ibsenre. Az új északi drámákban jelenlevő, de a klasszikus skandináv szövegekben is erősen működő vizuális dramaturgia fordításának lehetőségei a nyelvi fordításon túlmutatva erősítik meg, hogy a dráma messze nem kizárólag irodalom. Jon Fosse világsikert arató szövegeiben például a látszólag köznapi beszédfordulatokban költőien megszólaló nyelv csak egy rétege a közlésnek, az értő átültetéshez az emberi viszonyrendszerek, de akár az ember és az őt körülvevő természetes és ember által alkotott környezet értése szükséges.

Míg például a skandináv országok kormányzatai jelentősen befektetnek a drámafordítás útján is történő kulturális közvetítésbe, addig a mai magyar dráma európai vagy világszintű érvényesülési esélyeit nem csak az anyagi háttér viszonylagos hiánya csökkenti, hanem a speciális nyelvi beágyazottság is, tudtuk meg Török Tamara előadásából. A statisztikák szerint jelenleg külföldön gyakran játszott Gézagyerek (Háy János) és Bányavirág (Székely Csaba) érdekes módon olyan szövegek, melyek specifikusan magyar közegekben játszódnak, töredezett és költői nyelvük pedig kihívás a fordítók számára.  A különböző intézmények (ITI, OSZMI, PIM) vagy rendezvények (például a Kortárs Drámafesztivál) ugyan felfedezték a drámafordítási projektek hasznát és szükségességét, de erőfeszítéseik és módszereik hatékony összehangolása még várat magára.

Az időcsúszás miatt kicsit rövidebbre szabott fordítói kerekasztal-beszélgetés résztvevői, Perczel Enikő, Ungár Júlia és Upor László a drámafordítást keretező emberi kapcsolatok szükségességét fogalmazták meg különböző szempontokból: a drámafordítónak egyrészt a szerzővel, másrészt a fordítással dolgozó rendezővel, dramaturggal kell folyamatosan egyeztetnie – ha lehetséges – a szöveg érvényesülésének érdekében. Ennek a beszélgetésnek, de az egész konferenciának gyakran idézett alakja volt Fodor Géza, akinek dramaturgiai és színházesztétikai hozzáértése mai napig mérceként szolgál a drámafordítók számára. A drámafordítónak azonban, Upor László szerint, időnként el kell felejtenie azt az ismeretanyagot mellyel otthonosan mozog egy másik kultúrában, hiszen munkájának eredménye egy csekélyebb ismerethalmazzal rendelkező alkotócsapat, majd a közönség számára is hozzáférhető kell legyen.

A megértés és a természetes, gördülékeny szövegmondás megkönnyítésénél is fontosabb érv a klasszikusok újrafordítása mellett a kizökkentés igénye, értettek egyet Ascher Tamás és Zsótér Sándor, Radnai Annamária moderátori kérdésére válaszolva az önmagukat szövegtisztelőnek tekintő rendezők. Ha tágabban értelmezzük, a kizökkentés akár a színház, sőt a művészet egyik alapvető funkciója. A bevett fordítások hangalakjainak rögzülése a színészekben és a közönségben meggátolja az élményszerű rácsodálkozást (Zsótér Sándor), míg az újrafordítás „maibb aggyal” értelmez, gyakran a forrásszöveget alig ismerő dramaturg segítségével is (Ascher Tamás). Az egy bizonyos koncepció szerint készülő előadás céljait szolgáló újrafordítás minden esetben a rendező és a fordító szoros együttműködését feltételezi, így alakulhattak ki például az Ascher-Eörsi István, Ascher-Spiró György, vagy Zsótér-Ungár Júlia kettősök. A kizökkentés pedig egyrészt a rendező addigi nézőpontjának alakulásához kell, hogy majd saját felfedezési élményét hatékony színpadi formává alakíthassa.

A rendezői színház hierarchiáiban szerveződő alkotási folyamatok egyre aktívabb és fontosabb résztvevője lesz a fordító-dramaturg, aki Radnai Annamária előadásának központi témája volt. Mintha a fordítás területét egyre inkább a dramaturgok kezdenék uralni, és ennek oka talán a színpadi funkciók érvényesítése a fordítás alkotói folyamataiban.  Az átírás és fordítás összefonódásait vizsgáló Hamvai Kornél megerősítette a nyelvi opciók láncreakciós hatását, és egyben a drámaíró-szerző-fordító státusok egymásra tevődéseinek kérdéseit is érintette.

A rendezvény a Katona József Színház előadásainak fordításairól szóló kerekasztal beszélgetéssel zárult, Székely Szabó Ármin, Várady Szabolcs és Upor László, valamint az újra moderátori szerepet vállaló Radnai Annamária részvételével. Az időben közelebbi vagy távolabbi előadások szövegeinek alakulását boncolgató beszélgetés egyik következtetése volt, hogy „színházban mindent meg lehet csinálni, ha sikerül” (Várady Szabolcs). Ezt a saját bevallása szerint „szövegdetonátorból szövegvédővé” változott Upor László azzal az igénnyel egészítette ki, hogy a  beavatkozások ne változtassák meg radikálisan a szereplők közötti, valamint a nézők és a szereplők közötti viszonyokat.

A nagyon sok nyelvet (ógörög, angol, német, francia, norvég, orosz, olasz) kimondott szavakkal érzékien is megidéző konferencia alatt egyre erősödött egyetértésem Ion Luca Caragiale román drámaíróval, aki a drámát nem tekintette a nyelv művészetének, azaz irodalomnak. Bár az emberi élethelyzetek, konfliktusok és viszonyok rendszere – mely szerinte a dráma igazi alapanyaga – nem ábrázolható a nyelv használata nélkül, a lényeg a nyelvtől valamelyest független. Ezért aztán remény is van arra, hogy bár a nyelv mindig átalakul, a dráma lényege, néha újraértelmező kizökkentések árán, de mégis megmarad, és közvetíthető is. A konferencia szervezőit dicsérő, változatosan különböző megközelítések mellett igazán érdekelt volna a színészi álláspont is, vagy a közönség véleménye, akiket a következő alkalommal remélhetőleg sikerül a székrendezésnél termékenyebb interaktivitásra késztetni.

A véletlen úgy hozta, hogy a konferenciát követő estén az International Institute of Political Murder Hate Radio című, a ruandai népirtásról szóló előadását néztem meg, francia és ruandai nyelven, angol felirattal,. „Can words kill?” (Ölhetnek-e a szavak?) kérdezi az előadás angol nyelvű beharangozója. Hogy erre a kérdésre mit válaszolunk, attól is függ, hogy értjük-e a világot számunkra lefordító szavakat. A fordítás közvetítésre és gyakorlatára egyre nagyobb szükségünk van az idegenséget és másságot egyre erősebben tematizáló világunkban, ahol a figyelem értő egymás felé fordítása, az emberek értése, az együttgondolkodás akár az emberhez méltó létezés fenntarthatóságának záloga is lehet. Ezért is örömteli érdeklődéssel várom a következő ilyen témájú konferenciát.

Megjegyzés: a szervezők ígérete szerint a Katona József Színház honlapján immár elérhető a konferenciáról készült videofelvétel.