Akkor lesz igazán kényes kérdés a tények pontatlansága, amikor az emlékező mondandójának általánosító állításait kellene alátámasztaniuk, vagy ha a számára különös jelentőségű színházi történések argumentációját zavarja meg a tévedés.

Marton Lászlónak joga van rosszul emlékezni. Egy olyan kötetben mindenképp, amelynek alcíme „egy rendező emlékezései”, vagyis ami emlékeket ígér. A kiadónak is joga van kiadni a ténybeli pontatlanságokat, bár neki talán illene ellenőrizni a megjelentetett állításokat. Csak a tényeket, nem az emlékező véleményét, nem is azt, hogy hogyan mesél el olyan történeteket, amelyeknek szemtanúja volt. Szélsőséges esetben persze ezt is, mert ha valaki tanú arra, hogy Napóleon nyert a Waterlooi csatában, akkor illik figyelmeztetni, hogy nem így volt, vagy a könyv csak pamfletként adható ki. Amiről beszélek, az tehát a szaklektor hiánya. Marton László emlékezését Orosz Ildikó formálta meg a beszélgetésekből, Lovass Ildikó és Lovass Gyöngyvér gondozta a szöveget, Tönkő Vera volt a felelős szerkesztő. A sok bába tette a dolgát, de hiányzott még egy bába, és ez sajnos lerontotta az összmunka minőségét.

Akkor lesz igazán kényes kérdés a tények pontatlansága, amikor az emlékező mondandójának általánosító állításait kellene alátámasztaniuk, vagy ha a számára különös jelentőségű színházi történések argumentációját zavarja meg a tévedés. Erre szeretnék egy példát hozni a könyvből. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról bemutatója valóban megkülönböztető figyelmet érdemel Marton László életművében, ahogy ő is megfogalmazza, ez volt „az első, ahol rendezőként leütöttem a saját hangomat”. Megkockáztatom azt is, hogy a Vígszínház történetében is egy feljegyzésre méltó fordulat nyitánya volt ez az előadás. (Abban – a szerintem leegyszerűsítő megállapításban – már nem értek egyet a szerzővel, hogy a Képzelt riport „egy korszak színházi metaforája” lett volna.)

Marton László emlékezésében izgalmas és bizonyára hiteles az előadás születésének leírása, ahogy a mű megírásában és színpadra állításában részvevők megidézését és a premier élményszerű felelevenítését is ilyennek gondolom. Konkrét helyzetek és személyek jelennek meg ezeken az oldalakon, ez a konkrétság azonban – talán a helyzet átláthatatlansága okán is – a továbbiakban elenyészik, néhány állítás kevésbé lesz tárgyszerű. „A bemutató után furcsa zavar támadt. A cenzúra ideges lett, keresték a felelőst, hogy ki nézte ezt el, hol csúszott hiba a gépezetbe.”– emlékezik a rendező, de homályban hagyja, hogy hogyan is történt mindez: ki testesítette meg a cenzúrát, konkrétan ki és miként kereste a felelőst? Ennek kibontása fontos adalék lehetett volna a kor kulturális-politikai viszonyainak megértéséhez. Elképzelhető persze, hogy mindezt ennél pontosabban csak Várkonyi Zoltán igazgató tudhatta volna elmesélni, Marton László csak annyit látott, „hogy Várkonyi ideges: izzadt a tarkója.” A műsorengedélyezési rendszerről viszonylag pontos leírások születtek, ám a bemutatót követően működő cenzurális mechanizmusokat – dokumentumok hiányában – csak ilyen visszaemlékezésekből lehetne rekonstruálni. Marton szerint „nagy volt a nyomás a színház vezetésén, hogy a darab lekerüljön a műsorról”, de ennek mibenlétéről sem mond semmit. A háttérről tehát keveset tudunk meg, viszont felidéz néhány jellemző, korfestő nyilvános reakciót. Amit esetleg tényként fogad el az olvasó, vagy arra csábíthatja későbbi korok kutatóját, hogy előkeresse a hivatkozott sajtótermékeket. Most mi is ezt utóbbit tesszük. Előbb azonban lássuk, miként emlékezett Marton László. A bemutató utáni történésekből húzunk ki egy szálat.

