Papp Tímea: A melankólia fekete-fehér völgye
A Tévedések vígjátéka által, még inkább: ürügyén, időből, térből kiszakítottan, laboratóriumi körülmények között, irányított fókusszal veszi vizsgálat alá a társulattal először, de eredményesen találkozó Bocsárdi László a boldogság megtalálásának lehetőségét.
A szatmári nagyszínpadon hűvös eleganciájú, hidegen távolságtartó fehér dobozszínpad áll a dobogón. Lent reflektorok, oldalt, fent lámpaállványok. A Tévedések vígjátéka által, még inkább: ürügyén, időből, térből kiszakítottan, laboratóriumi körülmények között, irányított fókusszal veszi vizsgálat alá a társulattal először, de eredményesen találkozó Bocsárdi László a boldogság megtalálásának lehetőségét. A diagnózis azt mutatja, ez alig érzékelhetően, pillanatokra talán lehetséges, összességében azonban esélytelen. Talán azért, mert valamiféle ködképet kergetünk boldogság gyanánt, valami olyat, ami az elképzelt formájában nem is létezik. Talán azért, mert ha van is boldogság, az sokkoló, azzal szembesülni feldolgozhatatlan, kibírhatatlan, nem tudjuk, hogyan küzdjünk meg vele, így aztán nem is vállaljuk be a felszabadultságot. Mindezek következménye pedig az, hogy életünk összességében kisebb-nagyobb krízisek szomorújátékává alakul.
Orbán Zsolt, Diószegi Attila, Nagy Orbán, Bessenyei István. Fotó: Czinzel László
Bocsárdi sterilizálja a tévedés-vígjátékban rejlő minden lehetséges könnyedséget, finoman szólva sem árasztja el a farce, a slapstick comedy, a burleszk, a commedia dell’arte és a reneszánsz komédia humorforrásaival az előadást, de szerencsére az egytónusú fojtott középhangokkal nem is lúgozza ki belőle a humort. (Amiért olyan hálás a közönség, hogy az általam abszolvált estén két alkalommal is nyílt színi tapssal jutalmazta a színészeket.) A rendező döntése egyébként indokolható azzal, hogy már Shakespeare sem a plautusi végletes, erős színekkel rajzolt, tiszteletről szót sem ejtő szatirikus erkölcsrajzzal, sőt erkölcsbírálattal, hanem ezektől megtisztított helyzetkomikummal működteti és bonyolítja a cselekményt. Amit Bocsárdi a drámából felerősít, az nem is keretmelodráma, hanem a hiány léthelyzetének racionális analízise, amihez a választott formában „hangos némafilmes” gesztusokkal operál.
Minden jelenet egy-egy frame, azokat generálsötétek választják el, nem látjuk, ki hogyan kerül be a rendszerbe. A világrend tehát zárt – egyes jelenetek helyszínéből következően börtönnek vagy őrültek házának hatóan az –, szabad identitások pedig mintha nem is léteznének, csak egyedek. Ezért sem számít, hogy Szolinuszt nő (Keresztes Nikolett) játssza, a nem egyáltalán nem lényeges. A fő az uralkodói tulajdonság. Az egzisztenciának egyetlen magyarázata egy külső, láthatatlan irányító. Bár beszűrődnek a külvilág zajai, sirályok vagy hajókürt, és a verekedésekben elcsattanó ütések tompa puffanásainak effektjét is beadják, Boros Csaba a csöndekkel és egy-egy puhán leütött zongorabillentyűvel megszabadít a konkrét kapaszkodóktól, és vállaltan[1] mélabús-melankolikus tónusra festi a hangkulisszát. A Bartha József tervezte fehér doboz a fekete takarásoknak köszönhetően varázslatszerűen lebeg a térben, lírává fordítva le azt az idegenséget és gyökértelenséget, ami az egymástól elszakított testvérek alapvető létélménye. Kiss Zsuzsanna a jórészt fekete és szürke anyagokat egy-egy (főleg az Antipholuszokat játszó színészek testméreteiből fakadóan) nagyobb piros felülettel töri meg; a színpalettát a bávatag, kissé emós nők a ‘80-as évek végéről, ‘90-es évek elejéről eredeztethető, feltűnő kéket, lilát, rózsaszínt használó, ma megint trendi sminkje, a Dromiók neon-mustársárgára fújt haja és néhány kitűzője, a Kurtizán aranyszín nadrágja és bolerója egészíti ki.
Megannyi magyarázatot követelő embert látunk, akik tehetetlen sodródásukban értelmet és fogódzót keresnek arra, ami velük történik. Ezért osztják meg kételyeiket, az általuk birtokolt részinformációkat velünk, nézőkkel, ezért lesznek a monológokból szinte félpárbeszédek.
(És e ponton képtelen vagyok visszafogni magam, amiért elnézést kérek. Ugyanis sosem értettem ezt az alaphelyzetet. Tudom, hogy van egy ikertestvérem. Elindulok megkeresni. Eljutok egy idegen városba. Ott olyan dolgokat kérnek, sőt követelnek rajtam számon, amiket én biztosan nem csináltam. Hát hogy a viharba’ nem merül fel bennem, hogy az kizárólag az ikertestvérem lehet? Persze, racionalitásból és rendből csak társadalmat lehet építeni. Például olyan extrém erőszakszervezet-alapút, mint az epheszoszi. Hogy abból dráma születhessen, ahhoz tisztázatlanság és zavar szükséges. Olyan, mint ami a színre lépők lelkében és elméjében van.)
Az ábrándos Szirakuzai Antipholusz (Nagy Csongor Zsolt) hárítja a szerelmet, a szerencsét, a földhözragadt Epheszoszi (Diószegi Attila m.v.) összeesküvés-elméletet gyárt. Közös bennük a puhányság és az agresszió, ám az arányok épp fordítottak. A két Dromio esetében tényleg megtévesztő a tervezőileg remekül megsegített színészi hasonlóság. Mint zsák és foltja, olyan Orbán Zsolt (az epheszoszi) és Bodea Tibor (a szirakuzai), és ez a „tükörkép-jelenetben” fizikailag, mozgásosan látványosan bontakozik ki. Luciana (Budizsa Evelyn) gyakorlatias, a morál határain belül testvéri szeretetből, kétségbeesetten próbálja megmenteni nővére házasságát, Adriana (Moldován Blanka) a végsőkig tűrő, feleségi sztereotípiáknak megfelelő nő, akiben azért ott él a domina. Amint tisztázódnak a félreértések – a testvéri és női számonkéréseket követően –, kiderülnek a személyazonosságok, nyugvópontra jutnak az ügyek.
Látszólag. Mert ez a nyugvópont borzongató nem változás eredménye.
A díszletben van egy digitális óra, amely az előadás teljes időtartama alatt folyamatosan, egyesével, kilenctől nulláig számol vissza. Amint elér a nullára, visszaugrik a kilencesre. S megint elölről. Mindig ugyanoda jutunk, ahol a part szakad. Feltétel nélküli, nyugalmas boldogság ugyanis, mint ahogyan alapvetésként az elején leszögeztük, nincs.
Mi? William Shakespeare: Tévedések vígjátéka
Hol? Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat
Kik? Kovács Nikolett, Rappert-Vencz Gábor, Diószegi Attila m.v., Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Bodea Tibor, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn és mások / Dramaturg: Benedek Zsolt m.v. / Zene: Boros Csaba m.v. / Fényterv: Bányai Tamás m.v. / Díszlet: Bartha József m.v. / Jelmez: Kiss Zsuzsanna m.v. / Rendező: Bocsárdi László m.v.
