A folyamat már a sorozat korábbi darabjainál elkezdődött, de most a Vajda Milánon különösen jól látszik ez a fajta érettség: színházilag a rutinosság, a bravúr, a megérkezettség, emberileg a megfontoltság, az átgondolt életút, amiben minden nyitottság és befejezetlenség ellenére is vannak kerekségek, lezártságok.

Az az egyik legjobb dolog az öregedésben, hogy együtt lehet csinálni az AlkalMáté Truppal. Mi ráadásul hasonló korúak vagyunk, ha felvettek volna a Színművészetire, talán én is Máté Gábor és Horvai István osztályában, 2003-ban végeztem volna. (Nem, nem vagyok elvetélt színész, nem is felvételiztem soha.) Együtt öregszünk tehát (és szépen – jut eszembe Hajdu Szabolcs mondata az Ernelláék Farkaséknál című előadásból, mert hiszen) mégis megvagyunk, valahogy túléltük, és szerencsére az AlkalMáté is.

Fotók: Dömölky Dániel

(Én például most, idén jutottam az érettségnek arra a fokára, hogy tényleg komolyan átgondoltam: az én életemből miféle előadást lehetne csinálni. Az biztos benne lenne, hogy milyen nehezen írok, hogy a rutin ellenére is milyen leküzdhetetlen akadálynak tűnik eleinte minden megírandó cikk a színház alapvető természete, az elmélyülés körülményeinek ellehetetlenülése és a saját magammal való kíméletlenség (maximalizmus? önbizalomhiány?) miatt. És akkor az is benne lenne, hogy mi mindent megteszek azért, hogy ne kelljen elkezdeni írni a cikket. Most is például kimegyek a konyhába, és felvágok magamnak egy kis dinnyét. Összerakom a lányom legó-kishajóját, amiért már reggel nyafogott, de akkor nem volt rá időm. Megcsinálom a Hány retrótárgyat ismersz fel a 80-as évekből? című tesztet egy Pinkanyu nevű oldalon. Kiviszem a dinnyés tálkát. Elmosogatom. Elolvasom a The 5 things you need to make the best cup of coffee című cikket a Runnersworld-ön. Elolvasok egy cikket a 444-en. Elolvasok minden cikket a 444-en. Ez persze a hatás kedvéért való túlzás, és közben érlelődik is az írás, meg jegyzetelek, de mégis utálni szoktam magam azért, mert így szúrom el a nagyon is drága időm. No de nem rólam van szó (vagyis de, csak nem így), szóval vissza Vajda Milánhoz.)

Persze távolról sem vagyunk még öregek, deres halántékúak – csak érettek. A folyamat már a sorozat korábbi darabjainál elkezdődött, de most a Vajda Milánon különösen jól látszik ez a fajta érettség: színházilag a rutinosság, a bravúr, a megérkezettség, emberileg a megfontoltság, az átgondolt életút, amiben minden nyitottság és befejezetlenség ellenére is vannak kerekségek, lezártságok. Már túl vagyunk dolgokon, amik nem fájnak. Vagy legfeljebb csak belül, szóval már nem az a legérdekesebb bennük, hogy fájnak. Mint Vajda Milán apukájának a halála. Az egyik legmegrendítőbb jelenet, rögtön az elején: ahogy a lapozós kalandjáték egyre jobban hasonlít egy valódi rémálomra. Annak a feszültségnek a szétnyújtása, hogy Vajda Milán tudja, hogy mindenki tudja, hogy már rég tudja, mi vár rá a bezárt lakásajtó mögött. Így már csak az apja halálának egykedvű konstatálása marad: aha, meghalt, mondja. Minden más belül van, ott játszódik le: Vajda Milán / a Vajda Milán már csak ilyen. Kitárulkozó, de visszafogott is.

Én nagyon tudok hinni ebben a fajta színházban, ebben a – Herczog Noémi szavaival élve – újszemélyességben, mert azt hiszem, hogy az ilyen típusú előadások valahogy a szeretetet gerjesztik. Az elfogadást: a bénaság, a sebezhetőség és a gyarlóság elfogadását. Leveszik rólunk a világot alsóbb- és felsőbbrendű lényekre osztó szemüveget. S közben rengeteget lehet röhögni (magunkon is).

