Tavaly láttam Bozsik Yvette Éden földön című rendezését a Nemzeti Színházban, a színpad bal oldalán egy fura alakkal, aki az előadással teljes harmóniában mozgott, gesztikulált. Néha a színészek és táncosok is összejátszottak vele. Akkor ezt egy remek rendezői ötletnek gondoltam, és az előadás felétől azon kaptam magam, hogy többet nézem őt, mint az előadást. Már tudom, hogy jelnyelvi tolmács volt. Kulturális akadálymentesítő.

Kulturális akadálymentesítés az is, amikor hátrányos helyzetű embereknek kedvezményt vagy akár ingyenességet biztosítunk színházi előadásra, múzeumba, koncertre. A rámpák, speciális emelőszerkezetek és egyéb technikai berendezések, amelyek a mozgáskorlátozottak számára teszik lehetővé az önálló bejutást kulturális intézményekbe, vagyis a fizikai akadálymentesítés szintén ebbe a kategóriába illik. (Hogy hol tartunk ezen a területen, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy törvény írja elő Magyarországon a közhasználatú épületek akadálymentesítését, amelynek 2004-ben [!] meg kellett volna valósulnia, de jelenleg, 2017-ben ezeknek nagyjából 20 százaléka akadálymentes.)

Most azonban mindezekről nem lesz szó. Ami minket érdekel, hogy hogyan lehet színházi előadásokat elérhetővé és élményszerűbbé tenni siketek és hallássérültek, illetve elsősorban vakok és csökkent látóképességűek számára. Mi minden van a mögött, amiből sokan végül csak egy gesztikuláló embert látunk a színpad szélén, vagy néhány fülhallgatós alakot a nézőtéren?

A kulturális akadálymentesítés évtizedekkel ezelőtt indult el tőlünk nyugatabbra, egyes országokban már a tévéműsorokat is lehet narrációval nézni. Magyarországon korábban is voltak próbálkozások, például egy időben a támogatások által kedvezményezett tévécsatornákon, azaz a „királyi tévé” néhány műsorában találkozhattunk jeltolmáccsal, illetve bizonyos filmeket feliratoznak a teletexten. Ezzel együtt nálunk, úgy tűnik, még csak most formálódik ez a terület.

Színpadbejárás – Karinthy Színház, Szajré. Középen Dunai Tamás. Fotó: Popovics Ádám

Biztosan sokan látták Tímár Péter 2001-es Vakvagányok című filmjét, amely nem csupán témájában érintette a vakságot, de folyamatos narrációval készült. Még a szakmán belül is megoszlanak a vélemények arról, hogy ez egy audionarrált film, vagy inkább vakoknak készült mozi. A kettő közötti árnyalatnyi különbség abban áll, hogy amíg ott a hangalámondás együtt ment, együtt játszott a filmmel, addig az audionarráció jobban háttérbe vonul. Ennek a visszafogottságnak a mértéke azonban objektíven nehezen határozható meg, a külföldi sztenderd mindenesetre egy mattabb szövegmondást preferál. (Az általunk megkérdezett három-négy aktív felhasználó például kifejezetten szereti, amikor a hangalámondás „játszik”.)

Az első szervezett lépéseket a 2010-ben létrejött és azóta működő 90bB Project tette meg, amely azzal a céllal indult, hogy kulturális intézményeket, ezen belül is elsősorban színházi előadásokat és múzeumi tárlatokat tegyenek akadálymentessé hallás- és látássérültek számára. Tavaly hasonló célkitűzéssel kezdte meg a munkát az AKKU – Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület. Jelen pillanatban cégszerű szervezettséggel és nagyobb volumenben ez a két csapat foglalkozik színházi előadások akadálymentesítésével. Mellettük néhányan magánzóként, egy-egy előadás erejéig szerződnek a teátrumokkal, illetve a Magyar Színház főállású audionarrátort alkalmaz, valamint jelnyelvi tolmácsot is foglalkoztat, így náluk – Magyarországon egyedüliként – igény esetén minden előadás teljes körűen akadálymentesíthető. A HadArt Színház pedig minden produkciójánál jelnyelvi tolmáccsal teszi láthatóvá az elhangzó szöveget.

Noha az akadálymentesítést végző cégek és vállalkozások maguk is hozzájuthatnak különféle forrásokhoz, a célzott költségvetési támogatások messze túlnyomó többségére kizárólag a színházak pályázhatnak. Az akadálymentesítők különféle szolgáltatásaikért cserébe közvetve juthatnak hozzá ezekhez a pénzekhez. Vagyis a források jelentős része a színházaknál van, így ők diktálnak. Cseh Adrienn, az AKKU Egyesület tagja a narráció kapcsán elmesélte, hogy ez a gyakorlatban annyit tesz, a narrációra szánt előadások kiválasztásánál minden esetben egyeztetnek a színházakkal, a teátrumok elmondják, melyik produkciójukat szeretnék akadálymentessé tenni, ők pedig jelzik az esetleges kétségeiket, ám az utolsó szó mindig a színházé. Azt is hozzátette, szinte mindig sikerül megfelelő előadást kiválasztani.

