Most Miskolcon Béres Attila rendezett a darab súlyához, jelentőségéhez méltó előadást, bár a feltétlen szükségesnél talán kissé hosszabbat.

Minden történetet el kell kezdeni valahol. Bár jól tudjuk, hogy mindennek van előzménye. Tadeusz Słobodzianek úgy döntött, hogy a XX. század lengyel történelmét felvázoló, elemző, ábrázoló színdarabját Piłsudski marsall halálával indítja, tehát 1935-ben. Szereplői ekkor tizenöt-tizenhét évesek. A színlap előzékenyen közli születési és halálozási évszámukat, a nézőnek nem kell találgatnia. Mind 1918–20 között születtek. A szerző ezzel természetesen nemcsak a befogadónak kíván segíteni, hanem műve történelmi hitelességét is sugallni szeretné. A fikciót dokumentumként óhajtja megjeleníteni. A XX. századi lengyel történelemről akar tudósítani egy lengyel kisvárosi iskolai osztály tíz tanulójának sorsán keresztül.

Az íróról jó tudni, hogy 1955-ben Jenyiszejszkben, a Szovjetunióban született, anyja ortodox, apja katolikus vallású volt, és a második világháború idején mindketten a Honi Hadseregben harcoltak a németek ellen – ezt a küzdelmet a szovjetek nem támogatták, olyannyira, hogy a varsói felkelés alatt kivárták, amíg a németek leverik a lengyel lázadást, csak azután folytatták előrenyomulásukat, holott már a közelben állomásoztak. Nem akartak osztozni a zsákmányon. Sőt, a lengyel szabadságharcosokat elfogták. Słobodzianek anyját Białystokban, apját Lvovban tartóztatták le, így kerültek mindketten Szibériába, ahol fiuk megszületett.

A szülők kétféle vallása egyebek közt azzal is járt, hogy az író gyerekkorában kétszer ünnepelték a karácsonyt, az újévet, a húsvétot. 1965-től azonban rendszeresen látogatta Dél-Franciaországban élő rokonait, és vallomása szerint ezek a látogatások valóságos kulturális sokként hatottak rá a białystoki vallásos-misztikus légkörhöz képest. Mindez magyarázza, hogy belülről is ismeri, de nyitott szemmel, a szokványos előítéletektől, beidegződésektől mentesen is képes látni hazája múltját – a viszonylagos közelmúltját is. Politikai vihart is kavart azzal, hogy A mi osztályunkban a háborús rémtettek, gyilkosságok felelőseit a lengyelek között keresi és találja meg, nem ken minden bűnt a németekre, a megszálló nácikra. „Nem hiszek sem a jóban, sem a rosszban. Egy olyan világ természetét faggatom, ahol a rossz elválaszthatatlan a jótól, és viszont. Ez nem zsidókról és a lengyelekről szóló darab. Ez különféle lengyel sorsokról szól, a történelem tragédiája közepette” – olvashatjuk egy nyilatkozatában. Magától értetődik, hogy a szovjet megszállást és kiszolgálóit sem kíméli. És az is, hogy egyik esetben sem ítélkezik, csak ábrázol, megmutat. Ahogyan az élet sem tesz igazságot. Legföljebb vakon bosszút áll, akinek módja lesz rá. A legszörnyűbb eseményeket csak elbeszéli. Köztük a tömegmészárlásokat – azt is, amikor tömeget gyilkolnak, meg azt is, amikor a tömeg gyilkol.

A tízfős osztályba olyan egyéniségeket, sorsokat válogat össze, amelyek egyfelől leképezik a különféle lehetséges élet- és magatartásmintákat, együttesük mégis véletlenszerűnek, nem erőszakoltan egymás mellé illesztettnek tűnik föl. A dokumentarista mintavétel irányítottságát és az élet véletlenszerűségét tökéletesen egybeötvözve ír olyan színpadi jelenetsort, amely már-már naturalisztikusan életszerű, de egyúttal modellálja is a tárgyát.

A darab eddigi magyarországi előadásai közül a Katona József Színházé a Kamrában, Máté Gábor rendezésében pontosan mérte ki az egyensúlyokat, kiváló színészek remekül adták a figurákat. Lukáts Andor szombathelyi rendezése viszont eredeti ihletés nélkül meglehetősen vérszegényre sikerült.

