…hamar derengeni kezd, hogy a hiányérzet itt kiszámított. Hogy az alcímben jelölt próbálkozás az együttlétre evidens módon a nézővel való együttlétre tett próbálkozás, a néző státusának felfüggesztése is tét itt. A kőszínházi nézővel való együttlét a tét.

A Kolozsvári Állami Magyar Színházról mindenképp el kell mondani dicséretképpen, ha úgy tetszik, hogy a döntéshozók nem félnek a kísérletezéstől, helyet adnak az úgynevezett alternatív vonalnak is. Sinkó Ferenc színészként régóta erősíti a kolozsváriak csapatát, önálló alkotóként, rendezőként pedig szintén évek óta megkerülhetetlen az erdélyi független színtéren. (Elsősorban a kolozsvári Ecsetgyárban, a GroundFloor Group berkeiben dolgozik, Leta Popescuval közösen rendezett Parallel című produkciója az utóbbi évek egyik igazán nagyon fontos romániai független előadóművészeti alkotása.) Sinkó „két élete” először 2015-ben találkozott, ekkor kapott lehetőséget rendezői bemutatkozásra a sétatéri színházban, az akkori, #hattyúdal című előadás felüdülésként hatott sok kőszínházi néző számára, friss levegőt hozott a KÁMSz-ba. (Érdekes kérdés ez is, hogy van-e ilyen kategória, hogy „kőszínházi néző”… – vagy éppen „kőnéző”, ahogy Ungvári Zrínyi Ildikó nevezi találóan a kategóriát A centrumvesztett színház esete a kőnézővel című, Játéktér oldalán megjelent cikkében.)

Fotók: Biró István

A performanszra általában úgy tanulunk meg tekinteni, mint színház és képzőművészet közötti átmenetre. De a performansz hagyományosan egy fontosabb átmenetet is jelent, a művészet és nem-művészet (mondjuk: élet) közöttit. A #hattyúdal már sutba dobta a hagyományos dramaturgiát, de még egy Csehov-szöveg ürügyén beszélt az öregedésről, sőt, a színházi térnek külön jelentősége volt (nyilván a kiindulásként használt drámaszöveg miatt is). A Hormonnal Sinkó és alkotótársai továbbmennek. A színház és nem-színház közötti határvonal szigorúan képzeletbeli és szubjektív, számomra ez a produkció ízig-vérig performansz – kőszínházi közegben. Azt hiszem, ez utóbbi fontos, mert ennek a feszültségnek (performansz a kőszínházban) jelentésartikuláló szerepe van. És azt hiszem, a „kőszínházi néző” fogalmát is megpróbálhatjuk beemelni, még ha csak tesszük is magunkat, hogy létezik a fogalom, mert mintha erre is rájátszana a – nevezzük akkor így – előadás.

Az alcím: 5 próbálkozás az együttlétre. Az előtérbe lépve rögtön egy szinkrontolmácsoláshoz használatos fülhallgatót kap mindenki. Rajtunk múlik, mikor kezdődik, mikor lépünk be a játék idejébe, mikor tesszük fel a fülest. A bebocsáttatásra várakozva váltogathatunk két csatorna között, eldöntve, hogy Dimény Áront vagy Buzási Andrást hallgatjuk, akik mintha teljesen civilben, rögtönözve beszélnének hol magyarul, hol románul, hol angolul. Aztán beengednek az ültetők, a beszéd zavartalanul folytatódik. Időnként instrukciókat adnak: csináljuk ezt vagy azt. Én meglapulok, nem követem az utasításokat, úgy teszek, mintha éppen a másik színészt hallgatnám, nem azt, amelyik arra kér, hogy egy foszforeszkáló fesztiválrudacskával integessek.