Ami a kétségeket illeti, elmondta, hogy „mindent lehet narrálni, de nem mindent érdemes”. Mivel a narráció a látnivalókat (díszletet és díszletváltásokat, dramaturgiailag fontos cselekvéseket, gesztusokat, arcjátékokat) fordítja le szavakra, és kizárólag a dialógusok közötti szünetekben lehetséges, így a folyamatos párbeszédekkel teli előadások esetén nem szerencsés, és a nagyon gyorsan változó látványvilágú produkcióknál is elveszhetnek élményszerű elemek. Kérdéses lehet a monodrámák narrálása, amelyek a színészek saját hangján is élvezetesek tudnak lenni, és a táncelőadásoké, amelyek iránt kicsi az érdeklődés ezen a területen. Fontos és mindenféle hátrányos helyzettől független szempont, hogy jó és népszerű előadások legyenek, hiszen azokra sokkal könnyebb közönséget szervezni. Az általános igényekben ugyanis nincs különbség látássérültek és épek között: a vidám és a zenés produkciók a favoritok.

A közönségszervezés teljes egészében az akadálymentesítők feladata, akik a hallás- és látássérültek különféle szervezeteivel állnak kapcsolatban, és ezen a hálózaton keresztül ajánlják ki az előadásaikat. A színház meghatározott számú férőhelyet biztosít számukra, az érdeklődők pedig (kísérőikkel együtt) jegyet vásárolnak a pénztárban. „Ingyen színház nincsen”, mondta Cseh Adrienn, hozzátéve, hogy a színházak ilyenkor bizonyos mértékű kedvezményt szoktak adni. Az akadálymentesítés az érintettek számára ingyenes. Mindez azt is jelenti, hogy a szűken vett szakmai szolgáltatásokon túl minden egyéb az akadálymentesítőkre hárul: a nézők megtalálása, esetenként a színházba való eljutásuk segítése, a színházban való gardírozás. Ez utóbbiról személyes élményünk is van, amikor részt vettünk a Mamma Mia! AKKU által akadálymentesített előadásán a Madách Színházban. Mondhatni, családias hangulatú, közvetlen este volt.

Mi az, amit ezek a szervezetek kínálnak? Hallássérültek számára jelnyelvi tolmácsolást, amire a tolmács az előadás és az arról készült videoanyag megnézése mellett elsősorban a szövegkönyv alapján készül fel, illetve előadások feliratozását a szerkesztett dialógusokon túl a fontosabb hanghatások feltüntetésével. Látássérültek számára mind a 90bB Project, mind az AKKU többlépcsős szolgáltatást nyújt: egy előnarrációt, amely a műsorfüzet mintájára tájékoztat, feltüntetve az előadás legfontosabb vizuális elemeit, és egy élőben történő narrációt, amely fülhallgatókon keresztül követhető előadás közben. Ez utóbbi körülbelül egyhónapos munka eredménye: ennyi idő kell ugyanis a történésről történésre, dialógustól dialógusig kicentizett szövegkönyv megírására. Ehhez társulhat színpadbejárás, amennyiben az előadás színpadi előkészületei közé be lehet illeszteni. Ismét egy személyes tapasztalat: bárkinek nagy élmény lenne a Madách Színház hatalmas színpadán körbesétálni, be-benyitni a Mamma Mia! díszletajtóin, megpengetni a falon lógó gitárt, és beszélgetni az aznapi főszereplőkkel.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a technikát is az akadálymentesítők viszik és üzemelik be, akkor az is kiderül, hogy egy előadás narrálása szinte teljes mértékben önjáró. Egy helyiségre van csupán szükség hozzá, ahonnan jó esetben rá lehet látni a színpadra, rosszabb esetben monitoron követhető az előadás, és ahonnan nem hallatszik be a beszéd a nézőtérre. Cseh Adrienn arról is mesélt, hogy ebben a kapcsolószekrénytől a hangpáholyig igen széles a szórás.

A látássérültek számára biztosított kulturális akadálymentesítés szakmai alapjai most születnek. Noha szórványosan már eddig is elérhetők voltak különféle képzések, elsősorban a gyakorlat tanítja, és egymást képzik mind az AKKU, mind a 90bB Project tagjai. Az AKKU távlati célja, hogy a hallássérültek a médiatörvényben feladatként szereplő akadálymentesítése mellé a látássérültek esélyegyenlősége is bekerüljön a jogszabályba. Azt szeretnék, ha a tévéműsorok narrálva is elérhetőek lennének az érintettek számára.

Több vidéki és fővárosi színház van, amely már évek óta rendszeresen igényli egyes előadásai akadálymentesítését, mások még csak kóstolgatják a dolgot, de a legtöbbjük egyelőre nem él ezzel a lehetőséggel. 2001-ben a Központi Statisztikai Hivatal népszámlálási adatai szerint Magyarországon a látássérültek száma 65 ezer volt, és évente 4-6 ezer ember veszíti el a látását. A 90bB Project információi szerint hazánk lakosságának 10 százaléka él valamilyen mérvű hallásproblémával, közülük körülbelül 60 ezren teljesen siketek, 300 ezren pedig súlyos mértékben nagyothallók.

A célközönség és a perspektíva tehát adott. Amire szükség lenne: szervezett képzések és eltökéltebb kormányzati szándék.