Minden körülöttünk, kézzelfogható közelségben játszódik. És mire azt éreznénk, Platonovka vagy Vojnyicevka lakóiként szamováros-vodkásüveges, fecsegős falusi idillben néma szemtanúi vagyunk szomszédaink vagy gazdáink életének, jön mindig egy szünet, és az előcsarnokban szóló Boney M megzavar.

 A Ruszt Stúdió zsebkendőnyi előcsarnokában terített büféasztal. Kertész Kata (a színlapon Kátya, Szofja cselédlánya) vigyáz rá. Száz forint vagy ennek megfelelő rubel rajta minden, ami nem alkoholos, kétszáz, ami alkoholos. Fekete filctollal írt falragaszon kérik, hogy működtessük a becsületkasszát, a papíron szerep- és hozzájuk rendelt színésznevek (utóbbiak eredeti, saját aláírásokkal). Bájos, vicces, frivol, vállalt sufnituning, és ugyanazzal a lendülettel azt fricskázó gesztus a civil és a színházi közötti mezsgyén. A lepedőnyi – ha már a fehérneműk méretanalógiájánál maradunk – színházteremben a „My Way” szól, és ki-ki a maga módján készül a színrelépésre. A civilből karakterré alakulás különböző fázisait látjuk. Lekezelnek egymással, még egy civil puszi, még egy kis egyeztetés a szinkronról telefonon, más meg már bebeszél. Kocsis Pali itt alszik, figyelmeztetik a kollégákat: „Rá ne lépjetek!” A színész később Platonovként folytatja az alvást. Aztán mindenki el-eltűnik, és jelmezben jön vissza a térbe.

Bognár Gyöngyvér és Kocsics Pál

Mintha Kosztya Trepljov csinálna beavatószínházat. Amit Csehov doktor egy összecsukható nyugágy fekvőfelületére printelve figyel.

A padlón műfű szőnyeg, normál nézői székeink arra kerülnek. Mindig három oldalról nézzük, mi történik, állandóság azonban nincs, mert a helyszínváltások és a nézőtér-átrendezés miatt folyamatosan változik a perspektívánk. A 3D időnként 2D-re vált. A fekete falra írottakból azonosítjuk be, hol az iskola, és kedves geg a fehér négyzet, amelyet megérintve a világítás fel-le kapcsolható. Az kifejezetten szellemes, ahogy a két- és háromdimenziósság együtt él: a krétával felrajzolt fa ágain falra applikált kis madárkák ülnek. Játszanak az ablakok, az utcai lámpák fényei, játszik az ajtó mögötti földszint, ahonnan vasúti hajtány indul, és az emelet, a valamikori hangosító- vagy világosítófülke (?) Platonovék házaként funkcionál, ahonnan Szása ki- és lenéz. A talált térként remekül működő Ruszt Stúdió összes adottságát kihasználják, az előadás legeredetibb pillanatai ebből születnek.

Minden körülöttünk, kézzelfogható közelségben játszódik. És mire azt éreznénk, Platonovka vagy Vojnyicevka lakóiként szamováros-vodkásüveges, fecsegős falusi idillben néma szemtanúi vagyunk szomszédaink vagy gazdáink életének, jön mindig egy szünet, és az előcsarnokban szóló Boney M megzavar. Vagy visszaránt? De hova? A valóságba? A nyolcvanas évekbe? A konfettiágyú szórja a csillámot, a diszkógömb meg a fényt. Mindenesetre kizökkent. Legalább ez kizökkent.

Kopott asztal középen, régi kredencek a falnál, kosárban alma. Kristálycsillár fönn, és letört orrú szobor lenn. A különböző nemzedékek tárgyai és történetei, a semmit-nem-dobunk-ki egymásra rakódó eklektikája egyszerre kelt otthonosságot, és fullaszt meg, zár be, épít egyre áttörhetetlenebb falat. Csupa megsebzett ember él itt, régi sebeiket takargatva, az általános szeretethiányban összekapaszkodva, de leginkább tétlenül, rettenetesen unatkozva.

És hogy mi mindent meg nem csinál unalmában az ember! Például sóvárog, sóvárgás közben meg rendületlenül légvárakat építget magának. Nagy érzelmi kilengések nélkül. Folyamatosan a hőségre panaszkodnak. Talán azért annyira enerváltak érzékekben, érzelmekben, vágyakban, mert a nap kiszív belőlük mindent. Más magyarázatot nem nagyon találni. Kátyán viszont pufi mellény, kötött pulóver. Annyira eltompult volna itt már úr és cseléd, hogy ruhát se vált?

Ez a Platonov (Kocsis Pál) már az öncsaláson és a cinikus világmegvetésen is túl van. Szomorú, kiégett bohóc, aki nem provokatív, aki igazán nem is akar megmentődni. Az meg, hogy valaha formátumos lett volna, teljességgel érzékelhetetlen. Itt a tett már csak szó, szó, szó.

