Napról napra

A 30. Hangosítóban azt próbáljuk meg körbejárni, milyen szempontok alapján mutatnak be kortárs külföldi darabokat magyar társulatok, és hogyan lehetne elősegíteni, hogy minél több ilyen bemutató szülessen.

Mi a fordító feladata, ha megváltozik a világ ahhoz képest, mint amilyen társadalmi, erkölcsi környezetben a mű született? Kell, szabad a fordítónak értelmeznie a művet? Erről beszélgettünk az Isteni színjáték és több Shakespeare-darab „újrafordítójával”.

…egyre erősödött egyetértésem Ion Luca Caragiale román drámaíróval, aki a drámát nem tekintette a nyelv művészetének, azaz irodalomnak. (…) Ezért aztán remény is van arra, hogy bár a nyelv mindig átalakul, a dráma lényege, néha újraértelmező kizökkentések árán, de mégis megmarad, és közvetíthető is.

Egy normális ország normális színházi kultúrájában ez lenne a normális. Mármint az, hogy egy új bemutatóhoz vadonatúj fordítás készül. Akkor is – vagy leginkább akkor –, ha a (túl?) sokat játszott Hamletről van szó, meg akkor is, ha ritkán színpadra engedett, mert valamiért gyanús klasszikusról. Most mi Schillerrel és a Die Räuberrel el vagyunk kényeztetve, […]

Ez Oroszországban is így van: az emberek azt keresik a kortárs színházban, amit kortárs szöveggel lehet kifejezni, ha csak nem a szórakozás és az időmúlatás a fő cél.

Az alábbiakban saját fordításunknak a Kolozsvári-féle szöveggel szembeni előnyeit kívánom bemutatni.

Csehov a tudtunkra adja, hogy Mása az isten háta mögötti mocsárból a magasba szeretne feltörni (Kuligin neve az isten háta mögötti semmire utal, Versinyiné pedig a magasságot jelenti).