A Trambulin egy markáns és mélyre hatolásra késztető mozgásnyelvvel, valamint elsősorban Maday Tímea révén az alkotás élményével, a Budapest Tánciskola pedig a mozgásnyelvek sokaságával és ezekre alapozva a teljes alkotói szabadság lehetőségével kínálja meg növendékeit. A tapasztalatok szerint mindkettő célravezető út.

Kicsit mindig bajban van a kritikus, amikor táncnövendékek előadásáról ír. Nem elég, hogy meg kell keresnie az elfogadás és megértés határpontját, ahonnan a még nem teljesen kész táncosok produkciója véleményezhető, ráadásul mindenféle pedagógiai szempontokat is figyelembe illik vennie. Hiszen a növendék még nem táncos, a koreográfus pedig ebben az esetben egyben pedagógus is. A Trambulin képzési programban született és a Trambulin Fesztiválon látott előadások egyike-másika, miként a Budapest Tánciskola Beatles-vázlatok című koreográfiája azonban megkímélte a recenzenst az elnéző mérlegelés feladatától: ezek az előadások ugyanis bárhol megállnák a helyüket.

Trambulin – Egy nyelven sokféleképpen beszélni

A Gangaray Dance Company Trambulin elnevezésű programja egy kilenchónapos képzés, ami a részvevők számára betekintést nyújt a professzionális kortárs tánc világába, miközben fel is készíti őket rá. Hámor József és Maday Tímea mellett alkalmanként meghívott koreográfusok dolgoznak a növendékekkel, és közös munkáik eredményét negyedévenként mutatják be a közönségnek. Ez alkalommal négy darabot láthattunk az idei Trambulin Fesztiválon a Bethlen Téri Színházban.

Az előadásokon érződött a közös akol, a Trambulin korábbi munkáiban is jól látható esztétikus, de nem esztétizáló mozgássorok, az egyén, a csoport és a közösség között pulzáló fókuszok és párhuzamosságok, a konkrét jelentés nélküli, mégis jelentéses mozdulatok áttűnései. A négy előadás különbözősége jól mutatta, egyazon mozgásnyelven milyen sokféle „mondatot” lehet formálni.

Frames. Fotó: Németh Melinda

Úgy tűnik, a jó zsaru-rossz zsaru mintájára Hámor József és Maday Tímea trambulinos koreográfusi alapállásában a növendékeket koreografáló és a növendékekkel koreografáló pedagógusi szerepek osztódnak le kettejük között. Maday Tímea – a tavalyi munkájához hasonlóan – táncosok felől érkező momentumokat is beemelt Frames című darabjába. A hol drámai, máskor könnyedebb személyes történetek mellett, amelyeket az egyes szereplők mondanak el, gondolat- és mozgástöredékek teszik az előadást rétegzetté, olykor töredezetté, ám ezeket a fragmentumokat az előadás egésze jól tereli egyetlen mederbe. És ha már a meder előkerült, az előadás egyszerű, ám annál pontosabb felütéssel indítja el alapgondolatát, ami végül azonban plakátszerűvé válik. Eldöntendő kérdések hangzanak el közéleti jelenségekkel kapcsolatban, és a táncosok ezekre adott válaszok szerint rendeződnek újra meg újra csoportokba. Miként kényszerítenek minket keretek közé és tartanak átörökített medrekben a társadalmi elvárások? – teszi fel a kérdést az előadás.

Végül ez az alapvetően közhelyes, ennek megfelelően teljesen jogos felvetés szövegszerűen is elhangzik. Kár érte, mivel itt azt mondja ki az előadás, amit szerencsésebb lenne megmutatnia, amit az első jelenetben meg is tesz. Mert amennyire lerágtuk már, hogy milyen módon kényszerít minket nálunknál sokkal szűkebb mederbe a társadalom, hol agresszióval, hol törvényekkel, hol lesajnálással, legrosszabb esetben kényszerítő szeretettel, talán kevésbé tűnik fel, hogy már a kérdésfeltevéseink maguk keretekbe és klikkekbe szorítanak minket. Előre gyártott csomagokban gondolkodunk: rácsodálkozunk, ha valaki migránsellenes, de olimpiát sem szeretne Magyarországon.

Amíg Maday Tímea inkább szervezi koreográfiáját, Hámor József megkomponálja a Foszlányok című előadást. Ez persze önmagában nem érdem, az már annál inkább, hogy ez a kompozíció ritkán látható pontossággal és minden érzelgősségtől és pátosztól mentesen teszi érzékletessé a láthatatlant. Címszereplője az emberek közötti finom és szakadékony valami, ami miatt nem vagyunk sem rendíthetetlenül magányos kősziklák, sem szerencsétlenül magunkra maradtak.

Foszlányok. Fotó: Molnár János

Hámor József és a táncosok ezt a valamit minden érintés nélkül mutatják meg, merthogy ez előbb van minden érintésnél. A láthatatlant gyakran sejtelmes sziruppal, vagy éppen félelmes szakralitással szokás szervírozni. A Foszlányok ezzel szemben könnyeden közelít a súlyossághoz, amiben komoly segítségére van Hámor József egyszerre éteri, mégis játékos zenéje.

