Missziójukban az eddiginél is hangsúlyosabbá tették a nyitottságot, a programok tekintetében még kiemeltebbé vált a jelenidejűség. Az előadások fókuszában a változó, mozgalmas világ áll, műfajtól függetlenül, a korosztály szócsöveként erre akarnak reflektálni.

2004. október 1-jén nyílt meg a Dschungel Wien, amely meghatározása szerint színház fiatal nézőknek. A „fiatal” jelző meglehetősen széles életkori spektrumot takar: félévestől az fiatal felnőttekig kínálnak előadásokat, sőt táborokat, kurzusokat. És mint ilyen, természetesen a pedagógusokat sem hagyja figyelmen kívül, ők szakmai programok közül választhatnak. A „színház” inkább a játszóhely szinonimája, hiszen klasszikus élőszínházi produkciók mellett báb- és táncelőadások szerepelnek a repertoáron, amelyek esetében a színház befogadóként vagy koprodukciós partnerként működik, továbbá szervez fesztiválokat, de a város közepén, a MuseumsQuartierban kellemes családbarát kávézóként is üzemel.

A zsiráfok zümmögnek. Fotó: Theresa Pewal

Az idei évadban változott arculatuk. Missziójukban az eddiginél is hangsúlyosabbá tették a nyitottságot, a programok tekintetében még kiemeltebbé vált a jelenidejűség. Az előadások fókuszában a változó, mozgalmas világ áll, műfajtól függetlenül, a korosztály szócsöveként erre akarnak reflektálni. Amolyan gyerek és ifjúsági Trafó vagy Jurányi tehát a Dschungel Wien, ahova hétköznaponként délelőtt-délután csoportok, hétvégenként családok járnak, este, rendes színházidőben pedig ezeket a matinéelőadásokat játsszák rendes felnőtteknek. Teszik mindezt alapvetően két teremben, de időnként a próbaterem is játéktérré alakul.

Például úgy, mint A zsiráfok zümmögnek című babaszínházi előadás esetében. A schallundrauch agency nevű társulat alkotóinak – és a produkció 6-15 hónapos célközönségének – az egész világ olyan, mint a zsiráf: beláthatatlanul, elérhetetlenül magas. A koncepción túl azonban néhány foltos ruhadarab feltűnésén kívül nem zsiráfkodnak. Faládaszerű ülőalkalmatosságokkal kialakítanak egy nagy, kör alakú teret, amelyet az ezüst és neon árnyalatokban gazdag nagy szőnyeg borít. A szőnyeg kisebb darabokból áll, körülbelül olyanformán, mint ahogyan a zsiráf bőre foltos. Ezek a kisebb darabok nyugodtan felszedhetők, a három színész pedig föl is szedeget belőle néhányat, hang- és ritmusjátékot játszva a rögzítő tépőzárakkal. És miközben a szavanna atmoszféráját megidézően dúdolnak, dalolnak, zümmögnek, tekintetükkel és gesztusaikkal szedegetésre bátorítják a résztvevőket is. Feltesznek egy darabot a fejükre. Kukucsjátékot játszanak. Gurigáznak a színes, tojás alakú ritmushangszerekkel, megmutatják nekik, hogyan kell azokat rázni.

A babák és a felnőtt kísérők mind ezen a hatalmas szőnyegen, körön belül ülnek, sőt a gyerekek szabadon mászhatnak, totyoghatnak, mehetnek az aréna biztonságos, akár installációnak is felfogható terében. A kicsik tehát az első pillanattól aktív résztvevői az előadásnak, amely felfedezésre bátorítja őket. Mint minden babaszínházi produkciónak, 35 perc után ennek is vége szakad, a közönség azonban – szokás szerint – további közös zümmögésre, éneklésre, zajkeltésre van invitálva.

A makemeke produktionen egy izraeli író-rendező, színházi és filmes alkotó, Oren Lavie 2016-ban megjelent, 4-8 éveseknek szóló gyerekkönyvét dolgozta fel, amelynek címe: A Medve, Aki Nem Volt Ott és a Fantasztikus Erdő. (Az 5 éven felülieknek szóló bábelőadás címéből az erdő kimaradt, a színpadra jelzésszerűen azonban felkerült.) A történet egyszerű: A Medve, Aki Nem Volt Ott talál egy cédulát, amelyen annyi áll, „te vagy én?”, és ennek jár utána. Egzisztencialista kérdést tárgyal tehát a mese, néhány, akciót nyomokban tartalmazó kalanddal. Ennek keretében a vakarózásból életre kelt Medve megtalálja a papírdarabot, találkozik egy tehénnel, egy állandóan késésben levő szalamandrával, az utolsó előtti pingvinnel és a taxiként funkcionáló teknőssel, és meggyőződik arról, hogy ő kedves és boldog. Majd „A Medve, Aki Nem Volt Ott Háza (kérlek, csöndben gyere be, mert lehet, hogy alszik)” megtalálását követően belenéz a tükörbe odabenn, és megerősödik abban, hogy szép is.