A főszereplőről például kiderül, hogy milyen lehetett neki az apja árnyékában színésszé válni. Van egy fergeteges jelenet a szaunában, amikor Vajda Milán a saját apját, a színész Vajda Lászlót játssza, Czukor Balázs pedig magát Milánt. A színészóriás helyismerete, férfias magabiztossága eleve a kamaszfiú fölé terpeszkedik, hát még, amikor megjelenik Kern András, Gálvölgyi János és Korda György… Milán azt is jól megkapja egy idősebb színésztől vagy talán színházigazgatótól, hogy neki aztán fogalma se lehet arról, mit jelenet az apja emléke valójában – Máthé Zsolt egy jelenettel később egy Queen-himnuszra foglalja össze dalban a dörgedelmeket (zenei vezető: Dargay Marcell). A főiskolás éveket egy olyan epizód idézi fel, amelyben nem Milánért epedtek, sírtak a nők. Aztán sorjáznak még a kínos, kellemetlen jelenetek: reszkető lábak a színpadon, épp, amikor Milán az Örkényben debütál; vagy az első találkozás a barátnő szüleivel, ami már csak műfajilag is az elviselhetetlen kategóriába tartozik – erről szinte mindannyiunknak van tapasztalata. Van egy csörte is Vajda Milán mint kőszínházi színész és egy a függetlenekhez tartozó színésznő között, nem a legelőnyösebb arcát mutatja sem Vajda Milán, sem a magyar színház úgy általában.

Az egyik – már-már zsánerképszerű – jelenet a színház és Vajda színészete hatalmáról szól. Meg persze a magyar egészségügyről is: Milán meglátogatja az anyukáját a kórházban (s a generációnkra jellemző módon jól elpuskázza a hálapénz odaadását a nővérnek; hiába változott alig valami, a szüleink azért ezt jobban csinálták), s amikor felolvas neki egy Maupassant-novellát, köréjük gyűlik az osztály apraja-nagyja. S ahogy mindenki belefeledkezik Vajda meghitt előadásába, úgy simulnak ki a fájdalomtól eltorzult arcok, hajítódnak el járókeretek, mankók… A színházról szól az a kifordítom-befordítom jelent is, amikor Jordán Adél – a főszereplő jelenlegi barátnőjét játszva – rendkívül bájosan arról faggatja Vajda Milánt, hogy benne lesz-e az előadásban, és hogy jaj, az milyen lesz. Milán pedig közben arról mesél, hogy Adél sűrű elfoglaltságai közepette mennyire intenzíven tudott jelen lenni a próbafolyamatban.

Még soha nem voltak ilyen kevesen színpadon a Máté-osztályból – az általam látott előadáson mindössze kilencen. Ami nem feltétlenül baj, mert – bár persze örültem volna a hiányzóknak is – így legalább jó sokat láttunk azokból a színészekből, akik az előadás pilléreit alkották. Dömötör Andrásból dupla adagot kapni ilyenkor tripla öröm, hát még ha Mácsai Pált jeleníti meg torokköszörüléssel, rocker apukát fejbólogatással vagy Vajda Milánt három lépéssel. Péter Kata sokszínűségébe bele lehet szédülni, az anyja helyett égő tinilányként és a főszereplő kedves hangú anyukájaként is remek. Jordán Adél ősfideszes anyuka, a lánya barátjával való beszélgetés neuralgikus pontjain felhangzó Sándor!-októl csak még rettenthetetlenebbé válik a szemünkben. Járó Zsuzsa feszült és megkeseredett független színházi színésznő és megértő jelmezes. Mészáros Béla forgatáson feszengő és lábremegős Vajda Milán. Mészáros Máté retiküllel a kezében maga a Molnár Piroska-jelenség. Máthé Zsolt a dalaiban és által van jelen. Czukor Balázs félszegkamasz-Vajda Milán, jó lett volna belőle is többet látni.

A díszlet egyszerű, funkcionális, ablakával, sok ajtajával nagyon színházi: a jelenetek így tudnak kint, bent, de kintbenn és bentkinn játszódni. A jelmezek (látvány: Kálmán Eszter) vajdamilánosan kényelmesek, lezserek, és 100 % pamut mindegyik – hirdeti a rájuk akasztott hatalmas címke, ami a főszereplő hóbortjára utal (miszerint csak 100 % pamutot hajlandó viselni a színpadon).

Az AlkalMáté-sorozat jócskán túl van a középkoron – hiszen az osztályból már csak hárman vannak hátra (és Fenyő Iván lesz a következő), de messze nincs hanyatló korszakban az esetleges nehézségek ellenére sem. Sőt buzog belőle a játékkedv, az élet- és színházöröm. És persze egyre többeket izgat a kérdés, hogy mit hoz majd az utolsó osztálytárs (vagy Máté Gábor): nagyon remélem, hogy nem a véget, hanem legalábbis körforgást.