Vele szemben pedig ott a sok boldogtalan, de egyáltalán nem veszélyes nő. A mézszínű hangú Anna Petrovna (Bognár Gyöngyvér) nem nagyvad, benne csak a pénzt illetően van karakánság és büszkeség, a férfi iránti vonzalmat a praktikus birtoklásvágy, nem pedig az ösztrogénszint emelkedéséből adódó kiszámíthatatlanság táplálja. Talán ezért, a gyakorlati érzéke miatt képes bármilyen helyzet túlélésére. A Märcz Fruzsinára adott jelmez anyaggá alakítja Szofja jellemét: a rövid fehér csipkeruha nem különösebben feltűnő, de elegáns, a dekoltázsnál kivágott, de a kivágásba tüll került, így aztán csak az illúzió marad a szemeknek. Folyamatos harcot folytat magával, hogy mennyire adhatja ki magát, mennyire válik sebezhetővé, ha hagyja magát sodorni az érzelmek árjával. Küzd, felvállal, mindent egy lapra tesz fel, veszt, megalázottá válik. Grekova (Dobó Enikő) pöttyös ruhájában maga a pöttyös vagy csíkos lányregény lapjairól kilépett ártatlanság és éretlenség, aki egy csak benne létező Platonov-képet növeszt démonivá természettudományos kísérleti laboratórium lányszobájában. Szása (Hajdú Melinda) az édes, a biztos, az érdektelen, a törődő nyugalom. Se vonzás, se választás. Közös bennük, hogy mindannyian erőszaktalanok, harcaikat hamar feladják, mintha nem is akarnák megmenteni Platonovot. Nem taszító, nem veszélyes ez a férfi. Puha, de nem puhány. Nem karcos, inkább fásult.

Fotók: Walter Péter

A középkorú férfiakkal se járunk sokkal jobban. Trileckij (Nagy Viktor) marad a pasztell alkoholizmusban. Ha lejmol, abszolút töketlenül teszi, és valószínűleg ő lenne a legjobban meglepődve, ha kapna pénzt. Vojnyicev (Zayzon Zsolt) piros bohócorral sajnálnivaló lúzer, amolyan csehovi Mr. Celofán. A fiatal nemzedék képviseletében Kirill Glagoljev (Orth Péter) sem bonyolult személyiség. Sok jelzőt kaphat – bicskanyitogató modorú, nagyképű, agresszív, hisztis, megjátszós, őszintétlen, felszínes, egocentrikus gigerli, aki férfi(as)ságával henceg, de valószínűleg ő ijedne meg a legjobban, ha egy nő igent mondana neki –, összességében azonban még ebben a versenyben is könnyűnek találtatik.

Aztán vannak még amolyan staffázsként megvetett outcast lótolvajok és kupecek; illetve apák és fiúk, Glagoljevék mellett a szalon-antiszemitizmussal szembesülő Vengerovicsék, akik más-más módon viszonyulnak egymáshoz általában generációs és konkrétan szülő-gyerek tekintetben. Előbbieket csak a név és a vér köteléke tartja össze. Mintha az apa nem tudott volna mit kezdeni a fiú tényével, kötődés közöttük nem alakult ki. Ez a fiút elbizonytalanította, egyetlen megoldásként az érzelmi távolságot tudatosan növelte, és minél gyökértelenebbé vált, a hiányt kompenzálandó annál hangosabban követelte a figyelem anyagiakban való kifejezését. Utóbbiaknál a hagyomány, az előírás, a szabálykövetés a kulcsszó. Pregnánsan mutatkozik ez meg a külsőségekben, ruházkodásban. És abban is, hogy pontosan tudják, zsidóként hol a helyük a társadalomban, miért tűrik el őket, mi az a határ, ameddig használják őket. Az apák akceptálják és öröknek fogják fel a helyzetet, a fiúkban viszont már ébred az emancipációs öntudat.

Az Apátlanul (Platonov) szövegmonstrumából a három dramaturg, a rendező Szász János mellett Rácz Attila és Réczei Tamás egy szépelgéstől és szenvedélytől mentes zsánerképet bontott ki, amelyet csakúgy, mint Gyarmati Dóra díszletét és jelmezeit, egyszerre jellemzi a részletgazdagság és a realizmus, a stilizáló és a játékos forma. Ez a széttartó sokféleség paradox módon mégis mindent egyetlen tónusban tart. Az érzelmi hullámvasút hiányzik. Az, ami nem csupán az életben megúszhatatlan.

Mi? Csehov: Apátlanul (Platonov)
Hol? Kecskeméti Katona József Színház, Ruszt József Stúdiószínház
Kik? Kocsis Pál, Hajdú Melinda, Nagy Viktor, Bognár Gyöngyvér, Zayzon Zsolt, Märcz Fruzsina, Hegedűs Zoltán, Orth Péter, Dobó Enikő, Körtvélyessy Zsolt, Aradi Imre, Szokolai Péter, Fazakas Géza, Váry Károly, Kertész Kata / Fordította: Radnai Annamária / Dramaturg: Rácz Attila, Réczei Tamás, Szász János / Díszlet- és jelmeztervező: Gyarmati Dóra / Rendező: Szász János