Amikor először szólal meg a koreográfus, az előadás finoman kikacsint és idézőjelbe teszi magát – elkezd tudni arról, hogy ez egy kortárstánc-darab. Mindez egy pillanat alatt konkréttá teszi és a színpadon lévő táncosokra szabja azt a bizonyos láthatatlant. A második bejátszott szövegrész már kevésbé hiányzik: a remekbe szabott gesztus korábban megszületett, ami után a ráduplázás már kicsit tanár bácsisnak hat.

A Trambulin programjának korábbi és idei résztvevői közül ebben az évben ketten is lehetőséget kaptak, hogy koreográfusként kipróbálják magukat. Thury Zita a hamisság és a látszatkeltés köreit járja körül egy tematikus munkában öt táncossal, Rónai Attila Titkos rezgés című, játékosabb darabja a bennünk lévő vagy éppen hiányzó mozgató lendületről mutat képeket és helyzeteket a program több mint tucatnyi résztvevőjével. Utóbbiból a cikk szerzője is magával vitte azt a bizonyos rezgést, és az előadást követően a megszokottnál meglepően könnyedebb léptekkel ballagott hazafelé.

Hámor József és Maday Tímea jó tanárpáros: a mindennapi képzésen túl utóbbi a közös alkotás élményével és felelősségével, előbbi egy tűpontos táncelőadásban való részvétellel kínálta meg a tanítványait.

Budapest Tánciskola – Összekacsintás a nagyival

 A Budapest Tánciskola négyéves művészeti szakközépiskolai, majd ezt követően főiskolai képzést kínál eljövendő táncosok, táncos-koreográfusok részére. Néhány éve őket is elérte a kormányzati törekvés, amely szerint szinte folyamatosan csökken, esetenként megszűnik a független színházi, illetve a független táncszféra előadói és oktatói bázisainak költségvetési támogatása.

Beatles-vázlatok. Fotók: Csányi Krisztina

Évről évre kevesebb diák tud állami támogatású képzésben tanulni a szakközépiskolában, és 2012 óta minden főiskolai hallgatónak fizetnie kell a Budapest Tánciskolában folytatott tanulmányokért. Mindez már rövidebb távon is megnehezíti, hogy valóban a legtehetségesebbek kerüljenek fel azokra a bizonyos deszkákra.

A Budapest Tánciskola hagyományosan a Trafóban bemutatott, év végi kortárstánc-estje azonban nem a jelenen és a jövőn búslakodik, hanem a múlt egy különös, könnyűzene keltette jelenségére néz rá az Y-ból Z-be forduló generáció tekintetével. A Beatles-vázlatok előadásának izgalmát épp az a kérdés adja, hogy a mostani fiatalok vajon miként látják a Beatles-lázat, a karrierért és az egzisztenciáért elhivatottan dolgozó szüleik, vagy inkább nagyszüleik talán egyetlen generációs őrületét.

A középiskolások és főiskolások egyéni koreográfiáiból közösen létrehozott és Angelus Iván által szerkesztett-rendezett produkció színes és játékos, ennek a sokszínűségnek megannyi erényével és néhány hátulütőjével. A Beatles-vázlatok nem múltat idéz és nem is analizál: megannyi etűdjében összekacsint a nagymamákkal.

Az előadás átszűri magán mindazokat a közismert és közhelyes momentumokat, ami hagyományosan kötődik a borongósan unalmas Angliából induló hatvanas évekbeli extázishoz. Ha nem is korhű, a kortárs szem számára mégis időszerűtlen ruhákkal, a rajongás humorra vett képeivel, néhány utalással a társadalmi közegre, illetve a helyben születő, kevéssé kvalitásos zenék és a felvételről bejátszott eredeti dalok egymással való keveredésével egyszerre mutatják meg a jelenséggel szembeni értetlenkedésüket és nagyszüleikkel szembeni megértésüket.

Az előadásnak – kordonjaival, egyes táncmozdulatok többletjelentésével és legerőteljesebben talán a háttérben folyamatosan táncoló fiatal nő önmagának elég magányosságával – tudomása van az egykori vasfüggönyről és a Beatles-láz árnyoldalairól, ám a Beatles-vázlatok nem tud és vélhetően nem is akar több lenni játékos skicceknél. Nem tudjuk meg, hogy az alkotók mit gondolnak a jelenségről, és minket sem hoznak olyan helyzetbe, amiben élményszerűen elmorfondírozhatnánk ezen, cserébe viszont megmutatják, hogyan játszanak át kétgenerációnyi távolságot. Már csak nézni is jó ezt a játékot, és nem is tanulságok nélküli.

A Trambulin egy markáns és mélyre hatolásra késztető mozgásnyelvvel, valamint elsősorban Maday Tímea révén az alkotás élményével, a Budapest Tánciskola pedig a mozgásnyelvek sokaságával és ezekre alapozva a teljes alkotói szabadság lehetőségével kínálja meg növendékeit. A tapasztalatok szerint mindkettő célravezető út.