Jó lenne valahogy beosztani az itt látott közel harminc előadást az évad teljes idejére, apránként szürcsölni, elidőzni minden cseppnél.

Teszt-napló 1
Teszt napló 2
Teszt napló 3

Azt mondja Yasser Mroué, hogy ez a Yasser, akit a temesvári színpadon a Felhőn lovagolok című előadásban látunk, nem ő, és nem is színész, hanem egy másik lény, akit szintén Yassernek hívnak, és akinek ugyanaz az élettörténete, mint neki. Ez nem is előadás, mondja az előadásban. Hogy Yasser nem tudja értelmezni a reprezentációt, amióta a libanoni polgárháború idején kapott fejlövéstől megsérült az agya. Ezért nem jár színházba sem: kétségbeesik, amikor a színészek mindenféle szörnyűséget művelnek egymással a fikció nevében. Ez a Yasser, mivel a sérülése után nem ismerte fel a képeken látható dolgokat, elkezdett saját maga mozgóképeket forgatni.

Forecasting. Fotó: Bíró Márton

A kreatív vizualizáció megnyugtat. A pánikbetegséggel küzdő Barbara Matijević a Youtube-ról szedegetett amatőr videókat gondol tovább. A Forecasting színpadán mindössze egy laptop, a képernyőn lejátszott videókhoz mintegy azok térbeli meghosszabbításaként Matijević a saját testét illeszti hozzá. Összebarkácsolja a 2D-t a 3D-vel, kollázst készít a két médiumból. A mindenféle felvételek remek egymásutániságban sorjáznak, a montázsnak köszönhetően át- és szétértelmezik egymást: tortadíszítő habzsák lesz a péniszből és hajszárító a pisztolyból, amelynek Matijević mindkét végét kipróbálta.

Helyzet kinyújtott karral. Fotó: Andrea Kim Mariani

Hogyan alakítja a reprezentáció a valóságot, kell-e félnünk a reprezentációtól, tudjuk-e egyáltalán értelmezni? Oliver Zahn előadása, a Helyzet kinyújtott karral művészettörténeti perspektívából foglalkozik a karlendítéssel. Sara Tamburini civil ruhában, díszletek és tárgyak nélkül van a színen, melynek különböző pontjain megállva Hitlergrussba vágja magát. Eközben egy férfihang a karlendítés festészeti, filmes és társadalmi megjelenéseit elemzi a Horatiusok esküjétől (1784) az olasz, majd német fasizmuson át Jonathan Meese 2013-as botrányt szító előadásáig és Zahn saját, épp történő előadásáig. Sara, szerinted be kellene tiltani a karlendítést? Igen, mondja határozottan Sara a merev kartartástól remegő testtel. Akárhová is áll, akármilyen szögből nézzük, és akármilyen festményről beszéljen is a hang, úgyis a náci jelképet látjuk, a reprezentációról leválaszthatatlan az aktuális kontextus.

Közös álmok. Fotó: Petru Cojocaru

Az idei TESZT elképesztően izgalmas lehetőségeket vet fel arról, hogy mi a reprezentáció, a színház, a színész. Amit Yasser Mroué, Barbara Matijević, Sara Tamburini tesz az előadásnak nevezett egységnyi időben, nem tanítják a színművészetin. A Közös álmok című vízibiciklizés közben egy civilizáció utáni új világrendről társalgó Maria Lucia Cruz Correia vagy a The Agency of Touch során masszázs-koreográfiát végző Mădălina Dan munkája kapcsán értelmetlen volna szerepépítésről vagy hitelességről értekezni. De zavarba ejt a Grace és a Kálmán nap személyessége is, az intimitás, amellyel teljesen váratlanul kínálnak meg, hiszen előbbiben a csillámporos testfelszínek, utóbbiban a vintage bútorok és ruhák egy pillanatra elhitették velem, hogy ez nem róluk, tehát nem rólunk szól. Aztán, “há igen”, legurítana az ember egy birspálinkát, még ha kicsit nyers is az, hogy ne szoruljon úgy a torka.

BOG. Kísérlet az élet újrarendezésére. Fotó: Petru Cojocaru

A jóféle torokszorulás az amszterdami BOG. kísérlet az élet újrarendezésére című előadáson válik kollektív TESZT-élménnyé. Négy előadó, jóformán csak beszélnek szorosan egymás mellett állva. Gesztusviláguk, mimikájuk különös expresszivitással bír, mifelénk egy-kettőre talán rá is sütnék a modoros jelzőt. (Két sorral előttem a román színház egy nagyasszonya végigfacebookozza az előadást.) A szöveg játékos poézis, végtelen emberszeretet és életigenlés, derűs fogadása mindannak, ami születéstől halálig adatik, az első megtett lépésnek és az állandó elbotlásnak, a nyálas csóknak és a mindig a kanapéhoz kent takonynak, az életünkbe lépő másiknak és az életünkből apránként kilépő mindennek. Kacagni kell és sírni, olyan szép.

Bár utána még legalább féltucat jó előadást látok – köztük a BOG-színésznő Lisa Verbelen csodálatos szóló-kórusmű-rajzát, a ONE-t – a fesztivál teljes lett volna nekem akkor is, ha a BOG-gal végetér. Jó lenne valahogy beosztani az itt látott közel harminc előadást az évad teljes idejére, apránként szürcsölni, elidőzni minden cseppnél. Hasonlót érzek, mint tíz évvel ezelőtt wroclawi fesztiválutamat követően: elképzelhetetlen, hogyan lehet ezután visszatérni a „saját” színházi közegünkbe, azt csinálni, arról írni, azt nézni. TESZT-et minden repertoárra!