Fotók: Éder Vera

Most Miskolcon Béres Attila rendezett a darab súlyához, jelentőségéhez méltó előadást, bár a feltétlen szükségesnél talán kissé hosszabbat. Így szünettel kénytelen megszakítani a játékot, ami fokozza az időtartamot, és csökkenti a koncentrációt. Nemcsak szövegekről, de a plasztikus, részletező játékmódról sem tudott lemondani. Ám eközben világosan jelzi a színpadi történések modellszerűségét, így végül a hossza ellenére is erős összképet kapunk. Horesnyi Balázs díszlete kopott, lelakott osztályterem, ahol bal oldalt a laktanyai öltözőszekrények már előre sejtetik, hogy a történet középpontjában a háborús évek állnak. A színészek a szekrényekből érkeznek, halálukkor ugróiskolázva távoznak, a színpad elején követ hagynak maguk után, a jelenetek naturalizmusa mögött ezekkel a jelzésekkel, a színházszerű stilizálással hangsúlyossá téve, hogy az első világháborút közvetlenül követő években születettek számára a fiatalság és a felnőttkor kezdete a második világháborúra esik, de már korábban, gyerekkoruktól fogva arra készítik föl, dresszírozzák őket. Utána a következményeit viselik – már akik megérik.

Minden szereplő a halála felől néz vissza az életére, ennek megfelelő korú színészek is játsszák az egyes szerepeket. Így megkerülhetetlen bizonyos kettősség utólagos elbeszélés, értelmezés, értékelés és átélő megjelenítés között. Ettől a színészek szükségképpen egyenlőtlen helyzetben vannak. A kettősség jobban érvényesülhet azoknál, akiknek a szerepe tovább él. Az idősebb, tapasztaltabb színészek a dolog természeténél fogva nagyobb, összetettebb feladatot kapnak. Gáspár Tibor hazafias gyilkosból lényegileg magától értetődő módon változik kenetes pappá, Görög László egy kétkulacsos besúgóról ad tárgyszerű portrét. Varga Zoltán bonyolult, ellentmondásokkal terhelt sorsot sűrít egységes ívű, egyszenvedélyű, mégis megtörő életúttá: bosszúálló zsidóból lesz hatósági kínzó szakemberré előbb otthon, majd Izraelben, de fia elvesztése egy terrorista merényletben öngyilkosságba kergeti. Szatmári György alkoholizmusba süppedt kisember, aki életében elkövetett egyetlen hőstettet. Nádasy Erika és Máhr Ági kétféle asszonyi szenvedést él végig, az egyik bújtat, a másikat bújtatják, és túlél Amerikában. Tenki Dalma csecsemőjét féltő, riadt, kiszolgáltatott fiatalasszony, Bodoky Márk e. h. naiv áldozat. Simon Zoltán, aki bodybuilder alkatát kihasználva amúgy is az erőszakos vademberek specialistája, született fasisztaként heveskedik, erőszakoskodik, éppoly mély nyomot hagyva a nézőben, mint szerepe a történetben. Keresztes Sándor nem igazán leli helyét az Amerikából levelező szerencsés osztálytárs szerepében.

A mi osztályunk eseménysora igazi lengyel történetek sokasága. Két nagyobb hatalom közé szorult nép – közöttük ide-oda sodródó kompország – története, történelme. A mi történelmünk is lehetne. Béres Attila rendezése egy hunyorításnyi gesztussal sem utal erre. Jól érzi, hogy ez fölösleges lenne. A pontos, erős előadás magáért beszél.

Mi? Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Tenki Dalma, Simon Zoltán, Görög László, Varga Zoltán, Máhr Ági, Bodoky Márk e.h., Gáspár Tibor, Nádasy Erika, Szatmári György, Keresztes Sándor e.h. / Fordította: Pászt Patrícia / Díszlettervező: Horesnyi Balázs / Jelmeztervező: Pilinyi Márta / Dramaturg: Ari-Nagy Barbara / Zeneszerző: Márkos Albert / Rendező: Béres Attila