És folytatódik az együttlétre való kísérletek sorozata, már az én kőszínházi nézői mivoltom közvetlen megzavarása nélkül. Egy kicsit olyan érzésem van, mintha egy próbafolyamat első fázisát látnám a színpadon, színészeknek kitalált gyakorlatokat figyelnék. Ezek a gyakorlatok pedig elsősorban a játék intenzív terében lévő testre és a játék intenzív idejében való koncentrált egymásra figyelésre irányulnak. Sinkó rendezői világának jellemző elemei, súlypontjai: testek a térben, melyek valamiképpen – de mindenképp felfokozott figyelemmel – viszonyulnak egymáshoz. (Vagy időnként felfokozott figyelemmel nem viszonyulnak egymáshoz.) A történések sodrásában vannak aztán egyéni pillanatok, mikor egy-egy játszó próbál hozzánk, szemben ülőkhöz viszonyulni. A ruhák (melyek valójában ebben a közegben óhatatlanul jelmezek) lekerülésével a testek is egyre hangsúlyosabbá válnak.

A csúcspont érdekes módon a legmeghökkentőbb. Ketten (Laczó Júlia és Orbán Attila) vacsorát főznek, tálalnak, a hat színész pedig megeszi. Egy tévé is előkerül. Mintha teljesen civilben. Mintha. Fehérneműben ülnek az asztalnál. Azon gondolkodom, miért nem meztelenül. Az erősebb lenne. A jelenet (?) közben a háttérben mi, a közönség vagyunk kivetítve: az elejét vették fel, mikor az instrukciókat kaptuk, azt játsszák vissza nekünk. Nevetgélés. Azon gondolkodom, miért nem vagyunk meztelenül. Az erősebb lenne. Aztán, a vége előtt a felső ruhák is visszakerülnek a testekre egy bensőséges, egyedi öltöztető rítus keretében.

A tapsrend utáni első reakcióm a hiányérzet. Nemrég azt írtam a kolozsváriak másik új, alternatív előadásáról, a Nagy Botond rendezte Vakokról, hogy túl sok. Itt az volt az első benyomásom, hogy ez túl kevés. Túl rövid, túl ritka szövésű. De hamar derengeni kezd, hogy a hiányérzet itt kiszámított. Hogy az alcímben jelölt próbálkozás az együttlétre evidens módon a nézővel való együttlétre tett próbálkozás, a néző státusának felfüggesztése is tét itt. A kőszínházi nézővel való együttlét a tét. Ennek sikere – vagy inkább kiszámított sikertelensége – rajtunk, rajtam múlott. De már késő, az előadásnak vége, én nem dolgoztam meg semmiért, mehetek haza.

Azt le kell szögezni, hogy a Hormon nem akarja interakcióba hajszolni a nézőt. A részvétel nem a kínos, nem kért rivaldafénybe kerülést jelenti itt. Az is biztos, hogy a voyeur funkció sem működik. De be kell vallanom, hogy halvány fogalmam sincs, mit kellett volna tennem, hogyan kellett volna viszonyulnom, hogy ne maradjak outsider. Csak az esztétika felől nem lehet ehhez a produkcióhoz közelíteni, ami nem jelenti azt, hogy ne lennének benne szép képek, hangok, mozgások stb. (Vannak.)

A hiány kulcsszó a Hormon rendszerében, és trükkös avagy varázslatos módon éri el, hogy a valós, a játéktérben és -időben lezajlott dolgok után érzett hiányérzet felől gondoljuk át újra, miben is vettünk részt. Részt vettünk-e egyáltalán. És ha a vége után érzett, szándékosan generált hiányérzet felől nézzük, akkor már nem rójuk fel az elrabolt időt, hanem az elszalasztott szertartás idejeként kezdünk tekinteni rá, mitikus időként, melybe lehetőségünk lett volna belépni, és nem éltünk a lehetőséggel. Az igazság az, hogy a többes szám használata indokolatlan. Én így jártam, így értelmeztem. De simán elképzelhető, sőt szinte bizonyos, hogy volt, akinek a stúdióba való belépés pillanatától működött, teljesen másképp működött az egész. Az együttlét esélye mennyiben függ az egymásra gyakorolt kémiai hatástól, a hormonoktól?

Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház

Mi? Hormon

Kik? Szereplők: Francisco Alfonsín, Buzási András, Dimény Áron, Laczó Júlia, Orbán Attila, Ötvös Kinga. Dramaturg: Adorjáni Panna. Tér: Carmencita Brojboiu. Jelmez: Bocskai Gyopár. Zene: bodoki-halmen kata. Videó: Radu Bogdan. Rendező: Sinkó Ferenc.