„Közben pártmegrendelésre készültek a lehúzó kritikák. A Népszabadság legalább háromszor írta meg, hogy vacak. Jellemző a korra, hogy az egyik vezető kritikus az országos pártlapban gyalázta, a Színház című lapban, amit kevesen olvastak, lelkesen dicsérte. Megjelent azért néhány jó kritika is, bátrabb újságíróktól.” Volt tehát megrendelés, született három levágó kritika, nyilván ezt teljesítve, volt egy kettős ügynök kritikus, és volt néhány bátor kritikus is. Ez utóbbi mozzanat igencsak bíztató – az előtte vázolt szomorú tények tükrében.

Vegyük sorra az állításokat. 1973. március 2-án volt a Képzelt riport bemutatója. A Népszabadság egy hét múlva, március 9-én közölt az előadásról kritikát. A cikk szerzője, Tamás István a belpolitikai rovat újságírója, aki a hetvenes évek elejétől olykor színházi kritikákat is írt. (Amúgy 1963-tól nyugdíjazásáig, 1989-ig volt a lap munkatársa.) Idézzük először a bírálat bevezető passzusait:

„Méltatlan élcelődés az orvosok rovására: az operáció sikerült, a beteg meghalt. Ilyesmi történik a Vígszínház előadásán; a kisregény színpadi változatát készítő Poós Sándor értően, tisztelettel és avatott kézzel nyúlt nemes anyagához, de abból mégis elszállt a lélek. Keletkezett egy jó minőségű, hatásos színpadi produkció, amely általában rímel Déry Tibor gondolataival, érdekes is a maga nemében, érdekessége azonban alig haladja meg a mutatványét. Amikor a néző az előadás után elgondolkodik a látottakról, arra a következtetésre jut, hogy a „tragikus musical” az írói műhöz leginkább illő formában értesítette a benne foglaltakról. Lehetséges, hogy csupán műfaj-tévesztés történt.”

A kritika nagy része az adaptációról és annak sikertelenségéről szól, és ezért az amúgy ebben ártatlan Poós Sándoron veri el a port. A színpadi változat ugyanis zenés mű lett, és a „tragikus musical” már sok mindenben nem követte Poós elképzeléseit. Az átírás kritikája, az eredeti regényhez való viszonyítás során több észrevételt is megfogalmaz, de vacaknak még képletesen sem nevezi a színpadi szcenáriót. Ebben a vonatkozásban tartalmi kifogást is megfogalmaz, és ez már a mű, a regény és az előadás értelmezési kérdéseihez kapcsolódik. Miről szól, hol és mennyire értelmezhető a társadalmi viszonyokra a darab, és ebben a kérdésben valóban elmarasztaló. „Az átdolgozás nem tudósít arról, amiről a riport minden bonyolultsága és nehéz áttétele ellenére tudósít: milyen társadalomból akarnak kiszállni ezek a zenevágyók, milyen hangok elől akarják betömni a fülüket a rémisztő vagy az andalító dallamokkal, honnan akarják kifúrni magukat a semmibe, áttörvén az erőszak burkát, vagy arra képtelenül visszahullni az erőszak világába.” Az amerikai történet „áthallásos”, számára ez nyilvánvaló, de ezt csak ilyen szelíden teszi szóvá.

Tamás István kritikája ugyanakkor színházszakmai oldalról egyértelműen elismerő. Szinte minden közreműködőt megdicsér, szinte reklámot csinál az előadásnak. „Így hát: nem haszontalan időtöltés, kellemes és szórakoztató színházi este. Címéhez és igényéhez képest azonban összezsugorodva. Marton László okos összegezésének eredménye az előadás; a zenét és a látványt összegezte értelmesen, érzékenyen, még az igen bizarr ötletet, a Déry- prózához írt — egyébként csinos — Adamis Anna-verseket is képes volt belesimítani az anyagába s az előadás szerves részévé tenni. Presser Gábor zenéje kitűnő — érzelmes dallamok, szelíd-gunyoros „álforradalmi” ütemek, s igazi meghatottság is. A díszletek és jelmezek — Fehér Miklós, Jánoskúti Márta — e színpadi feldolgozásnak jó keretet adnak.