A Medve, Aki Nem Volt Ott. Fotó: Julia Haas

Hárman játsszák az előadást, két bábos és egy zenész, akik mindannyian toszogatnak ezt-azt a meglehetősen ötletszerűen és zavarosan berendezett térben, melyben teljesen értelmezetlenül van egymás mellé rakva bunrakuszerű és kesztyűsbáb, szicíliaihoz hasonló marionet, írásvetítős árnyjáték. A lírai, ám rettenetesen konfúz meséből lassan csordogáló, áltevékenységekkel teli, abszurdnak nem elég abszurd, játékosnak nem elég játékos, nagyon zavaros előadás lett, érzékelhetetlen véggel. Közben apró szépségeket mégis föl lehet benne fedezni, például a negyvencentis, fából készült főszereplőt, amelynek szimbolikáját a medve és az erdő viszonyában nem nehéz értelmeznünk, vagy azt apró fákkal telerakott, lemezjátszóhoz hasonlóan forgó korongot, amelyen a medve halad – szintén elég egyértelmű jelentéssel –, vagy a direkt színpadi jelekből és pingvinforma pingvin, teknősforma teknős stb. típusú bábokból részben kilógóan megjelenített bikát, amely egy muppetszerűen mozgatható bikafej és egy szürke italosrekesz, később egy régi falusi négylábú szék egymáshoz illesztéséből jött létre.

A Sehol békében. Antigoné. 16-os karikával fut, az általam látott előadás közönségét 13-14 évesek alkották. (Megnyugtató, mondhatnám némi iróniával, hogy a jegyvásárlásról döntő felnőttek a Lajtán túl sem igazán figyelnek arra, hogy az ajánlott és a nézői korosztály stimmeljen.) A diverCITYLAB – PERFORMANCE- und THEATERlabor, a Dschungel Wien és a Werk X együttműködésében létrejött produkció egyfajta záróvizsga-előadás, amelyben a diverCITYLAB négyéves performansz- és színészképzésének hallgatói mutatkoztak be. Ami a színpadon látható, az jelentősen elszakad Szophoklésztől. És ehhez biztosan köze van a jórészt a nyolcvanas évek második felében született előadók hátterének: többen közülük politológia szakosak, van köztük horvát, akinek erős emlékei vannak a háborúról, másodgenerációs török; echte osztrák nevű alig akad. A képzés szükségességét olyan kérdések magyarázzák, hogy ki lesz Ausztriában színész, milyen történeteket és kinek mesél el, azokhoz milyen formákat választ – tehát az iskola az élő színházban, a színház társadalmi fontosságában hisz, leginkább pedig abban a sokféleségben, amely a menekültválsággal való szembesülésig igazából fel sem merült.

Sehol békében. Antigoné. Fotó: Rainer Berson.

Falat látunk és fiatalembereket csomagjaikkal. Első látásra nem tudjuk, mire várnak, nem tudjuk beazonosítani a helyszínt. Hamar nyilvánvalóvá válik azonban, Théba falai előtt állunk, ahol az egyik Antigoné – mert hárman vannak – dühét, gyűlöletét, tehetetlenségét nyers fizikalitással, csapkodással, rugdosással vezeti le. Deklarálják – mindhárman –, hogy le akarják rombolni a halott rendszert. Egy felkelés már zajlik-zajlott, azzal összefüggésben, ahogyan Eteoklész és Polüneikész a hatalmon osztoznak, és amelynek eredményeképp morálisan szétesett a város, megmaradt lakói szenvednek. Kreónt szeretnék a lányok meggyőzni arról, avatkozzon be és segítsen. Ő felelős államférfiként viselkedik, és segélykonvojt indít, miközben nagyhatalmi, birodalmi nézeteit egyáltalán nem adja föl. A két fiú megöli egymást, Eteoklészt Kreón engedi eltemetni, Polüneikészt nem – változatlanul az alapműhöz képest –, Antigoné igazságot akar, Haimónt, Iszménét maga mellé állítva hol békés aktivistaként, hol agresszív, istent-embert nem ismerő harcosként viselkedik. Ha meg nem is, de értjük a sokfelé hasadt személyiséget, ám épp emiatt nehéz hozzá egyértelműen viszonyulni, menni vele. A görög drámából mai történet lesz. A hatalom kérdése kerül fókuszba, a darab azonban sajátos szempontból vizsgálja ezt: az európai demokráciák jelen állapota, és benne a nők szerepe felől. Itt a nő hangadó, harcos, ellenálló, forradalmár és aktivista, aki a szabadságba vezetné a népet. Ugyanakkor végig ott lebeg a kérdés, hogy meddig van értelme elmenni, ha a hatalomban levők nézőpontja kimozdíthatatlan, ha az ő részükről semmiféle változtatási igénynek nincs jogalapja.

Darja Stocker szövege – két éve írta a Theater Basel számára – izgalmas, szerkezetében magán viseli Heiner Müller és Thomas Berhard szellemiségét. A látvány szegényes. A teljesen mai ruhákon fel-felbukkan egy tipikusan görögös motívum, nem mondom, ebben még van is némi fantázia, a díszlet a kasírozott téglákkal viszont mintha eleve utazásra és kis technikai igényre készült volna. Mindezt azonban megbocsátaná a néző, ha erős, magával ragadó színészi alakításokat kapna. E téren jelentős a deficit.

Passengers to the gates – hangzik a repterekről ismert hívás az előadás végén. Szedelőzködnek a színpadon levők, elindulnak. Az egyik Antigoné megszólal: „Válaszd a saját célodat!” De hát a cél voltaképp mi is? A problémaérzékenység felkeltése? Az sikerült. Az Antigonét viszont, még ürügyként is, simán kihagyhatták volna belőle.