A színészegyüttesből kiemelkedik a Vígszínházban ezúttal vendégként szereplő Almási Éva — Eszter — játéka. Költői, törékeny, legjobb pillanataiban megrendítő….”

Az első kritika írója tehát nem nagyágyú, érthető lenne, ha újabb üteg vonulna fel megerősíteni a cenzori pressziót. Amennyiben a megrendelő kérése parancs, ennek így kellene működnie. Újabb kritikáknak azonban nyoma sincs a Népszabadságban, így hát abban is megcsalta memóriája az emlékezőt, hogy valamelyik kritikus mást írt volna a pártlapban és a szaklapban. Tamás István nem írt újabb cikket a Színház folyóiratban. Ott az 1973. júniusi számban Szántó Erika publikált recenziót, Róna Katalin pedig a kiemelkedő alakítást nyújtó Almási Éváról írt méltatást.

Két alkalomból foglalkozott még a Népszabadság az előadással a bemutató évében. Március 18-án arról tudósított, hogy – dicséretes gyorsasággal – megjelent az előadás dalait tartalmazó nagylemez. Szeptember 6-án és 15-én megírta, hogy a belgrádi fesztiválra kapott meghívást illetve utazott a társulat, 19-én pedig a sikeres szereplésről számolt be az újság. A fesztiválon „az Atelje 212 színházban mindkét napon telt ház volt és a közönség nagy tetszéssel fogadta a darabot. A vasárnap esti előadást a belgrádi televízió egyenes adásban közvetítette; ez volt az egyetlen bemutató a BITEF keretében, amelyről a televízió egyenes közvetítést adott. Az előadás szünetében a televízió riportere interjút készített Marton László rendezővel és Almási Évával, a darab főszereplőjével.” A sikeres bemutatkozás után a magyar nagykövet fogadást adott.

Mindez persze független Marton Lászlónak a meghívás körülményeit taglaló emlékeitől, amelyek fontos adalékot jelentenek a kor nemzetközi kulturális kapcsolatainak megértéséhez. Az előadás természetesen műsoron maradt, és a következő két évben öt vidéki színház is műsorára tűzte a darabot. 1974-ben Marton László Weimarban is színpadra állította, ezzel kezdetét vette a darab és a rendező nemzetközi karrierje is.

Az akkori kritikák ismertetésétől most eltekintünk. Egyet azonban talán mégis érdemes ideidéznünk. A Pándi Pál főszerkesztő által jegyzett és a hatalom által rajta keresztül rövid pórázon tartott Kritika című folyóiratba egy hónappal a bemutató után az a Nagy Péter írt kritikát, aki olykor még „ideológiai pöröly” szerepére is vállalkozott Így kezdte írását: „Kezdjük ott, ahol végezni szokás: a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról pompás musical lett, amely előreláthatólag nagy közönségsiker lesz — vagy talán már az is, mire e sorok megjelennek. És joggal: a sikerben egyaránt és szinte egyenlő mértékben részes a remek beatzenét szerző Presser Gábor, a már-már a líra határán járó versszövegeket író Adamis Anna, a Lokomotív GT és a Gemini-együttes, mely a zenét játssza és náluk is inkább, előttük és fölöttük az egész együttest összefogó, valóban összjátékra és összhatásra lelkesítő rendező, Marton László.
Néhány hónappal ezelőtt e hasábokon tettem föl a kérdést: merre vezet a nagyon jól induló, de csillogó rutinba vesző útja Marton Lászlónak? Ezzel a rendezésével egyértelmű és perdöntő választ adott: ha tehetségének megfelelő feladatra talál, nagyszerűt tud alkotni.” Az adaptációt illetően neki is vannak kérdései, talán nem is alaptalanok. De az előadás játszhatóságával kapcsolatos felvetése neki sincsen.